Mert nincs új a Nap alatt...

2019. november 28. 16:41 - JamesGrey

Tíz év a Korbács árnyékában

Clive Barker - Korbács

covers_992.jpgTegye fel (ha csak a virtuális módon is) a kezét, aki valaha valami miatt megszállottan kezdett valamit kutatni! Minden követ megmozgatott, évekig töretlenül küzdött azért, hogy az áhított tárgyat vagy élményt megszerezhesse. Az a rengeteg befektetett energia, pénz, idő… mind eltörpül amellett, hogyha végre megszereztük, ami a szívünk vágya volt. Csodálatos és egyben megmagyarázhatatlan, katartikus élmény, még akkor is, ha a küzdelem érdekesebb volt, mint az álmaink netovábbja. Tíz év… tíz hosszú év…

 

!!!Itt ragadnám meg az alkalmat és mindenkit figyelmeztetnék, hogy a cikk itt-ott apróbb spoilereket tartalmaz, de ezek ismeretében sem ront kimondottan a történet élvezhetőségén!!!

 

Réges-rég, egy messzi messzi táborban

 

Valamikor még a 2000-es évek legelején néhány osztálytársammal részt vettünk egy nyári táborban. Ezekre az időkre mindig jó visszaemlékezni. A túrák, az éjszakai szívatások… mégis a legemlékezetesebb pillanatok az esti tábortűz melletti beszélgetésekhez köthetők. Rengeteg témát lehet említeni a sejtelmesen pislákoló lángok mellett: lányok, szerelmek, a szexualitásról összeszedett apró infómorzsák. Mi azonban már akkor is videojátékokról beszélgettünk. Az ilyen alkalmakon ismerhettem meg az In cold blood, a Syberia, a Heart of darkness vagy a Max Payne történetét, de akadtak szaftosabb darabok is, ahogy kezdett elborítani minket a sötétség. Szóval előkerült a Resident Evil, a Silent Hill és az Alone in the dark is. Azonban volt egy srác, aki mindent tudott überelni. Ez volt a Clive Barker's Undying sztorija. Persze az akkori gyér angoltudás okán a történetet átszőtte némi mende-monda, de a világ leírása és a cselekmény zavaros kavalkádja egyszerűen elvarázsolt. Igen, ez még az az időszak, amikor az is elég volt, ha pusztán valaki beszélt a videojátékokról. A tábor során többször is elmeséltettük vele a játék „történetét”, a benne élő lények rettenetes kinézetét és a meghökkentő eseményeket. Mire vége lett a nyaralásnak, felkerestem a srácot és elkértem tőle a játékot. Mivel ez a cikk nem a számítógépes programról szól, ezért erről nem kívánok többet értekezni, de a lényeg, hogy teljesen magával ragadott és nem eresztett. Egy bizarr szerelem volt ez, ami a mai napig nem múlt el. Azonban már akkor is feltűnt, hogy a cím tartalmazott egy nevet: Clive Barker.

 

A megszállottság

 

Évekkel később sem felejtettem el Barkert és mikor egyik alkalommal a könyvtárban jártam, megpillantottam egy könyvet, ezzel a névvel fémjelezve. Azonnal le is kaptam a polcról és a címmel nem is törődve, máris vittem a kölcsönzőpulthoz. Csak otthon néztem meg alaposabban a könyvet. Igényes borító, kemény fedeles kiadás, csodás könyvillat, a címe: Korbács. Már a címet olvasva is megborzongtam és szinte azonnal belevetettem magam. Már csak ködös emlékeim vannak ennek kapcsán, de annyi szent, hogy tetszett. Kimondottan tetszett. Oldalról oldalra kezdtek felsejleni a régi Undying keltette érzéseim. A szürreális leírások, a különös történet, és nem utolsósorban azok a gusztustalan leírások. Már akkoriban is leginkább az ilyenfajta, erőszakos, sötét fantasy könyvek jöttek be, szóval könnyedén eltalálta az ízlésemet. De valamiért nem tudtam kiolvasni. Sőt, ami azt illeti, valahol az első 50-80 oldal környékén elakadtam. Aztán a kölcsönzés lejárt és én egy jó ideig nem is találkoztam a könyvel, azonban egy furcsa hiányérzet maradt utána bennem, ami a következő 10 évre már egy megszállottságot alakított ki. Aki ismer, az tudja, hogy a kutakodás, a keresgélés nálam már-már beteges méreteket tud ölteni és ennek a szenvedélynek az internet hiánya okozta szorongás kiváló táptalaj volt. Szóval vártam egészen 2010-ig, amikor sikerült egy példányra szert tennem. Ez ugyan nem a kemény fedeles kiadás volt és leginkább egy sajtpapírra emlékeztetett, de megszereztem és máris belevágtam. Hogy akkor mi történhetett… vannak sejtéseim, de akkor sem jutottam 100-150 oldalnál messzebb. És akkor is tudtam, hogy ez tetszeni fog, de letettem és porosodott a polcon, míg kölcsön nem adtam és aztán nem került vissza. Az idő telt és közben „fogyasztottam” más Barker terméket, de egyik sem volt az igazi. Vágytam az Undying élményre és akkor azt hittem, hogy ezt csak a Korbács fogja megadni nekem. Szóval vártam… és vártam…Egészen tavalyig tartott a várakozás, mikor egy nagyobb leértékeléssel hozzájutottam ahhoz a keményfedeleshez, amihez szeretem volna. 10 évnyi várakozás rakódott a könyvre, ezért nem húztam az időt, harmadjára is belevágtam és le sem tettem, egészen a végéig.

 

1484889845172750408.jpg

 

Harmadik felvonás

 

Mint ahogy az előző két alkalommal is, nagyon gyorsan berántott a történet. A középpontban egy Cal nevű fiatal felnőtt áll, aki anyja halála után gondoskodik édesapjáról és annak galambjairól. Azonban egyik napon az egyik díjnyertes madár leröppen és egy egész városon átívelő üldözés során egy elhagyatott háznál találja magát, amit rakodómunkások pakolnak ki. Egy különös szőnyeg kerül elő, melynek mintái megbabonázzák a fiatal srácot. Ettől ezután már képtelen lesz megszabadulni. Akkor azt még nem is sejtheti, hogy a szőttes egy másik világot rejt, akinek lakói egy Korbács nevű entitás miatt menekültek oda és alusszák végtelen álmukat, míg a veszély elhárul. Persze nem mindenkinek tetszik ez a dolog, így Immacolata, egy kirekesztett boszorkány és annak csatlósa mindent elkövet, hogy ez a szőnyeg elpusztuljon, és vele együtt összes lakosa is.

 

Poszttraumás stressz szindróma

 

Ez a szó remekül leírja, hogy mit éreztem akkor, mikor elértem a kritikus 100-150-edik oldalig. Akkor feltámadtak az emlékek. Most irtó nagy szentségtörést fogok elkövetni, mert erről a könyvről nem láttam még olyan cikket, amiben ne ajnározták volna túl. Rengeteg helyen lehet olvasni, hogy elképesztően kreatív és egyedi fantasy elemekkel van teli a regény. Ezt nem is cáfolom. Remek elemeket sikerült felsorakoztatni. Ott van rögtön egy öltöny, amiben egy komplett világnyi szemfényvesztés rejlik, vagy a szőttesben élő emberek képességei, Immacolata halott testvéreinek szelleme, akik folyton ott vannak harcra készen. Az is említést érdelem, hogy a regény csöpög a mocsoktól, a gusztustalanabbnál gusztustalanabb lényektől hemzseg és iszonyúan erőszakos, szóval tényleg csak az erős idegzetűek kezdjenek bele és persze azok, akik elmúltak már tizennyolcak. Egészen eddig meg is vett volna kilóra, ha nem szabadulna ki a szőnyegbe beleszőtt világ.

És… nálam jóformán itt kezdődött a könyv lejtmenete. Mert ezek a részek is kimondottan kreatívak, de ennyi. Lényegében egymásra vannak hajigálva a furcsa elemek, amik igazából nem nagyon vannak megmagyarázva. Ezt a részét még csak-csak le is tudtam volna nyelni, de azt már nehezen, hogy a történt egy jelentős hányada szól az ebben a világban való kujtorgásról, ami szerény véleményem szerint csak öncélú és nem vezet sehová. Mielőtt még bárki azzal vádolna, hogy alaptalanul ócsárolom a könyvet, itt van néhány példa: ott van rögtön a négy család. Viszonylag a történet elején lefekteti Barker, hogy a négy család négy különböző képességet birtokol, ebből a legfontosabb a szövés képessége, amivel létrehozták a szőnyeget. De az, hogy a másik három hatalma mekkora és mire képesek (mármint mit tudnak, az tiszta, csak annak fizikai mértéke milyen mértéket ölthet), az már kimaradt. Többször keverednek beszélgetésekbe, aminek sok célja ugyan nincs, ellenben bővíti azt a világot, amit jó néhány oldal múlva becsomagolnak és nem kezd velük semmit sem. És ami azt illeti (tudom most nagyon erős szót fogok használni) unalmas és hosszú. Csak hogy szemléltessem, a könyv jó egyharmada erről szól és érdemei esemény nem nagyon történik, majd 200 oldalon keresztül. Mikor végre történne valami – itt a szövés végén történő beszélgetésre gondolok az öreggel, ha olvastátok/olvassátok tudni fogjátok mire gondolok - egyszerűen lezárja ezt a részt. De itt már semmi sem mentette volna meg az érdektelenségtől. Az olyan dolgokat már nem is akarom említeni, hogy Immacolata indítéka is szinte egy pillanat alatt képes pálfordulást venni, vagy azt ahogy a főbb szereplők milyen zavaros módon képesek viselkedni.

 

Nagy levegő…

 

Sokat mérlegeltem, ahogy befejeztem ezt a részt, de úgy voltam vele, hogy még majd egyharmad hátra van, és nem ezért vártam 10 évet. Van nekem kitartásom, elvégre sokkal kínkeservesebb könyveket is elolvastam. Biztosan csak most jön majd a legjava. De ekkor hasított belém a szörnyű igazság. A könyv címadója, – a Korbács – még meg sem jelent. Jó, persze tudom, hogy az eredeti cím Weaveworld (kb. Szőttesvilágot jelent), amiből kaptam is eleget, azért mégis csak kíváncsi voltam erre a förtelmes lényre, amitől minden látólény egy szőnyegbe menekült. És láss csodát, a könyv megint beindult, végre történt valami. Ahogy a Korbács a képbe kerül elkezd ismét működni, és a vele kapcsolatos csavar is tetszett. Még mosolyogtam is magamban, hogy végre, hogy csak igazam volt és jó lesz ez még. És aztán vége lett. A végső nagy leszámolást és a rettegett főgonoszt egyszerűen Barker lerendezte néhány oldalban. Én meg csak ott ültem, némán, a csukott könyvvel az ölemben. Képtelen voltam megszólalni. Akkor ott bennem, egy részem megtört és csak hajszál választott el attól, hogy féktelen őrjöngésbe kezdjek.

 

clive.jpg

 

Tanúlság

 

Lehetséges, hogy túldramatizálom a dolgot és a 10 évig tartó várakozás se segített a dolgon, de nekem ez a könyv nem működött. Egy nagy tátongó üresség maradt bennem és kimondottan rosszul éreztem magam. Egyrészről jó netfüggő módjára mások véleményét kutattam fel, ami szinte egyöntetűen pozitív, ami csak újabb okot adott rá, hogy magamban keressem a hibát. Másrészről úgy gondoltam, hogy én öregedtem meg és egy olyan elvárást emeltem, amit már képtelenség megugrani. Hiszen az Undying okozta nosztalgia és az azt körüllengő misztikus emlékeim irrealitása kialakított egy elérhetetlen képet a fejemben. De akkor ismét belefutottam a fentebb említett videojáték programba és újra elöntött az a jóleső érzés és akkor értettem meg, hogy azért tetszett akkor annyira, mert az nem csak Barker munkája, hanem egy kreatív team állhatott mögötte, akik kordában tarthatták a munkáját. Mert lássuk be, ha Barkernél elszakad a gyeplő, túlságosan elviszik a történeteit rémálomba illő víziói és közben elfelejt elmesélni egy történetet. Ezért nem működött nálam sem a Kárhozat, sem az Abarat és ezúttal a Korbács sem. Ennek ellenére, mégis vonzanak a könyvei és biztosan próbát fogok még tenni a Tudás könyveivel és a Vér evangéliumával is. A Korbácsot csak azoknak tudom ajánlani, akik nem rettennek vissza a hosszú, részletes leírásoktól egy kitalált világról. Ha viszont nem jön be az ilyesmi, nagyon messziről kerüld el! Nekem egy nagy csalódás volt, de mint mondtam, ennek sok oka lehet. Aki szereti a dark fantasyt, tegyen vele egy próbát, továbbá van gyomra a naturalista leírásokhoz, de fogadjatok meg egy jó tanácsot, ne a vasárnapi ebéd után kezdjetek bele! És ne várjatok 10 évet egy könyv elolvasásával!

 

Nektek volt már hasonló élményetek? Hosszú várakozásotok egy könyvre és a várt élmény nem volt az igazi?

 

 

komment
2018. március 15. 22:10 - JamesGrey

A Bíbor Király nyomában

Stephen King - Nem jön szememre álom

covers_4124.jpgVoltatok már igazán fáradtak? Nem arra az állapotra gondolok, mikor vasárnap délután elnyom benneteket a kaja-kóma vagy egy hosszú munkanap után lerogytok a kanapéra. Arra helyzetre gondolok, mikor napot óta nem tudtok rendesen aludni. Mikor a fáradtság elemi erővel nehezedik rátok. Nem megy a koncentrálás, feszültek lesztek és ezen szinte semmi sem képes segíteni. Aztán mikor végre az ágyba kerültök hosszú órákon keresztül mozdulatlanul fohászkodtok, hogy legalább csak pár percre elnyomjon benneteket az álom. Félelmetes belegondolni, mégis létezik és bármikor bárki beleeshet ebbe a mély inszomniával kibélelt verembe.

 

Rituálé

 

Minden befejezett könyv után rituálisan a könyvespolcom elé állok, és azon morfondírozok, hogy mi is legyen a következő. Mivel a gyűjtögető szenvedélyemnek hála (nevezzük nevén a gyereket, szerintem egyszerűen OCD-s vagyok, de a gyűjtő egy szösszenetnyivel jobban hangzik) elég sok könyvem van itthon és tudok bőven válogatni. Már régóta függőben volt a Setét Torony lezáró kötete, de valahogy nem tudtam rávenni magam. Most viszont úgy voltam vele, egye fene, bevégzem a sorsom. De egy kis manó azt suttogta (kicsit skizó vagy, haver!), hogy miért ne olvassam el előbb a Nem jön szememre álmot… elvégre ebben is szerepel a Setét Torony rettegett nemezise, talán egy falatnyival többet tudok meg róla és árnyalja némiképp a lényt, mielőtt befejezném a lezárókötetet. Nem titok, piszokul furdalja az oldalam, hogy ki is a Bíbor Király valójában. És mivel az Atlantisz gyermekeit nem olvastam (és még nem képezi a gyűjteményem részét sem… a hangsúly a MÉG szócskán van), így a legtöbb infót gondoltam itt szedhetem össze róla.

 

Aludni? Minek!

 

Mielőtt nagyon beleszaladnék a történetbe, nézzük meg, hogy mit is jelent az inszomnia. Csapjuk is fel a Wikipédiát (ennyit a tudományos részéről), hogy többet tudjunk meg erről az állapotról:

 

„Az inszomnia (latinos írásmóddal insomnia) pszichológiailag diagnosztizálható, kóros álmatlanság.”

 

Fussunk neki újra.. szóval üssük fel Atkinson és Hilgard Pszichológia című munkáját:

 

Inszomniának az alvás mennyiségével vagy minőségével való elégedetlenséget, illetve az ezzel kapcsolatos panaszokat nevezzük.”

 

Ralph Roberts pontosan ettől szenved, miután felesége hosszú betegeskedés után eltávozik az élők soraiból. Kezdetben a gyászra, majd előrehaladott korára próbálja fognia a helyzetet, de idővel az álmatlanság különös érzéki csalódást fog okozni. Különös, aurához hasonló fényburkokat kezd látni az emberek körül, melyekben idővel úgy tud olvasni mint mások a könyvekből. A dolgot már csak tetézi, hogy furcsa, kicsi, kopasz doktorokra emlékeztető alakok jelennek meg az utcájában, rozsdás szikékkel és ollókkal a kezükben.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezzel az alapkoncepcióval hogy jön ide a Bíbor Király és a Setét Torony-ciklus? Lényegében szinte sehogy… legalábbis kezdetben ezt a látszatot kelti a regény. Eleinte inkább szól az öregség okozta réveteg múltba élésről, a veszteség okozta gyászról és a magány nyomasztó valóságáról. Tehát jó, Stephen Kinghez méltó felütéssel kezdünk. Ahogy az első néhány oldalon túlesik az ember, szinte meg is feledkezik, hogy miért kezdett bele a regénybe… mert ez még mindig szerves részét képezi Roland világának párhuzamos történéseinek.

 

228851b_jpg.jpg

 

Visszhangok… intések…

 

Mielőtt elkezdtem volna a könyvet, azért hallottam róla ezt-azt. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de abban egyetértettek, hogy igencsak vontatott a regény, de az utolsó száz oldalra rendkívül felpörög és akkor aztán elszabadul a pokol… de addig egy rémes agónia. Ezt most azért itt megcáfolnám. A lassú kezdés és a hosszú felvezetés egy percig sem fulladt nálam érdektelenségbe, egyszerűen sikerült elmerülnöm ebben a világban és lenyűgözött Derry részletes ábrázolása (talán az Az-ban volt ennyire részletes). De az mellett azért nem mehetünk el szó nélkül, hogy a közepénél kissé tényleg leül a történet, mégis időben képes sebességet váltani és átlendülni egy teljesen más tónusú, gyorsabb mederbe.

 

Bíbor Király

 

Akkor jöjjön végre a várva várt Bíbor Király. A regény egy pontján végre elhangzik a név… szinte bele is borzongtam, még mondtam is magamba: „Na most… na most végre...” És lelkesen vártam. Aztán vártam tovább. Még azután is. De tudjátok mit? Csak nem akart megjelenni. Persze jött is a keserű igazság: át lettem verve. Egy kicsit ki is ábrándultam a könyvből és piszokul csalódott voltam, hogy ennyire kitolt velem King. Mégis be kellett látnom, hogy a könyv igazából nem is rossz… sőt… kimondottam tetszik és ne ezen akadjak már fenn. És akkor… végre megjelent.

Ha nem is sokáig szerepelt benne és (SPOLIER!) lényegében semmit sem tudunk meg róla, a katarzis eszméletlenül nagy. Mintha elégtételt adna a könyv az élekig tartó kínkeserves várakozás után. Merthogy a történet kellőképpen felvezeti az entitást, még úgy is, hogy aki nem olvasott egyetlen Setét Torony könyvet is várja a végső találkozást.

 

Öreg ember, nem vén ember

 

Eleddig a karakterekről egy szót sem írtam, és ennek oka van... ugyanis a szereplők igencsak nagy hányada közel hetven éves (vagy idősebb), aki meg ennél fiatalabb lényegében ki is esik az események sodrásából. Nekem, a húszas évein végén járó fiatalnak, nem kis kihívás volt, hogy azonosuljak a főbb szereplőkkel. Persze lehetne azt mondani, hogy mindenki annyi idős, emennyinek érzi magát és Ralph kalandjait és kitartását egy huszonéves is megirigyelné és ez igaz is lenne, ha a karakterek nem arról panaszkodnának, hogy mennyire rossz öregnek lenni. Az elmúlás fogalmát ugyan erőteljesen körbejárja a könyv, ami könnyen emészthető is, de a szereplők nekem nem kimondottan jöttek be és ha valamit nehezményeznem kellene, akkor az talán ez lenne. De mindezek ellenére érdekesek és jól megírtak... csak a fránya generációs szakadék.

 

6105511-1047932413-54480.jpg

 

Szép álmokat!

 

A helyzet az, hogy pozitív értéke mellett mégis furcsa szájízzel csuktam be a könyvet. A regény maga kimondottan szórakoztató. Egyetlen percig sem bánom, hogy elolvastam. Mégis körvonalazódott bennem egy furcsa kérdés... vagyis kettő:

1. Miért nem nyomták újra ezt a könyvet is az utóbbi két "Új borítós hullámban"?
Erre a kérdésemre mondjuk a könyv  kétharmadánál kaptam választ. Mivel egy ponton túl az események csak azoknak fognak mondani valamit, akik képben vannak Roland kalandjaival. Szóval annak a szűk körnek csak nem nyomják újra ezt a könyvet, mert ennek ismerete egyáltalán nem szükséges a Nagy Sorozat megértéséhez.

 

Ebből viszont következik a másik kérdés:

2. Tulajdonképpen ez a könyv kinek is íródott? Mert ugyan jópofa dolog, hogy a könyvben megemlítésre kerül Roland, maga Torony és említésre kerül a Bíbor Király is, de ahhoz kevés, hogy szerves részét képezze a fentebb említett ciklusnak. Ahhoz viszont sok, hogy az átlag olvasó elmenjen ezek mellett szó nélkül. Furcsa elegye lett így a "szervesen kapcsolódó" és az"easter eggekkel teli" kategóriáknak. Azok, akik szeretik a Setét Torony sorozatot, tegyenek vele egy próbát, mert kellemes deja vu érzésük lesz tőle, de azok,akik csak egy egyszeri King utazásra vágynak, azok inkább ne szálljanak fel erre a vonatra, mert nekik bizony csak több kérdőjel marad, mint megválaszolt kérdés.

 

komment
2017. november 27. 21:30 - Kodoc

Új magyar Fantasy világ épül?

Talán - még ha csak érintőlegesen is - mindenki hallott már a M.A.G.U.S.-ról, a szerepjátékról, kártyajátékokról és a világát felépítő és árnyaló regényekről. A 90-es évektől egészen a 2010-es évek elejéig ez a világ megkerülhetetlen pontja volt a magyar fantasy társadalomnak. Mostanában azonban egyre kevesebbet hallani róla. Akiknek ennek kapcsán szomorúság vagy esetleg hiányérzet támad fel fantasy-rajongó lelkében van egy jó hírünk: feltörekvőben van egy újabb - és kicsit "dark"-abb fantasy világ, az Unseen Domains.

Miről is van itt szó?

Képzeljünk el egy olyan alternatív valóságot, ahol 1648-ban elszabadult a mágia, az is lehetőleg a kegyetlenebbik módon. Ebben a sötét lepusztult 17. századi alternatív valóságban van minden, amit fantasy-rajongó szeme-szája kívánhat: élőhalottak, boszorkányok, farkasemberek, pusztulás, széthúzás, apokalipszis. Izgalmasnak hangzik? Nos, ez az Unseen Domains világa.

22338965_1887819211480887_2298534311486167756_o.jpg

Lényegében az alapszituáció onnan indul ki, hogy 1648-ban kitör egy boszorkánypestisnek nevezett járvány, mely végigsöpör Európán a lakosság jó részét elpusztítva. Ha ez még nem lenne elég borzalmas, a betegségben elhunytak nem maradnak csak simán halottak, hanem élőholtként térnek vissza, és akit ők megharapnak vagy megkarmolnak szintén élőholttá válik. A klasszikus Romero-féle előholt szabályok itt is működnek.
Az országok és birodalmak képtelenek megbirkózni ezzel a helyzettel és az ismert világ mind politikailag mind gazdaságilag összeomlik.
A boszorkánypestis kitörése óta, ezt a megtört új világot körüllengi a mágia. Alakváltók, tündérek és vámpírok uralják Európa egy-egy korábban szebb időket megélt szegletét. A valóság szövetét hol tértörések, hol pedig pokolba nyíló kapuk szabdalják. A megmaradt emberiségnek keményen meg kell küzdenie az életben maradásért.


Mi készül itt?

Előszöt is, facebook oldaluk szerint egy számítógépes taktikai kártyajáték készül a világ alapján. Akarva akaratlanul a Blizzard nagysikerű Hearthstone-ja jut eszembe. Izgalmasnak hangzik!

Másrészt rendszeresen jelennek meg a világban játszódó kifejezetten igényesen elkészített képregények az oldalukon. Vadas Máté rajzai egyszerűen lenyűgözőek. Remekül teremti meg az atmoszférát, amiről messziről süt a dark fantasy hangulat. A most futó, szabadon elérhető Fallen Ones írója, Varga Bálint Bánk is ki tesz magáért. A rövid történetek pörgősek, izgalmasak és nem utolsósorban véresek. Egyszerűen minden van bennük, ami kell egy ilyen képregénybe. A történet igencsak szövevényes, a szereplők szálai összefonódnak egy kerek egészt alkotva. A képregény ugyan még csak a harmadik résznél jár, de már izgatottan várjuk a folytatást. A néhány oldalas sztorikban feltűnik farkasember, orgyilkos, egy steampunk mérnök, árulás, ármány, halál, brutalitás. Kiválóan használják a világ által nyújtott lehetőségeket. Nagy „piros-pont” nekik.

fall.png

Harmadrészt egy a világban játszódó antológia megjelenésére is készülnek, ami már előrendelhető. A Szilánkok című kötetet december 15-ére ígérik, gyakorlatilag már a nyomdában várja az érdeklődőket. A kifejezetten igényesen megrajzolt borító 13 alkotó 14 novelláját rejti. Kíváncsian várjuk!

zmyfgzj7nhgv6i0uka9u.jpg

komment
2017. február 10. 15:47 - JamesGrey

James Grey - Éjszakai műszak

- Éjszakai műszak -


Még egy utolsót szippantottam a cigimből, mielőtt a csikket az ujjam közé szorítva az utcára pöccintettem volna. Egyáltalán nem siettem, volt még elég idő a műszak végéig. Nekivetettem a hátam termékkiadó rácsának és az üres parkolót bámultam. A szemem égett a fáradtságtól, pedig még alig múlt éjfél. Megtöröltem az arcom, majd megnéztem az órámat. Csak három percet töltöttem kint.
- A srácoknak nélkülözniük kell még néhány percig. - motyogtam magam elé, de máris kotorni kezdtem a mellső zsebemben a cigaretta után.
         Kettőt ráztam az öngyújtómon, mielőtt pattintottam volna. Szinte robot módjára pörögnek a mozdulatok. Jó ideje már nem is figyelek rájuk. Pedig abba kellene hagynom. Ez lesz az utolsó szál. Aztán vége.
- 101-es jelentkezz be! 101-es! - recsegett az övemre erősített walkie-talkie.    
- Már egy pillanat nyugtot se hagynak az embernek! - zsörtölődtem, de azért a szám elé emeltem az adó-vevőt.
- 101-es! Nem látlak az operátori kamerákon! Jelentkezz be! - zizzent fel ismét a torzított hang, majd végre elhallgatott.
         Lenyomtam a gumírozott gombot. Próbáltam visszafogni magam, ezért még beleszívtam a cigimbe, mielőtt megszólaltam.
- Jackson! Rosszul lennél, ha egyszer végre a nevemen szólítanál? - engedtem el a gombot.
- Sajnálom Phil, de a szabály az szabály! Nem látlak a belső kamerákon. - folytatta teljesen monoton hangon.
- Kijöttem elszívni egy stalmot! Tudtommal ez nem egy rabszolgamunka. Öt perc nekem is belefér, nem? Egyébként meg, ha Larry a monitorokat nézné a portán és nem az üvege alját, akkor láthatná, hogy itt vagyok. - azzal előrébb léptem, hogy a külső kamera lencséje felé inthessek, mint egy rég nem látott barátnak. - Fogadni merek, hogy a vén kecske már megint úgy alszik az őrhelyén, mint egy csecsemő.
         Mélyet szívtam a cigiből. Még a feléig sem jutottam, de a haragtól el is ment a kedvem tőle. Határozottan a parkoló közelébe hajítottam.
- Larry jól végzi a munkáját! - jegyezte meg Jackson szárazon – Tegyél egy kört, aztán gyere az operátori szobába. Főztem egy kávét. - kis szünetet tartott, aztán hozzátette – Talán Larry is éberebb lenne tőle.
           Egy kicsit elmosolyodtam, bár azért még nehezteltem.
         Visszatettem a rádiót az övemre, majd elindultam a termékkiadón keresztül vissza az üzemegységbe. Visszazártam a rácsokat és leoltottam a villanyokat. A termékkiadót hirtelen ellepte az a különös, lidérces sötétség.
         A kis helyiség tele volt lezárt ládákkal, amik csak arra vártak, hogy teherautóra hajítsák őket. Az ország különböző pontjaira szállították a termékeket. Még a mai napig sem értettem, hogy miért van szükség ennyi műanyag próbababára.
          Felkapcsoltam a zseblámpámat és úgy haladtam tovább. Lassú léptekkel haladtam a szárító felé.
         Szerettem ezt a munkát, de rémesen unalmas tudott lenni időnként, sohasem történt semmi. Végtére is ki akarna betörni egy plasztikbaba gyárba. Egyedül az éjszakai műszakot bírtam. Sokan mondják, hogy át lehet állni, de egy darabig úgy gondoltam, hogy aki ezt mondja az vagy bolond, vagy hazudik. Egy ideje egyáltalán nem ment az alvás. Mindent megtettem, hogy álomba tudjam magam ringatni, mégsem sikerült. Ébren hánykolódtam az ágyamba, verejtékben úszva és átkozva magam, hogy végre elaludjak. Először azt hittem, hogy valami bujkál bennem és hamar el fog múlni ez az állapot. Hatalmasat tévedtem. Minden csak egyre jobban elcsúszott. A nappalokkal még meg tudtam békélni annak ellenére, hogy állandóan leragadtak a szemeim. Egyedül ekkor tudtam aludni néhány percet, de végül sohasem sikerült fél óránál hosszabb időre elszundítanom. Viszont az éjjeleket rendszerint ébren heverve töltöttem. Számtalan altatót próbáltam ki, de egyik sem segített, csupán álom nélküli homályt hoztak rám, amitől egyáltalán nem tudtam kipihenni magam. Az ébren töltött esték miatt eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Rémes volt. Úgy éreztem magam állandóan, mint egy bagoly.
         Aztán rátaláltam erre a melóra. Mikor már mindenkit ágyba rángatott az álom, nekem akkor kezdődött a műszak.
         Az a tény boldogított, hogy nem vagyok egyedül. Jackson kávéja erős és ébren tart mindannyiunkat, habár én csak az íze miatt ittam meg, inkább Larry szundított be néha. Bár nem is tudom hibáztatni érte. Az öreg legalább hatvan lehetett. Mondjuk azt azért megnézném, ha egyszer valakit lekapcsolunk az üzem területén, hogyan venné fel a versenyt a vén alkesz.
         A csomagoló részlegben volt a legsötétebb. Egyetlen ablak sem volt rajta, ami miatt az utcai lámpák fénye sem jutott be. Gyorsan átszaladtam rajta. Egyre jobban motivált a frissen főzött kávé illata. Kellett egy kis támasz a mai napra. Tisztában vagyok vele, hogy úgy ittam, mintha víz lett volna, mégsem tudtam lemondani róla. Frissen jött elhatározásom mellett – ami nem is volt olyan friss és elhatározásnak is nehezen nevezhető – a kávét is letenni, maga lett volna a kínzás. Két rossz szokást nem lehet egyszerre abbahagyni.
         Ahogy a szárítóhelyiségbe léptem, azonnal megcsapta az orromat a maró, lágy műanyag és szilikon egyvelegének a szaga. Elszorult a gyomrom. Még egy dolog, amit sohasem lehetett megszokni. Hiába a hatalmas, nyitott, rácsos ablakok, a szag sosem fog kiürülni innen. Maguk a falak ontották azt a bűzt.
          Amint beléptem és a lámpám fényét beirányítottam, a rám meredő alakok árnyéka groteszk masszát festett a falra. Nézésük szinte az arcomba vágott. Mind engem bámult. Mogorván. Segélykérően. Riadtan és haragosan.
          Szinte minden este láttam ezeket a próbababákat és rengeteget töprengtem azon, hogy mit is akar kifejezni az arcuk. Talán leginkább várakozást. Vagy elmélkedést. Az is lehet, hogy az életük értelmén fantáziálnak. Jót nevettem magamban.
         Átvágtam az összekötő folyosón, ahol a raktárak helyezkedtek el. Mindegyik kilincsén bepróbálkoztam, meggyőződtem róla, hogy valóban minden ajtó zárva van-e. Szokásommá vált ez is. Végtére is, mivel kösse le magát egy biztonsági őr egy végtelennek tűnő műszakban?
    Az összeszerelő csarnok volt a legbizarrabb mind közül. A hatalmas munkaasztalon csonka testrészek hevertek. Befejezetlen torzók lógtak kampókon, akár egy hentesüzemben. Egy másik asztalnál szemgolyókat készítettek. A tojástartó szerű tárolókból mindenféle színnel megáldott tekintetek figyelték minden lépésemet.
- Victor Frankenstein örömében maga alá csinálna. - horkantottam fel, miközben egy műszemet vizsgálgattam.
          A rövid ordítás teljesen váratlanul ért. Összerezzentem. A szemgolyó kiesett összerándult ujjaim közül, majd hangos koppanással földet ért. A hirtelen támadt csendben még azt is hallottam, amint az asztal alá gurul. Aztán ismét sikoltás következett.
         Feszülten hallgattam. A testem egyre csak remegett. Az üvöltés sokkal hosszabb volt, mint az előző. Felismertem a hangot. A testem végre engedett. Minden erőmet összeszedve indultam meg, de még így is olyan lomhán szedtem a lábaim, mintha jégtömbből lettek volna.
           Ismét egy rövid sikoly. Majd egy röpke nyögés.
       Óráknak tűnt, mire átrohantam az összeszerelő csarnokon. Áthaladtam a szűk folyosón, amit arra használtak, hogy a kész elemeket az összeszerelőbe szállítsák. Bevettem egy éles kanyart és a keverőüzem bejáratánál láttam meg a földön heverő testet.
         Egy másodpercre fogalmam sem volt mit kellene tennem. Lassan irányítottam a lámpám fényét a padlón fekvőre. Újra meglódultam és azonnal mellé térdeltem. Egyből felismertem Jackson világoskék egyenruháját. Mellén friss kávéfolt itta bele magát a textilbe. Csak ekkor vettem észre, hogy egész teste az aromás italban feküdt. Körülötte két üres papírpohár.
         A félelem lassan mászott fel a hátamon, egészen a tarkómig. A fagyos bizsergés nem akart múlni. Szinte könyörögtem magamnak. A lámpát munkatársam arcára emeltem. De csak egy műanyag arc meredt vissza rám.  
         A méreg őrjítő erővel öntött el. Akkora erővel rúgtam a bábuba, amekkorát csak tudtam. Halk puffanással zuhant a keverő üzem tartályai közé.
        A tenyerembe temettem a képem és átkoztam magam, hogy hogyan lehettem ekkora marha, hogy ezt bevegyem. Igazán elmés, mondhatom. Persze, kézenfekvő, de azért erre nem számítottam, főleg nem Jacksontól. Szemét dolog, rendkívül szemét.
         Sietős léptek zaja áradt ki a keverőből. Mint aki jól végezve dolgát odébb és áll.
       A rádiómért nyúltam. Szinte biztos voltam benne, hogy Jackson igencsak remekül szórakozhatott a kis viccén. Készen álltam, hogy mindennek lehordjam, aminek csak lehet.
- Igazán tréfás vagy, Jackson, mondhatom! - kezdtem bele, de a pár méterre fekvő próbababa övén harsant fel a saját hangom.
        Visszatettem az adóvevőt és a műanyag figurához siettem. Tudtam jól, hogy Jackson walkie-talkieja van a testen, mégis úgy bámultam rá, mintha ez csak akkor tudatosult volna bennem.
- Most komoly? - néztem értetlenül a rádiót – Ha megtalálom, meg fogom fojtani.
         A szavak automatikusan álltak a számra, bár a harag, ami átjárta a bensőmet igenis komolyan gondolta. Igazán dühös voltam rá. Mert ha az ember rá akarja hozni a frász valaki másra, akkor erre keresve sem találhatna megfelelőbb helyet.
         A fáradtság egy pillanat alatt, monolitként zuhant rám. Időnként ez megesett velem. Igazából azóta, mióta nem tudtam rendesen aludni. Megtöröltem a szemem, majd ismét az adóvevőmért nyúltam. Tekertem egyet a frekvencián.
-Larry! Itt Phil! Ha látod Jacksont, akkor nyugodtan megmondhatod neki, hogy halott ember, ha megtalálom!
         A rádió szisszent egy rövidet, de válasz nem érkezett.
         Türelmetlenül hívtam újra.
- Larry! Itt Phil! Hallasz? - vettem le gyorsan az ujjamat a gombról
         A válasz megint elmaradt.
- A fene vigyen el, már megint...?
         Nem fejeztem be a mondatomat.
- Csak én végzem itt rendesen a munkámat?  - hőbörögtem magamban.
        A hatalmas, henger alakú tartályok között különösen verődött vissza a hangom. Álomszerű masszaként terítette be a helyiséget. A terem másik ajtaján trappoltam ki, hogy levághassam az utat. Elhaladtam a bejárati ajtó mellett, ahová az utcai lámpák fénye már nem ért el az üzem elé telepített hatalmas fák lombjai miatt.
         A porta csak pár méterre mellette terült el. Az ablakok mögül semmit sem lehetett látni.
- Larry! - emeltem fel a hangom, mint az anyuka, aki a rosszcsont fiát hívogatja számonkérésre. – Ki foglak rúgatni, ha megint be vagy nyomva és ráadásul el is aludtál. Legyek akármilyen spicli, de...
        Az ajtó nem engedett.
        Előkerestem a zsebemből a kulcsokat és kinyitottam a porta ajtaját.
       A legnagyobb meglepetésemre a helyiség teljesen üres volt. A monitorok fénye világította be a kis termet. Először azt hittem, hogy az öreg annyira berúgott, hogy inkább marára zárta az ajtót, hogy biztosan ne zavarjuk. De ez csak még jobban felidegesített.
        A kijelzőkhöz vágtattam és ránéztem a két külső kamera felvételeire. Csupán gépies mozgás volt. Tudtam, hogy a kihalt parkolóban és a bejárati ajtó előtt semmit sem fogok látni. Persze az üres borosüveg most is a billentyűzet mellett hevert.
- Te is belementél ebbe az ostoba játékba, öreg fickó? - nevettem fel zavaromban.
        Csak egyetlen választásom maradt. Az operátori szobából meg tudom nézni, hogy hol lehet az a két féleszű. Hatalmas erővel csaptam be magam mögött az ajtót, még csak be sem zártam. Óriási léptekkel indultam az üzem nyugati szárnya felé.
       Ahogy haladtam a folyosón, elhagyva az öltözőket, az étkezőt és az irodákat, valami különös érzés kezdett hatalmába keríteni. A csend egyre fülsüketítőbbé vált. Még a sötétség is iszaposnak hatott. Szentül hittem, hogy csak a düh homályosít el, de mégis ott motoszkált bennem a félelem apró szikrája.
      A lépteim felverték a némaságot. Próbáltam csak erre összpontosítani, mégis egyre több minden kezdett feltűnni. Habár február vége volt, mégis izzott az üzem a forróságtól és mintha elektromossággal töltődött volna fel a levegő.
        Az ajkamba harapva kerestem elő a kulcsokat az operátori szoba előtt. Kísértetiesen hangosan kattant a zár. Odabent égett a villany, amiért végtelenül hálás voltam. A nemrégiben lefőzött kávéból csak egy kevés maradt a kanna alján, de azt azonnal lehúztam. Keserű volt és piszkosul meleg. Egyáltalán nem érdekelt. Olyan pótcselekvés volt ez, ami megnyugtatott, mint mikor előhúzok egy szál cigit és meggyújtom.
           Gyorsan a monitorok elé pattantam.
       Számos kamerát helyeztek el az üzem területén, amivel könnyedén szemmel lehetett tartani az eseményeket. Eddig úgy gondoltam, hogy már túl sok is, de abban a percben hálás voltam. A tekintetemet végigfuttattam a kijelzőkön. Először a keverő üzemet figyeltem meg. A baba még mindig ott hevert, ahol hagytam. Tovább siklott a szemem.
         A szívem zakatolt, miközben a monitorok fénye szilánkként lüktetett a szememben.
         Végre megpillantottam Larry ősz fejét az egyik kijelzőn. A kamerának háttal állt, szemben a babákkal. Csak egy rövid ideig néztem, de nem moccant. Mintha megbabonázta volna valami. Egyenesen a próbababákra fókuszált. Mint egy megszállott.
- Larry! Kérlek gyere az operátoriba! - jelentkeztem be a rádión.
        Amíg a választ vártam, az összes többi kamera monitorát átnéztem, de Jacksont sehol sem találtam. Mintha nem is lett volna az üzem területén. Talán csak kiment a épületből. Ha az üzemegység déli részére ment, akkor semmiképp sem láthattam. Teljes holttér volt arra.
         Ránéztem megint a „Szárító” feliratú monitorra. Larry még mindig ugyanúgy ott állt, mint korábban.
- Larry! Most már elég lesz. Rendesen kiijesztettétek belőlem a lelket, de most már hagyjátok abba! Szólj Jacksonnak is, és gyertek az operátoriba! - Majd hozzátettem. – A műszak végén én állom a sört.
         Szinte már könyörögtem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy betojinak tartanak. Csak azt akartam, hogy legyen végre vége ennek az idióta tréfának.
          Az öreg továbbra sem mozdult.
         Már remegtem, úgy emeltem a szám elé a rádiót, de hirtelen az oltalmazást nyújtó lámpák elhaltak felettem. A monitorok gyenge fénye vette át az uralmat a szoba felett.
- Csak ez hiányzott. - suttogtam.
        Reszketve nyúltam a zseblámpámért. A monitorok még pár percig működtek, de az áramszünet pusztító vihara velük is hamarosan végez. Ezt már nem vártam meg. Óvatosan csuktam be az ajtót. A lehető legkisebb zajt akartam csapni, de a végtagjaim, minta ormótlanul nagyot nőttek volna. Esetlenül markoltam a lámpám.
         Semmiképpen sem akartam az egész üzemrészen átvágni. Továbbhaladtam a keleti szárnyon, egészen a vészkijáratig. Ez már messze nem arról szólt, hogy beijedtem vagy sem. Meg voltam rémülve. Mégis tudnom kellett, hogy mi történt Larryvel. Ez már nem játék. Kristálytisztán felfogtam. Valami történt. Fogalmam sem volt, hogy mi, de tudtam, hogy valami komoly dolog folyik itt.
       Jobbra fordultam a folyosón, egyenesen a szárító terem hátsó ajtajával szembe, amit a munkások használnak műszakváltás  közben. A lámpám fénye egyszerűen elveszett a sötétben.
          Mélyet sóhajtottam, csupán azután voltam képes benyitni az ajtón.
          Az öreg továbbra is háttal állt nekem.
- Minden rendben van?
        Eszméletlenül esetlennek és butának hangzott a kérdés, mégsem voltam képes mást kipréselni elszorult torkomon.
          Larry nem mozdult. Összeszedetem minden erőmet és odaléptem hozzá. A kezem a vállára tettem. Átjárta a hideg.
- Jézusom, öregem, veled mi...? - szaladt ki a számon, miközben az arca elé léptem.
        Annyira ledermedtem a látványtól, hogy még a kezemet se vettem le róla. A lélegzetem egy pillanatra elakad, miközben az az ismerős jeges érzés végigszáguldott a gerincemen.
          Larry arcának csak a fele maradt meg, másik felét, mintha ellepte volna valami fertő. Viaszosan borította a műanyag, mintha csak maszkot viselne de azonnal tudtam, hogy nem lehet az. Egyik szeme pontosan ugyanolyan tompán nézett a semmibe, mint az összeszerelő műhely összes kézzel faragott tekintete. Haja ugyan még a régi volt, de parókaként lógott az élettelen részére. A gombaszerű műanyag lassan ugyan, de szemmel láthatóan terjedt az ép részek felé, amit Larry élettelenül tűrt. Némán várta, hogy a kór kegyetlen lassúsággal tegye a dolgát.
      Hirtelen zihálva, hörögve szívta be a levegőt, mint aki a tenger legmélyéről érkezett. Őrült kétségbeesettséggel tért vissza ép részébe az élet. Tekintetében ott volt a felismerés és az értetlenség.
- Fihl?
          A hangja rémítően érthetetlen volt. Mint aki fulladozva próbálna felköhögni egy-egy szót.
          Rémülten markolt a karomba, mint utolsó mentsvár. Valódi szemében egyetlen könnycsepp kerekedett ki.
- Fihl! - ismételte el a nevem, majd teljes tehetetlen testével omlott rám.
          Utána kaptam, hogy tartsam, de semmi esélyem sem volt. Magatehetetlenül zuhantam vele együtt a földre. Rettenetes gyorsasággal küzdöttem magam térdre és Larry fölé hajoltam.
- Maradj velem! - ordítottam rá. – Hallod? Maradj velem!
          De Larry nem szólt többet. Üveges tekintetét felzabálta a műanyag. Pontosan olyanná vált, mint a többi báb a szárítóban. Kirántottam a karom az öreg szorításából és a rádiómért kaptam. Áttekertem a frekvenciát és azonnal Jacksont hívtam.
- Ha hallod ezt, Jackson, gyere a szárítóba. Valami nagyon nincsen rendjén! Könyörgöm siess!
       Mögülem csoszogó motoszkálás tompa susogása hallatszott. Megpördültem magam körül, de már késő volt.
       A test teljes súlyával vetette rám magát. Csupán annyi lélekjelenlétem maradt, hogy elkapjam az egyik kezét. A torkom teljesen ki volt száradva, mégis szinte üvöltöttem.
- Jackson! Mi ütött beléd?
      A lény, aki felettem térdelt szinte úgy nézett ki, mint egykori kollégám, de az már nem ő volt. Mozgása darabos, mintha csak az illesztései mentén lett volna képes forgatni a végtagjait. Az alak teljesen meztelen volt és habár pontosan úgy nézett ki, mint Jackson, mégis a szemeiben nem tükröződött semmilyen élet. Szaggatottan fordította rám az arcát. Mimika nélkül bámult, de legbelül tudtam, hogyha képes lenne rá, már régen nevetne.
      Jobb kezemmel még mindig a lámpát szorongattam. Eluralkodott rajtam a pánik és a testem önmagától működött. Felemeltem a fényt és a Jackson arcú báb szemeibe irányítottam. Fogalmam sem volt róla, hogy működik-e, de a lény fájdalomittasan kiáltott fel. Életemben sohasem hallottam még hozzá foghatót. Őrjöngve emelte fel kezeit, hogy eltakarja a lámpa fényét.
        Egy percig sem haboztam.
        A lábaim csúsztak a padlón, kezeimmel vergődve próbáltam végre felpattanni.
      Eközben a lény ügyetlenül hátrált, közben folyamatosan visított. Lábait groteszk módon hajlítva próbált kihátrálni a szárítóból a csomagoló felé.
       Minden erőmmel a folyosó felé futottam. Minden lépésem annyira esetlenné vált, hogy majdnem ismét a földre kerültem. Mire megtaláltam az egyensúlyomat, már az összeszerelő csarnokban voltam. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy mi van, ha én is úgy végzem, mint Larry? Nem tudtam, hogyan terjedhet az a mocsok, de két embert már elkapott. Nem én akartam a következő lenni. De nem volt erre időm.
        Keresztülrohantam a csarnokon, majd ki a folyosóra. A kihalt csempesorok nem nyújtottak oltalmat. Ekkor vettem észre, hogy a lámpám elveszítettem valahol. Már a rémület irányította minden mozdulatomat. Úgy éreztem magam, mint egy patkány a csapdában.
       Tovább futottam a folyosón, egészen az első ajtóig, amit megláttam.
       Kopott betűkkel virított rajta: ÖLTÖZŐK.
       Némán könyörögtem, hogy csak most ne ejtsem el a kulcsaimat, de szerencsére sikerült bejutnom. Magamra zártam az ajtót és azonnal a hátammal feszültem neki. A lábaim remegtek, izzottak az izmaim a megerőltetéstől. Lassan csúsztam le egészen a padlóig.
     Nem tudom meddig ülhettem ott, talán percekig, de az is lehet, hogy csak másodpercek vánszorogtak el. Óvatosan emeltem az ujjaimat az arcomhoz és mire a saját bőrömet érintettem, kicsordultak a könnyeim. Felhúzott lábaim előtt összekulcsoltam a kezem. Billegve nyugtattam magam, miközben csendben zokogtam, mint egy kislány. Mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra. Vadul rázott a sírás.
      Aztán meghallottam a lépteket. Lassú és ritmustalan.
      Ők lesznek azok. A könnyeim folyása egyből elapadt.
      ...csak menjetek innen...
      A lépések közeledtek. Fojtottan vettem a levegőt.
      Majd még közelebbről hallottam a lépéseket.
      … menjetek innen...
      Az egyik kezemmel a számat takartam el, a másikkal az orromat fogtam be. Már egészen közel voltak. Még egy lépés. Aztán még egy. Végül megálltak az ajtó előtt.
       A levegőt benntartottam, még kifújni sem mertem. Inkább elájultam volna, csak meg ne hallják a hangomat.
       ...menjetekinnenmenjetekinnenmenjetekinnen...
      Halk motyogás hallatszott. Egyetlen szavukat sem tudtam kivenni, bár nem voltam benne biztos, hogy emberi nyelven suttognak. Először csak az egyik beszélt. Majd a másik válaszolt valamit. Azután csend.
       Végül feladták. Csoszogó lépteik megtöltötték a folyosókat.
      Hirtelen a hűvös nyugalom járt át. Tennem kellett valamit. Nem akartam egy koszos öltözőben meghalni. Vagy ami még rosszabb, úgy végezni, mint Larry vagy Jackson. Sokáig hallgatóztam még, csak azután álltam fel, mikor már biztos voltam benne, hogy valóban elmentek.
      Az öltözőben szinte vak sötétség honolt. Óvatosan osontam a zuhanyzók felé. Az ottani ablakokból beszűrődött némi fény a kinti reflektorokból. Nem tudtam, hogy mit keresek. Csak tenni akartam valami. Céltalanul nem várhattam a halált.  
       A tusolók mellett helyezkedtek el a öltözőszekrények. Biztos voltam benne, hogy semmit sem fogok találni ott, hiszen a munkások nincsenek itt. Csak én és...
         Akkor bevillant valami és elöntött végre némi remény.
      Elővettem az öngyújtómat. Nagyot kattanva villant fel az apró, táncoló kis lángnyelv. A kísérteties sötétségben az a kis fény is oltalmazóan űzte el a rémálomszerű vakságot.
        Megkerestem Larry szekrényét. Először semmit sem találtam benne, csak egy dezodort és a ruháit, de amint ki akartam azokat venni, megütközött a kezem valamiben. A megkönnyebbülés mámorként terült szét bennem. Ismét vissza kellett fognom a könnyeimet. Megmarkoltam az üveget és a fény felé tartottam.
        Az üveg címkéje ismerősen villant fel. A jó öreg Larry sosem vetette meg a minőségi piát, de nem sejtettem, hogy konyakot rejteget a szekrényében. Kicsit félrebillentettem az üveget. Alig hiányzott valamennyi belőle. Talán ez csak a vésztartalék lehetett, de abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt.
       Sebesen tekertem le a kupakot. Nagyot kortyoltam belőle.
       Diadalittasan nyúltam a mellső zsebembe a cigis dobozért.
       Nem a legjobb napot választottam a leszokásra.
       A füst megtelítette a tüdőmet. Ennél jobb érzést el sem tudtam volna képzelni. A félelem is engedett egy kicsit. A kis helyiség gyorsan megtelt cigifüsttel, ami kissé csípte a szemem, de nem érdekelt. Ha ez az utolsó, hadd élvezzem ki végre.
       Gyorsabban végeztem vele, mint szerettem volna, de nem volt időm mégegyre. Lerántottam az ingemet, azonnal kettészakítottam. Az agyag engedett, mire újból eltéptem. Addig folytattam, míg akkora darabom nem lett, amit belelógathattam a konyakba  
       Párszor a feje tetejére állítottam, ügyelve, hogy ujjammal befogjam az üveg száját.
       Készen álltam. Lecsúsztattam a lábamról a bakancsokat. Mezítláb talán nem hallják a lépteimet.
       Halkan csuktam be az ajtót. Egyik kezemben az üveget, míg a másikban az öngyújtómat markoltam, készen arra, hogy bármelyik pillanatban meggyújthassam. Izzadtságcseppek futottak végig a hátamon. A hideg padló szinte perzselte a talpamat.
      Elhaladtam a raktár mellett, egészen az összeszerelő csarnokig. Az ajtóban nekisimultam a falnak. A szemem idegesen járt össze-vissza. A szívem a torkomban zakatolt. Lassan dőltem ki jobbra, hogy beleshessek az ajtón. A gyomrom feszülten lüktetett. Azt hittem, hogy el fogom hányni magam, de szerencsére vissza tudtam tartani.
       Néhány centit dőltem még ki, mire végre befordítottam a fejem. Az öngyújtó egyre közelebb a kanóchoz. Csak egy mozdulat kell.
        A csarnok teljesen üres volt. Csak a csonka testrészek hevertek a sötétségben.
        Kifújtam a visszatartott levegőt. Továbbmentem.
       A következő raktár felé igyekeztem. Lépteim ugyan alig hallhatóak voltak, mégis izzadt talpam alatt egyre zajosabban cuppant a padló. Már majdnem a folyosó végén találtam magam. A kijárat vörösen izzó lámpája még hívogatóbban csábított.
- Hamarosan – suttogtam, és befordultam a szárítóba vezető útra.
       Már a folyosó végén hallottam a zajokat.
       Tudtam, hogy ott lesznek.
       Görnyedve lépkedtem egyre közelebb és közelebb. Az ajtó csukva volt.
       Egy esélyem volt csak.
      Az öngyújtó kattant és az alkoholos rongy azonnal lángra kapott. A lábammal rúgtam be az ajtót. A kezem lendült. Ahogy meghallottak, a lények felém fordultak. A Jackson és Larry arcát viselők  gondolkodás nélkül indultak meg felém. Fürgén ugyan, de még mindig szabálytalanul mozdultak. Ekkor vettem észre, hogy a szárítóban lévő össze báb felém nézett és egyszerre moccantak meg.
      Tekintetük olyan emberi és eleven volt, mintha éltek volna, De tudtam, hogy ez csak álca. Nem lehetett a valóság, csupán a megtévesztés legmagasabb foka. Műanyag kaméleonok, akiket minél tovább nézve egyre emberibbé formálódtak. Kirázott tőlük a hideg, de ahogy megláttam a szemükben a rémületet, elöntött valamiféle keserű boldogság. Tudták, hogy veszítenek. Eljött az én időm.
    Jackson szája üvöltésre formálódott. Larry mintha szavakat akart volna mondani. Nem hallgathattam. Mérgezett szavak lettek volna, ha egyáltalán képesek a beszédre.
      Elmosódott álomképként rajzolódott ki előttem a lángvihar, ami azonnal fellobbant, amint az üveg földhöz ért. Nem hezitálhattam. Egy lépés hátra. Két kezem az ajtón. A zár kattant.
       Nem vártam tovább.
       Még hallottam, ahogy Larry a nevemet kiabálja, míg Jackson fájdalmak között visítozott. Mintha tudták volna, mi is az.  Az égett műanyag szag azonnal betöltötte a helyiséget.
       A szárítóban történtek rövid másodpercei órákként visszhangoztak a fejemben, de  hogy hogyan jutottam ki az épületből, azt semmiképpen sem tudtam felidézni. Nem is nagyon érdekelt. Mélyeket sóhajtottam a friss levegőből. Áldottam a szabadságomat. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok hős. Nem mentettem meg a világot. Csupán néhány szörnyeteget űztem vissza a pokol rejtett sarkába.
       Képtelen voltam leállni. A lábaim gépiesen vittek a városon keresztül.
       Talán egy órája futhattam, mire végre kifulladtam és minden erő elszállt az izmaimból.
    Lihegve vetetettem le magam az egyik üzlet lépcsőjére. Majd megvesztem egy cigiért. Végül is megérdemeltem.
       Ahogy a számba vettem, megint hatalmába kerített az a különös érzés. A forróság és az elektromosság a levegőben. Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam ismét a pánik.
        Felpattantam a lépcsőről és a kirakati babákra tapadt a tekintetem.
        A cigi esetlenül hullott ki remegő ajkaim közül.
      A próbababák dermedten álltak a rájuk aggatott márkás ruhákban, miközben az összes rám szegezte a szemét.

VÉGE

mannequinspng-21d613.png

komment
2016. május 30. 11:13 - JamesGrey

James Grey - Engedj el!

- Engedj el! -


Magányosan ültem az asztalomnál, miközben szorosan fogtam a gőzölgő bögrémet. Mélyet szürcsöltem belőle. Végre felmelegítette a fagyott tagjaimat. Minden reggel itt kávéztam. Két cukorral és egy kis tejjel, pont ahogy szeretem, bár ma egy kicsit keserűbb volt a szokottnál. Nem szóltam érte, végül is csak egy fekete iszapos lötty, amivel próbálom ébren tartani magam. Pokolian fáradt voltam. Elemi erővel terült el rajtam, amin az sem segített, hogy egy ideje nem tudtam rendesen aludni.
- Kérsz még valamit? Vagy elég lesz csak a kávé?
          Révetegen bámultam rá a fekete-vörös színű egyenruhás lányra. Nem lehetett több huszonötnél, de a szemei alatt keményen kirajzolódtak a levertség és a monotonitás vonásai. Valaha csillogó szőke haját mostanra felváltotta a fakó őszbe hajló színezet.
- Köszönöm, Jenny. Elég lesz csak a kávé.
          Egy hosszú percig meredt rám, mielőtt kérdezett.
- Jól vagy? Elég pocsékul festesz.
          Felettébb ironikusan hangzott az elnyűtt lánytól, de csak bólintottam
- Rózsásan! - motyogtam és tovább bámultam az utcát az ablakon keresztül.
          A hó óriási pelyhekben szakadt odakint. Összefüggő takaróként olvadt egybe előttem. Az utca túloldalát egyáltalán nem lehetett látni. A hófúvás, mintha börtönbe zárva kerítette volna el a kávézót. De nem is a város érdekelt igazán. Nemsokára megérkezik és addigra össze kellett szednem magam.
          Nagyon kattant a zenegép és egy újabb számba kezdett a néma zenész. Tudtam jól, hogy mi lesz a következő dal. A régi Peter Fonda dallam ismerősen vágta keresztül a vendégek zűrzavaros robaját.
          Lassan fordultam a wurlitzer irányába, hogy szemügyre vegyem az ócska masinát, de a legnagyobb meglepetésemre, sehol sem találtam. Pedig emlékeim szerint a mosdók melletti sarokban állították fel.
- Várj csak egy percet! - szóltam Jenny után, aki egy hatalmas tálcát egyensúlyozott egyik asztaltól a másikig.
          A lány nem válaszolt, csak felém bökött a fejével.
- Átraktátok a zenegépet? - nézelődtem a kávézóban, hátha meglátom valahol
          Jenny odanézett, ahol korábban kutattam a tekintetemmel, majd vissza rám. Szemeit összehúzva vakkantotta a választ.
- Hová raktuk volna? Most is ott van. Azt a böhöm vackot senki sem akarja megmozdítani. - kínos nevetéssel próbálta leplezni nyers durvaságát. Nem róhatom fel neki. Már az emlékezetem nem a régi. Itt-ott már elhomályosították az idő kegyetlen leplei.
          Azzal a felszolgálólány már tovább is haladt.
          A wurlitzer valóban ott volt. Jennyinek igaza volt. A mocsok és a kosz ugyanúgy belepte a gyenge fényét. Alig hittem a szememnek. Egyre sűrűbben fordul elő. Már nem bízhatok meg csak a memóriámban. Le kellett írnom mindent.
          Benyúltam a belső zsebembe és elővettem a jegyzetfüzetemet és kikerestem a megfelelő részt. A teleírt oldalakat gyorsan pörgettem át. Túl nagy volt már a rutinom ebben. Viszonylag az elején meg is találtam amit kerestem. Hatalmas betűnnek véstem fel a következőket: Az Angels never die szól a zenegépből, reggeli a szokásos: tojás pirítóssal, a kávé keserűbb mint máskor.
          Az idő, mintha elkoptatná a józan eszemet. De végre minden a helyére állt. Csak rosszul emlékeztem. Ennyi az egész.  Amint átfutották a szemeim a szavakat, megcsapta az orrom a kellemes illat. A tányér már előttem volt. Elszorult a gyomrom, amint megláttam. Ismét Jennyt kerestem, mint egy utolsó mentsvárat. Nagyon reméltem, hogy ő tette elém az ételt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ő sehol sincs. Mint ahogy a többi vendég sem. A tányérok zöreje és a jóízű beszélgetések hangja még megtöltötték a falakat, de csak magam ültem abban az átkozott kávéházban.
          Eltoltam magam elől a reggelit, helyette felhajtottam a maradék kávémat.
          Csak idő kérdése és meg fog érkezni, a többi nem is számít. A részletek nem számítanak. Elveszhetnek. Csak a lényeg maradjon meg.
          A hó egyre vadabbul fújt odakint. Már a kávézó is teljesen lehűlt. Próbáltam az ujjaimat a kabátom szárába húzni, de akkor vettem észre, hogy a jegyzetfüzetet még mindig görcsösen markoltam.
          Mélyet sóhajtottam. Lélegzetem felhőt égetett a fagyos levegőbe.
          Meghallottam az bejárati ajtó fölé szerelt kis csengettyű lehangoló bólintását.
          Nem is láttam, hogy mikor jött be. Mire feleszméltem, már velem szemben ült. Vörös haja most is kegyesen omlott a vállaira. Az egyik nyári ruhája volt rajta. Látszólag nem fázott, pedig a hőmérséklet igencsak a nullához közelített. Vonásai most is olyanok voltak, mint mikor megismertem.
- Hiányoztál! - mosolyodom el nagy sokára
          Ő csak nézett rám. Tekintete tele gyűlölettel és vadsággal.
-Meddig lesz ez így? - szegezte nekem a kérdést
          Értetlenül bámultam rá. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszélt.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy meddig fogod még ezt játszani velem?
          Dühös volt rám, ehhez kétség sem férhetett. Mégis a kegyetlen kétségbeesés ekhóját véltem felfedezni szavai mögött. Rémült volt. Legszívesebben megöleltem volna, de az egyszerűen lehetetlen volt.
- Én nem teszek veled semmit sem.
- Dehogyisnem. - ordította. Könnyeit visszanyelve szegezte rám a mondandóját - Bezársz, mint egy rabot. Nem engedsz el!
          A zajok megszűntek körülöttünk. Habár már egy ideje senki sem volt a kávézóban, mostanra a hangok is elhaltak. Percről percre olvadt ránk a félhomály. 
- Nem értem. Hogy érted, hogy nem engedlek?
          Egyre inkább én is kétségbe estem. Sohasem akartam bántani. Nem is így szokott viselkedni velem.
          Gyanakvóan emeltem fel a jegyzetfüzetem, hogy beleleshessek. Erre a részre nem emlékszem. Nem történhetett így. A leskelődésre nem kellett értékes együtt töltött pillanatot pazarolni. Azonnal megadta a választ.
- Úgy, hogy minden nap ezt csináljuk. Te már itt ülsz mikor én megérkezem. És te is nagyon jól tudod, hogy egyre nehezebben megy ez neked. Már egy csomó minden kiesett, igaz?
          Ahogy formálta ajkaival a szavakat, a szél felerősödött és a kabátomba kapott. Azonnal átfújt rajtam a jéghideg fúvás.
          Ijedtemben felpattantam a székből. A lendülettől levertem a bögrémet, mire az a földre hullott. A csörrenés elmaradt, mivel a padlót eltakaró sűrű hóréteg könnyedén felfogta az esést. A kávézó sehol sem volt. Az utcán álltunk, miközben újra felharsant a távolban a dallam, ami korábban szólt.
- Még meg tudom csinálni! Hallod, ez a mi dalunk!
          Szinte ordítanom kellett, hogy keresztül tudjam harsogni a hóvihart.
- Miért pont itt?
          Lépett hozzám közelebb.
- Mert itt láttalak először.
          Többet nem tudtam mondani. Szinte elszorult a torkom és a zokogás kerülgetett. Ezt ő is jól tudta. Az az átkozott kávézó, ahol találkoztunk. Ahol megismertük egymást.
- Mégis miért csinálod ezt az egészet?
- Hogy emlékezzek. Emlékezzek mindenre, ami veled kapcsolatos. Rád.
          Egy darabig csak nézett. Haját vadul rángatta a szél, de mégsem vacogott.
- De ezzel csak börtönbe zársz. - mondta halkan, de mégis minden szavát tisztán hallottam - És nem csak engem. Magadat is leláncolod
- Mégis mit tegyek? - vágtam rá kétségbeesetten.
- Engedj el!
- Nem megy! Ismersz! Nem adom fel. Holnap is itt leszek.
          Hangosan felnevetett, bár semmi öröm nem csengett ki belőle. Szemeibe visszaköltözött a zabolázatlan harag.
- Igen. Holnap, meg holnapután is. De örökké nem mehet így. Már egyre instabilabb az egész. Már szinte semmi sincs a helyén. Nézz csak körül. Ez nem mehet örökké.
          Igaza volt. A képzeletem már széthullóban volt. Az évek nem voltak hozzám kegyesek. Az elmém már megbomlott. De én megtaláltam a megoldást.
- De igen, amíg ez nálam van. - emeltem fel a jegyzetfüzetemet.
- Teleírtad. Minden benne van?
          Sokkal inkább mondta, mint kérdezte.
- Azt hiszem, minden.
- És azt hiszed, hogy ezzel megmenthetsz?
- Nem, de amíg újra nem találkozunk, láthatlak.
          Vonásai szempillantás alatt öregedtek. Az ismerős barázdák, melyeket az idő vésett rájuk, most ismét elém tárultak.
          Az állandó fáradság, amit mindig is érzetem, legyőzni látszott. Alig tudtam tartani magam. A jegyzetfüzet kihullott a kezemből. Próbáltam utána kapni, de ráncos, vén kezeim nem tudtak utána nyúlni.
-  Ha ezt így folytatod, nem kell sokat várnod. De én nem ezt akartam. Emlékszel? Én nem ezt kértem. Éld az életed! Ne így. Ez nem élet.
          Már nem is néztem rá. Csak magam elé meredve néztem a hóesést. Elnyelte őt is a vihar. Magam maradtam.
- Nélküled nem az. - suttogtam
- Adj magadnak egy esélyt!
- Téged akarlak!
          Jégcsapként hatolt a fájdalom a fejembe. Összegörnyedve zuhantam vissza az asztalomhoz. A zajok, a beszélgetések, még a zene is tisztán visszatért. Amint felnéztem ő újból velem szemben ült. Ugyanolyan kétségbeesetten tekintett rám, mint ahogy érkezett.
- Engedj el! Könyörgöm engedj el! Ha valaha szerettél, engedj el! A feleséged voltam, nem a rabszolgád! Kérlek engedj el!
- Nem. - sütöttem le a szemem.
          Még egy ideig az asztal lapját néztem. Kerestem a megfelelő szavakat, de végül úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit. Csak még egy pillantást akartam vetni rá. De eltűnt.
          A saját lakásom kanapéján hevertem. Kezemben a jegyzetfüzet utolsó lapjánál.
          Letöröltem a szemem sarkából a könnyet.
          Holnap is meglátogatom. Ebben biztos vagyok.

kep2.JPG

Alkotó: James Grey
Cím: Engedj el!

komment
2016. május 17. 14:24 - JamesGrey

Képek az 'A Setét Torony' forgatásáról

Lássunk csodát, végre megkezdték a forgatást!

 

A már többször törölt projekt, a várva várt 'A Setét Torony' könyvciklus forgatása végre elkezdődött és az első képek is napvilágra kerültek, amin a harcost alakító Idris Elba látható.

Habár ez a munka már korábban többször is elbukott, úgy néz ki, hogy Nikolaj Arcel kezei között most végre meg fog valósulni.

 

Időközben egy-egy hírfoszlány már felütötte a fejét, miszerint Idris Elba fogja játszani Rolandot és Matthew McConaughey alakítja majd nemezisét, a Feketébe öltözött embert.

 

Azt is megszellőztették, hogy a Eddie Dean szerepét a Breking Bad Jesse Pinkman-ének, azaz Aaron Paul-nak ajánlották fel, ám az sajnos az még odébb van.

 

A film előre láthatólag 2017 február 17-én lesz látható a mozikban. Azt azért halkan megjegyzem, eléggé bizakodóan dobálóznak ezzel a dátummal.

 

89c227ce03e1949bff4a84cc1890758b_10fd269c6fa81f6e943c5834bc669e69.jpeg

 

6046997ce45b77d3046c9c04bc569057_0e7a0b628e52db1c2f739b3b0d1affc1.jpeg

 

696749df256fc696fa6b0fe38042f081_a940852066043294d294080d90436e0c.jpeg

 

4251d5068f3de6c487c1229e9ab64214_241ca40a67d389f1c18c9d9569609e59.jpeg

 

4c3e73e8dab43153213a70ddf3d05e77_826bc591a5847efc5a6ae8c96279b453.jpeg

komment
2016. április 22. 17:07 - JamesGrey

James Grey - A vonat

- A vonat -

Ötödik vagon


Hangosan csapódott be mögöttem az ajtó, amitől azonnal összerezzent minden porcikám. Visszapillantottam a zötyögéstől libegő elemre. Az első üres ülésre vetettem le magam, miközben zihálva kapkodtam a levegőt. Megráztam a verejtéktől áztatott ingemet, hogy kicsit felszárítsam a mellkasomat. El sem hittem, hogy sikerült. Lehetetlen, hogy a feketébe öltözött férfi ide is feljutott volna. Kizárt dolog.
    Behunytam a szemem és vártam, míg a lélegzetem végre visszaállt a megszokott tempójához. Égett a tüdőm és az izmaim lángoltak a kimerültségtől. Csak most kezdtem felfogni végre, hogy talán tényleg le tudtam rázni. A megerőltetéstől kicsit összemosódott előttem a világ. Mintha csak egy idegen álom padlóján lépkedtem volna.
    Körülnéztem a fapados járaton. Pontosan olyan volt, mint bármelyik. Ha az egyiken utaztál, már igazából mindegyiken voltál. Csak a végállomás számít, a vonatok mindig ugyan olyanok. Obszcén szövegek a falakon, az ülésekre be nem teljesült szerelmi vallomások voltak festve. Néhol egy-egy jobban sikerült gyorsan felfestett skicc árválkodott az üvegeken.
    Az egymásra néző üléseken csak néhányan utaztak az éjszakába. Nem is nagyon lepett meg a dolog. Senki sem szeret naplemente után utazgatni városok között. Noha, ez nem a vagonok között kószáló zsebtolvajok miatt volt. Valahogy senki sem szereti az éjjeli kirándulásokat. A vonat monoton zakatolása és a gyéren megvilágított kocsik töprengésre késztetik az embert. Senki sem szeret gondolkodni, főként egy utazás lakalmával nem. Az idő adott és még a hangulat is meglenne, de ha olyan emlékfoszlányba botlunk, ami a lehető legrosszabbkor törne fel az elménkből, nem tudunk egyszerűen elmenekülni tőle. És nem fog engedni, egészen az út végéig.
    Néhány sorral előrébb ült a legközelebbi utas. A nő egy kék fedeles könyvet tartott az arca előtt. Ezer közül is megismertem volna Agatha Christie, Tíz kicsi négerét. Anyám éjjeliszekrényén elég sokszor feltűnt, mikor még kicsi voltam. A nő mohón falta az oldalakat. Szinte lelkiismeret furdalásom támadt, hogy pont őt kell kizökkentenem. Vártam még egy kicsit, míg visszatért belém az erő és mellé ballagtam, de a szemem még mindig gondosan a vagon ajtajára szegeztem és vártam, mikor látom meg a feketébe öltözött férfit. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen, mégsem voltam képes engedelmeskedni a józan eszemnek.
- Elnézést! - kezdtem bele – Meg tudná nekem mondani, hogy hová tart ez a vonat?
    Csak ez után úszott a tekintetem a nőre. Az asszony leeresztette a könyvet és rám nézett. Gesztenye barna hajszálai közé már beférkőzött néhány deres darab, de kedves mosolya még sugározta a fiatalság őszinteségét. Tekintete teli volt melegséggel és feltétel nélküli szeretettel. Nem kellett mondani semmit. Elég volt csupán az az egyetlen másodperc, míg találkozott a tekintetünk. Azonnal felismertem benne anyám pillantását. Ajkaim önkéntelenül formálták a rövidke szót:
- Anyu?
    Az ajtó újra csapódott, mire én megfeszülten pördültem a zaj irányába. Felkészültem a legrosszabbra. Főként rá, aki eddig üldözött és nem akart letenni arról, hogy el kap (vagy utolér?), de ha ő az, vége. Sarokba szorított.
    Ökölbe szorult a kezem.
    A vagon végéből csak a kaller jelent meg. Az idős ember majdnem elveszett túlméretezett kabátjában, mégis arcát beterítette a mosoly. Kopaszodó fején alig volt egy maréknyi haj.
- Jó estét! Az új felszállók jegyeit kérem! - harsogta a kis ember
     Elsőként felém fordult.
    Én még egy utolsó pillantást vetettem a nőre, akiben édesanyámat véltem felfedezni, de az ülésen senki sem volt már.
    Dermedtem bámultam magam elé.
- A jegyét kérném, fiatalember! - szólított fel
- Nézze, ez egy nagyon kellemetlen helyzet, de nincsen jegyem. Nagyon szívesen megfizetem a bírságot, de fel kellett ugranom a vonatra. Igazából itt sem kellene lennem...
- A jegyét, fiatalember! - mosolygott rám. A szemében sem düh, sem türelmetlenség nem csillant fel
- Tényleg nincs, és nagyon sajnálom...
- Nézze csak meg a zsebeit! - utasított, de sokkal inkább kérésnek hangzott az öreg jegykezelő szájából.
    Csak bámultam rá. Alig hittem el, amit kért. Mégis hipnotikusan bámult, mire a kezem lassan a kabátom zsebébe csusszant. Ujjaim egy papírdarabot tapintottak ki, amit lassan oda is adtam a férfinak. Úgy működtem, mint egy robot. Alig fogtam fel, hogy mit is csináltam. Mire visszaadta a papírlapot, már ki is lyuggatta.
    Révetegen néztem rá a lapra.


NAVITA közlekedési vállalat
Bármeddig beváltható

A végállomásig

A jegy tartalmazza az ÁFA-t

Köszönjük, hogy a mi társaságunkat választotta!


    Mire felnéztem a kaller már messze járt.
- Elnézést! Itt valami félreértés lesz! - emeltem fel a hangom, hogy túlharsogjam a zakatolást
- Mondja, mi a gond? - lépkedett vissza hozzám komótosan
    Kivette a jegyet a kezemből és megvizsgálta. Egy pillanat elgondolkodott, majd felnevetett.
- Igaza van, ez félreértés lesz.
    Valamiért megkönnyebbültem. Magam sem értem, de minden annyira szürreálisnak tűnt. Mint amikor álmodik az ember valamit és sejti, hogy az amit lát, nem lehet valóság.
    A jegykezelő visszaadta jegyem és rám villantotta a vigyorát.
- Ez a jegy az első osztályra szól, kérem fáradjon át, az első vagonokhoz!
- Micsoda? - nevettem el magam a kínzó zavarodottságtól
- Az első osztály! - ismételte meg, de már ment is tovább. Még a többi utas jegyét sem ellenőrizte le, csak haladt tovább a következő vagonba, mintha csak nekem mutatta volna az utat.
- Ez nevetséges. - dünnyögtem magamban - Ezt nem hiszem el. Ez csak valami rossz vicc lehet. - Legalább azt mondja meg nekem, hogy hol áll meg a vonat! - kiáltottam utána, mire végre megállt
- A végállomáson, természetesen. - azzal eltűnt a következő vagonban
    Még álltam ott egy darabig a gondolataimmal. Össze voltam zavarodva, de abban szinte biztos voltam, hogy vagy álmodom az egészet, vagy teljesen megőrültem, mert ez nem lehet a valóság.

Negyedik vagon


Mintha nem is ugyanazon a vonaton utaztam volna. Teljesen meglepett a látvány. A falak  tiszták, egyetlen firka sem volt sehol. Az ablakok üvegéről letakarították a kíváncsi bámészkodók kéznyomait.
    Bevágódott mögöttem az ajtó. A vagon teljesen üres volt. A legközelebbi bársony hatású ülésre vetettem le magam. Ujjaim még mindig a jegyet markolták. Nem láttam még ilyet azelőtt. A viaszos papírdarab helyett egy régi megsárgult, már-már antik darabot fogtam a kezemben. Sehol egy vízjel, nem volt rajta pecsét sem. Magam is készíthettem volna ilyesmit, de mégis olyan érzésem volt, mintha egy ezeréves jegyet találtam volna a kabátom zsebében. Mintha az Orient expresszen száguldottam volna a havas tájak mentén. De ez a vonat nem állt meg, holmi hóakadályok miatt. Zakatolt. Megállás nélkül zakatolt. Normális körülmények között valószínűleg álomba ringatott volna, de abban a pillanatban inkább az idegeimre ment. Minta az agyam fogaskerekeit hallottam volna, amint a fejemben dolgoznak.
    Az a sok kérdés. Mint egy rémálom, vagy még annál is rosszabb.
    Újra a szemem elé emeltem a jegyet.
- Hihetetlen, igaz? - jött szemből a hang.
    Önkéntelenül rezzentem össze és messzire dobtam a papírdarabot. Azonnal kivert a verejték. Fogalmam sem volt, hogy ennyire elmélyedtem a gondolataimban.
- Az utazás végéig meg kell őriznie. Tévhit, - vette fel a kalauz a padlóról a jegyem – hogy ez csak értéktelen vacak. Kevesen tudják, hogy a baleset biztosítást is tartalmazza a vételár. Mindenképpen őrizze meg.
    Mintha a semmiből tűnt volna fel megint a mosolygós öreg uraság. Most is nevetett. A fene vinné el. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy azonnal hagyja abba. De helyette, inkább vettem két mély levegőt, hogy visszanyerjem a nyugalmamat.
- Mi dolga van arra? Várja ott valaki? - kérdezte a férfi
- Mire gondol? Hol?
- A végállomáson. - nevetett fel, mintha az év viccét mondtam volna neki. - Kihez utazik?
    Nem válaszoltam. Még a tekintetem is levettem róla. Helyette az éjszakába burkolózó tájat fürkésztem, hátha feltűnnek egy település fényei vagy csak néhány autó fényszórója.
- Minden utazásnak célja van. - mondta ki a kaller, mintha csak magában filozofálna – Honnan érkezett?
    Nem bírtam tovább. Képtelen voltam türtőztetni magam.
- Nekem nem kellene a vonaton lennem. Ez egy egyszerű véletlen. Nem utazok senkihez sem.
    Újabb idegesítő mosoly.
- Kár már tagadni. A vonaton vagyunk. Akár akarja, akár nem. - vigyorgott tovább – Ezt el kell fogadnia, bármennyire is ellenkezik.
- Nézze, nem kell ez a Coelho-s baromság! - ordítottam el magam – Maga is ezen a rohadt vonaton lenne, ha egy őrült kergette volna egy városon át. Ki tudja, ha nem figyeltem volna jobban, el is kaphatott volna.
    Szégyelltem magam, de szétvetett a düh. Haragudtam. Persze nem a kallerre, ezt már akkor is tudtam. Sokkal inkább magára a helyzetre. Csak egy pillanatra éreztem jól magam, de aztán jött a szégyen.
    Az idős jegykezelő némán bámult rám egy ideig. Aztán megkérdezte:
- Maga szerint ki volt az?
    Annyira váratlanul ért, hogy teljesen megnémultam. Nem tudtam válaszolni.
- Mi történt volna, ha elkapja?
    Már kerestem korábban erre a választ, de nem találtam. Egyszerűen csak ésszerűnek tűnt a menekülés. Kézenfekvőnek és normálisnak.
- Túl sok kérdés a fejében. - nevetett fel a kalauz – Túl sokat töpreng. Pedig a lényeget nem veszi észre a szemétől. Csak nézzen körül. Egy a fontos most. Ez a vonat. Amíg utazik, ne törődjön mással, csak az utazással. Ne zökkentse ki semmi, mert beláthatatlan következményei lesznek. Nem lehet leszállni csak úgy, mikor kedvünk szottyan. Hiszen a vonatot sem lehet egyszerűen megállítani. Gondolkodjon el ezen kicsit.
    Azzal felállt mellőlem. Vissza sem nézett, csak továbbment a másik vagonba. Egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Az agyam őrült fordulatszámmal zakatolt a fejemben. Rendszerezni akartam a gondolataimat, de a torkomban lüktető iszonyattól képtelen voltam egyetlen pillanatig is összpontosítani. A fojtogató düh, mint a méreg. Lecsorog a torkomon, mégis azt várom, hogy másoknál hasson.
    Összébb húztam a kabátomat. Szinte teljesen átfagytam a hirtelen jött hidegtől, de remegő kezeimtől alig bírtam rámarkolni a ruhadarabra. Reszkető testem egy felhúzható játékra emlékeztetett, ami rugók és fogaskerekek parancsára táncol.
    Válaszokat akartam. Azonnal. És egyre tisztábban rajzolódott ki előttem, hogy a jegykezelő lehet itt a kulcs, bármennyire is valótlannak tűnt abban a percben. Ha valaki, ő biztosan benne van ebben az egészben, legyen ez egy rosszul sikerült kormánykísérlet vagy csak egy rémálom. Valószínűleg én lettem volna a legboldogabb ember, ha ez az egész csak egy rémes vízió lett volna.
    Rettenetesen jól esett volna egy cigi. Nem az íze miatt, vagy hogy mélyen megtöltsem a tüdőm a mérgező füsttel. Egyszerűen csak meg akartam gyújtani. Azt legalább én lobbantottam volna lángra, nem holmi kaotikus, elmosódott kreatúra.
    Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, megcsapta az orrom egy ismerős illat. Levendula és pézsma elegye. Ismerősnek hatott, de ez nem lehetett a valóság. Ez az átkozott hely nem valóság. Ez nem valóság.
- Ez... nem... valóság – szűrtem ki a fogaim közül.
    A tajtékzó poklot, ami egyre csak parazita módjára növekedett bennem, már nem bírták el a gyenge csontjaim. Hirtelen elordítottam magam. Mint egy harci kiáltás, amit a barbár vademberek rikoltoznak vérontás előtt. Sikoltás a félelem és az ellenség szemébe. Üvöltve a pofájukba, amely könnyedén hisztérikus kacagásba fordult át. Én is így kezdtem nevetni. A szemeim kidülledtek a koponyámból. Éreztem, amint a könnyeim végig folynak az arcomon, amely vidám gyönyörként édesítette tébolyom gyümölcsét. Belekacagtam saját őrületembe. Szinte biztos voltam benne, hogy egy kegyetlen kór nyelte el az eszem. Hiszen az őrülete jele, ha már én is ezt érzem.
    Az illat ismét felerősödött, mintha csak mellettem suhant volna el a gazdája.
    Ajkaim görcsösen görbültek az állam irányába. Nevetésem hangos bömbölésbe fordult át. Vidám könnyeimet már a zokogás váltotta fel. Elsöprő haraggal bömböltem, mint egy anya nélküli gyerek. Hiszen ez voltam én. Tagadhatatlanul az ő illatát éreztem. Még akkor is, ha megőrültem, ebben biztos voltam. Csakis ő lehetett és nekem meg kellett találnom. Beszélnem kellett vele.
    Letöröltem a kabátom ujjával az arcomat. A reszketés engedni látszott. Egy ideig még ültem a kihalt vagonban. Korábban kifejezetten zavart, hogy mennyire kihalt a jármű, mégis ekkor hálát adtam az égnek, hogy egyedül lehettem.
    Vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak.
    A zokogás ugyan minden erőmet kiszippantotta, valahogyan mégis sikerült elég energiát találni magamban és végre felálltam. Az elmém egyre tisztábbá vált. A téboly mosta tisztára.
    Végre felálltam a székemből és a két vagont összekötő ajtóhoz léptem, hogy tovább haladhassak.


Harmadik vagon


Óriási lökéssel állt meg a vonat, mintha valaki behúzta volna a vészféket. Alig tudtam megtartani a testsúlyomat. A lábaim megremegtek, majd amint az egész jármű megállt testem a másik irányba iramodott, amit már nem tudtam korrigálni. Elvesztettem az egyensúlyomat és a padlóra zuhantam.
    Hatalmas koppanással értem földet, mégis szinte azonnal felpattantam. Kicsit megpihentem az egyik ülésben és vártam, míg a fájdalom lassacskán elterjedt. Míg a térdemet dörzsölgettem a vonat ajtajai automatikusan kitárultak. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy vajon már a végállomáson lehetünk-e. Mióta utazhattunk? Fél órája? Vagy már több órája? Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
    Hosszú percekig bámultam a nyitott ajtót.
    Sántikálva lépkedtem le a rozsdás lépcsőkön, majd halk puffanással léptem ki a peront borító beton kilépőre. Néhány bizonytalan lépést tettem el a vonattól, miközben árgus szemekkel bámultam rá. Valamiért olyan groteszk gondolatom támadt, hogy az egész szerelvény él és lélegzik. Féltem tőle, de egyben alig tudtam elszakadni tőle. Fogalmam sincs, hogy mit vártam. Talán azt, hogy végre továbbindul és én itt maradok? De az nem ment sehová sem.
    Lassan a megállóra vetettem a tekintetemet. A peronra szerelt lámpák sorra világították az alájuk állított padokat, de fényükkel szinte semmi mást nem értek el. Csoszogva indultam el az épület felé, hogy meg tudjam vizsgálni a fölé szerelt várostáblát. Kiléptem a fényből és az épület felé igyekeztem. Minden lépéssel a hideg csak erősödött. Semmit sem láttam. Teljes sötétség lepte el a táblát – ha volt is ott egyáltalán valami. Az éjszaka teljesen körül ölelt. Minden megtett méterrel egyre jobban éreztem, hogy megérint a fagy. Átjár a sötét. A megmagyarázhatatlan másvilági éter. És az különös hang. Mintha egy távoli vonat zakatolását hallottam volna.
    Hirtelen megálltam. Már a szemem sarkából sem láttam a peron fényét. Teljesen vakon lépkedtem révetegen, mint egy élőhalott. Izmaim egyre csak dermedtek. A hidegtől már alig tudtam pakolni a lábaimat. Fel kellett adnom. Időközben azt sem vettem észre, hogy kezeim már a mellkasomat óvják a hidegtől. Az izmaim teljesen ledermedtek. Minden lépésért megküzdöttem.
    Hirtelen egy dermesztő széllökés bénított le.
    Nem bírtam tovább.
    Behúzott nyakkal és átfagyott testtel fordultam vissza, mikor megláttam magam előtt fél méterrel a peron fényét. Egyetlen határozott lépéssel tértem vissza fénybe. Teljesen összezavarodtam. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy mentem valahová. Biztos voltam benne. Élesen derengett bennem a hideg és a sötét, ami még mindig határozottan ott ücsörgött a lelkem mélyén.
- Tudom, hogy mi jár most a fejében.
    A hang irányába kaptam a fejem, de szinte azonnal össze is rezzentem a félelemtől. Ugyanaz a sötét kabát, ugyanaz a fekete öltöny és a hozzá passzoló nyakkendő és kalap. Most is feszesen szorította aktatáskáját. Néhány méterre ült egy padon a feketébe öltözött ember.
    Menekülni akartam, de a pánikfélelem olyan erővel szorított a földhöz, hogy még sikkantani sem bírtam. Egyetlen röpke pillanatra még az is megfordult a kavargó gondolataimban, hogy megküzdök vele. Egy határozott mozdulattal leterítem, hiszen legalább húsz kilóval könnyebb volt nálam. De be kellett látnom, hogy csak áltatom magamat. A feketébe öltözött embert körül járta valami árny áztatta aura, amitől egyre gyengébbé és gyengébbé váltam.
    A férfi komótosan felállt a padról. Öltönye egyetlen gombját összegombolta szabad kezével és felém fordult. Arcát elfedte a kalap nyújtotta árnyék, de amint leemelte fejéről, azonnal felismertem a vigyorgó arcot.
- Maga volt az? - üvöltöttem a jegykezelő arcába – Miért követett engem? Miért üldözött fel a vonatra? Az egész a maga műve igaz?
    A feketébe öltözött ember arcáról eltűnt a vidámság. Lassan indult felém.
- Ne közelítsen! - emeltem fel védekezőn a karjaimat, és tettem egy lépést magam mögé.
    A férfi csak közeledett, miközben felemelt mutatóujját a szája elé emelte.
- Nem kell kiabálni. Egyesek szeretnének olvasni. Kérem legyen  tekintettel másokra is – mutatott a hátam mögé.
    Óvatosnak kellett lennem. Lehetséges, hogy át fog verni. Benne volt a pakliban. Nem akartam szem elől téveszteni a férfit, de a kíváncsiság is nagy úr. Aztán az is eszembe jutott, hogy ez a vigyorgó öregember eddig is úgy rángatott a zsinórjain kénye kedve szerint, mint egy tehetséges bábmester.
    Lopva pillantottam magam mögé, ahol egy másik padon ült valaki. A feketébe öltözött embernek igaza volt. Tényleg olvasott. A nő lazán fogta a kék borítós Agatha Christie kötetet.
- Látja! Higgadjon le egy kicsit és beszélgessünk. Üljünk le egy percre!
- Azt hiszem beszéltünk mi már éppen eleget! - vetettem vissza a tekintetem a férfire és próbáltam minél szúrósabb képet vágni felé.
    Egy rövid ideig nézett rám, majd előkapta a jól ismert mosolyát.
- Üljön csak le! Abból baj csak nem lehet. Tisztázzunk le néhány dolgot.
    A lábaim maguktól mozogtak. Mintha nem is én irányítottam volna őket. A férfi mellém ült. Aktatáskáját combjára helyezte. A támlára aranyveretes cikornyás betűkkel verték rá a feliratot: NAVITA.
- Ugye milyen szép! - bökött a vonat felé, ami abban a pillanatban a legpokolibb, szuszogó teremtényként táncolt a szemeim előtt.
- A magé? - böktem ki nagy sokára.
- Persze, hogy az enyém. Haladni kell a korral! - nevetett fel – Az üzlet az üzlet és egyre több lesz az utas. Én is kicsiben kezdtem, mint mindenki más, de ma már nem lehet mindenkit csónakkal átvinni a folyó túloldalára, nem igaz?
    Azzal vihogva felkacagott.
- Kérdezzen bátran! Nekem nincsenek titkaim. No, ne legyen félénk!
    Kedvesnek tűnt, mint az első találkozásunkkor, de mégsem tudtam feltenni a kérdést.
- Rendben. - kezdett bele – Akkor majd én. Arra kíváncsi, hogy miért került a vonatra, igazam van? - de meg sem várta a válaszom, máris folytatta – Én nem üldöztem magát. Soha nem is volt célom ez. Egyszerűen csak így alakult a dolog.
- Ezt mégis hogy érti?
- Maga akart a vonatra szállni, még akkor is, ha ezt nem tudatosan tette. Mondtam, a dolgok okkal történnek. És vannak dolgok, amiket megteszünk, akár akarunk, akár nem. Ilyen a természet. Elvégzi a feladatát. Ez is pont ilyen. Fel kellett szállni a vonatra. De ehhez azt kellett hinnie, hogy én követem.
    Kezdtem végre megérteni, hogy mire akar kilyukadni. Teljesen igaza volt abban, hogy nem ok nélkül történik mindez.
- Tettem valamit? Ezért vagyok itt?
    A férfi csak ingatta a fejét.
- Mit ért ez alatt?
- Tettem valamit? Úgy értem... - kerestem egy darabig a megfelelő szavakat, majd kinyögtem végre - … valami bűnöset? Elkövettem valami bűnt? Ezért vagyok most itt?
- Nem. Maga semmit sem tett. Ez az élet rendje.
    Magam elé bámultam és emésztgettem az öreg szavait. Lassan az olvasó nőre néztem. Még mindig mohón falta a lapokat. Le sem eresztette a könyvét. Nem nézett ránk.
- Itt az idő! - jelentette ki a feketébe öltözött és felpattant mellőlem. Aktatáskáját óvatosan emelte maga mellé – A jegy miatt meg ne aggódjon. Vegye úgy, hogy a cég ajándéka.
- De semmit sem adnak ingyen – fakadt ki belőlem.
    Rám mosolygott.
- Jól látja! Semmit sem adnak ingyen. A megfelelő ára megvan mindennek.
    Hirtelen hatalmába kerítette a félelem és a rettegés. A nőre néztem még egyszer utoljára.
- Kérem én...! - csattantam fel
- Igen?
- Én nem akarok visszamenni a vonatra! Én bármit megteszek. Érti? Akármit kérhet, de képtelen vagyok visszamenni. Bármit...
- Mégis mit akar? - hajolt le hozzám – Hiszen most is a vonaton van!
    A zakatolás, amit eddig a háttérben hallottam, egyből betöltötte a fülemet és őrjítő erővel hasított belém a kegyetlen igazság. A vonat nem engedett. Ugyanazon az ülésen ültem most is, mint korábban.
- Mondtam! A vonatot nem lehet megállítani. És azt javaslom, hogy most vegye fel a telefont.
    Egy rövidke ideig értetlenül meredtem rá, mikor meghallottam a telefoncsengést. Elhajoltam a férfi tekintetétől és a következő vagon felé nézem. A csengés onnan érkezett. Hipnotikus erővel hívogatott. Tudtam, hogy fel kell vennem. Tudtam, hogy ki hív. Tudtam, mit fog mondani, de a feketébe öltözött embernek igaza volt. A vonatot nem lehet megállítani. Fel kellett vennem azt az átkozott telefont.


Második vagon


Becsattant mögöttem az ajtó, de a telefoncsörgés még azt is túlharsogta. A kocsi fényei megállás nélkül csak villogtak a fejem felett. Csak a fülemre hagyatkozhattam. Minden felvillanó fényfoszlánynál láttam csak az utamat, ami mintha egy végtelen folyosón vezetett volna át.
    Aztán megláttam a telefonkészüléket. Szorosan fonták ujjaim össze a kagylót.
    Leemeltem.
    Nem is kellett bele beleszólnom.
    Megismertem a kifáradt, meggyötört hangot.
- Nagy baj van! - szólt bele a testvérem
- Minden rendben? - kérdeztem vissza, akármennyire is bárgyún hangozhatott
    A hang a vonal másik végén lassan beszélt. Óvatosan formálta meg a szavait. Szinte azt is lehetett hallani, ahogyan ajkaival erőltetve formálja meg a mondandóját. Mintha valótlant mondana. Amit ő maga sem hisz el, hiszen az lehetetlen.
- Nagyon nincsen. Anyu rosszul lett. - hangja az enyészeté lett. Képtelen volt többet mondani.
    A gyomrom összezsugorodott és minden erőm kiszállt belőlem. Egyetlen üres porhüvelyként álldogáltam kagylóval a kezemben, ami csak arra vár, hogy az első, legapróbb szellő a semmibe fújja.
- Mennyire... - küzdöttem le a növekvő szorítást a torkomban – De ugye jól van?
    Végtelen perceknek tűnt, mire a válasz megérkezett. Tudtam, hogy mit fog mondani, de az egy elképzelhetetlen alternatíva lett volna.
- Nagyon nincs. - zokogta a kagylóba, de hallani lehetett, hogy akkora erőfeszítést tesz, ami egy emberen túl tesz – Anyu meghalt.
    A csend, ami beállt kettőnk között már a semmié lett. Minden régi mosoly, amelyet megosztottunk és titok, melyeket együtt suttogtunk, mint gyerekek, most már a feledésé lett. Abban a pillanatban senkik lettünk. A gyengeség és szenvedés lett a barátunk. Jó testvér módjára osztoztunk a bánaton, egyetlen rövidke percig, mígnem én teljesen el nem vesztem. Millió szilánkra tört, apró darabkákként omlottam lelkem legmélyebb zugába, amit soha többé nem lehet eggyé olvasztani. Tekintetem a semmibe meredt, semmit sem látott, még az egyre közeledő sötétséget sem, ami végleg eluralkodott a vagonon.
    Nem jöttek a könnyek. Hiszen nem is voltak. A hazugság ármányaiért nem ejtek könnyeket. Egyszerűen csak félreértés. Téves hívás. Őrült pillanat.
    De a testem mégis reagált, ha már az elmém teljesen kikapcsolt. A szám mozog, de alig hallom a saját hangomat.
- Megyek haza. - nyögöm ki monotonon, mint egy betanult monológot – Már a vonaton vagyok.
- Gyere. - zokogja – Nagy szükség van rád!
- Legyetek erősek! - azzal letettem a telefont
    A fények ismét felvillantak és a konyhánk közepén álltam. Ott volt mindenki, engem néztek és habár tudom, hogy nem vártak tőlem semmit, bennem mégis ott volt a gondolat. A bűn. Amint elkövettem.
    Az asztalon anyu képe hevert, előtte egy szál meggyújtott gyertya. Még mindig nem értem.
- Mi történt? - nyögtem ki nagy nehezen, hogy ne öntsék el a szemem a könnyek.
    De az agyam ismét lekapcsol és csak távoli hangként értem amit mondanak, ami könnyen egybeolvad a vonat zakatolásával. Azt mondják rosszul lett. Azt mondják hirtelen volt és nem is érzett semmit. Hogy jobb neki, de ezt senki sem hiszi el és alig tudják kimondani.
    Csak szellemként bolyongtam a házban és érzetem az idő múlását, mégsem fogtam fel semmit sem. Egyetlen gondolat növekedett bennem tumormódjára, amit nem voltam képes kimondani.
    Ahogy órákig néztem a kanócon imbolygó lángot, mintha egy kis nyugodtság töltött volna el, de tudtam, hogy amint a viasz elolvad és a láng kialszik, úgy fog engem is ellepni a sötétség. Ahogyan az már megkísértett az állomáson is.
    A fény egyre kevesebb.
    Hallom a zakatolást.
    Levendula illat.
    A csontjaimban a sötétség.
    Ahogy újra felvillantak a fejem felett a fények, én már egy sarokban kuporogtam. Magamban. A gondolattal, hogy nem lehettem ott. Nem voltam ott vele, mint mindenki más. Nem beszélhettem vele. Pontosan úgy éreztem magam, mint a részeg fiatal, aki még egy italt szeretne a záró kocsmában. Csak még egy kis időt... vele... egy utolsó beszélgetést, ahol elmondhatnám, hogy mennyire bánom. Hogy nem lehettem ott.
    Láttam magam előtt az arcát.
- Bűnös vagyok! - jelentettem ki neki, mire ő csak mosolygott rám.
    Éreztem, amint megérinti az arcomat. Nem szólt semmit sem, de könnyedén leolvastam, hogy nem haragszik. A lelkem tudta. Valahol nagyon mélyen, mégsem hittem el neki.
    Az arc egyre homályosabbá vált.
- Nem lesz semmi baj – súgta.
    A vagont elborította az éj, ahogyan az én józan eszemet is.


Első vagon


Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a tudatom kapcsolta le egy időre a biztosítékot. De amikor magamhoz tértem, mintha nem abban kocsiban lettem volna, mint korábban. Egy bársonyhuzatos kupéban ültem. A kabátom mellettem hevert. Gyorsan szétnéztem magam körül. A hajnal fényei már átsütöttek az éjszakán. A fények már nem világítottak a fejem felett.
    A feketébe öltözött férfi velem szemben foglalt helyet. Ezúttal nem mosolygott, mint korábban. Mintha a kor is egyre jobban kiült volna az arcára.
- Miért? - kérdeztem tőle – Miért a legkeményebb árat kellett megfizetnem érte?
    Az öreg csak nézett.
- Tudja jól, hogy nem én szabom meg az árakat. Az csakis az utasokon múlik. Ön ezt adta érte. Megfizette. És ezzel vége.
- Tényleg vége? Ezzel vége lenne mindennek? - bámultam rá.
    Bólintott.
- Jöjjön velem!
    Azzal kipattant a kupéból és a folyosón átvágva az egyik ablakhoz vezetett.
- Látja? Jön fel a nap. Előbb vagy utóbb, de elpárolog az éj.
    Igaza volt. A nap ereje egyre nagyobb lett. Elért minket a reggel.
- Mostantól minden más lesz?
- Nem. Semmi sem fog változni. - sütötte le a tekintetét. - De a végállomáson várni fogják.
    Rám nézett. Szemeiből, mintha teljesen kikopott volna a fény. Biccentett és kissé megemelte a kalapját.
- Még találkozunk! - mondta, majd hátat fordított nekem és elment.
    Bármennyire is ellenkeztem, a kallernek igaza volt. Az utazással kellett törődnöm. Meg kellett történnie. El kellett fogadnom.
    Sokáig néztem még a tájat, ahogy jött fel a nap. A testem megkönnyebbül. Végre megpihenhetek én is.
    Nagy sokára a vonat lassult. A megálló is kirajzolódott előttem.
    Csak egyetlen ember várt a peronon. Kezében a kék borítós könyvvel. Már nem remegtem. Könnyek sem szöktek a szemembe tőle. Lassan a lépcsőkhöz mentem és vonatról mosolyogtam rá.
    És ő visszamosolygott.

kep2.JPG

Alkotó: James Grey
Cím: A vonat

komment
2016. március 30. 12:53 - JamesGrey

Ki lesz a gyilkos?

Robert Pobi - Vérember

verember_1.jpgSzép is a karácsony. Ugyan már messze van, mégis még révedő szemmel tekintünk vissza az ünnepekre. Ki arra, hogy milyen jó volt a családi együttlét, ki arra, hogy miért kellett ennyit enni? Persze az ajándékokat sem kell elfelejteni. Egy nagyon kedves barátom lepett meg a Vérember című könyvvel. A borítója remek volt, a leírása érdekes, így megvette nekem, mivel tudta, hogy szeretem az ilyesmit (azt azért megjegyzem, magának is beszerzett egy példányt, de erről majd kicsit később). Miután végre lezárult a vizsgaidőszak és belemerültünk az új félévbe, gondoltam itt az ideje, hogy elvesszek egy kőkemény krimiben.

Gyorstalpaló a Krimiről

Az évek során a krimi teljesen beleolvadt a mindennapjainkba. Elég csak kinyitni az újságot, felugrani a netre, vagy bekapcsolni a tévét. Noha elég nagy klisé, hogy az élet maga egy hatalmas krimi, de van benne igazság. Szomjazzuk a rejtélyeket és a meg nem oldott ügyeket. Imádjuk felgöngyölíteni a részleteket, még akkor is, ha a történet annyi, hogy Marika néni ma két dobozzal több tejet vett a közértben. Vajon ez mit jelenthet? Egyszerűen elemi erővel ragad el bennünket a hév, ha egy érdekesnek ígérkező eseményláncolat szemeit akarjuk kibogozni. Nem is véletlen, hogy sorozatok terén a Colombo-tól kezdve a CSI-ig minden fellelhető. Éppen ezért, mivel szinte mindenki érintett a témában, meg szeretném jegyezni, hogy szerény véleményem szerint különbséget kell tenni krimi és krimi között. Ha segítségül hívjuk az internet csodáját, a Wikipediát, akkor gyorsan fényt deríthetünk arra, hogy a kriminek számtalan válfaja van. Ebből leginkább a hardboiled műfajt szeretném kiemelni. Ez a műfaj teljes mértékben eltér a megszokott Poirot vagy Sherlock Holmes szerű felállástól, hiszen itt a regény vagy film főhőse szerves része az eseményeknek, olykor ködös érzései befolyásolják, önfejűen viselkedhet és nem áll messze tőle az agresszív viselkedés sem. Erre nagyon jó példa az a detektív, aki hamarabb lő, majd utólag kérdez. Hangulata erősen súrolja a thriller kategóriát.

bloody-knife-story_650_050114105106.jpg


Jake Cole különleges ügynök

Hogy miért hoztam fel a hardboiled témát? Nos, nem akartam elmenni szó nélkül a dolog mellett, mert talán így könnyebb lesz feltárni a könyv hangulatát és a szereplők mibenlétét. Vegyük is gyorsan a főszereplőt, Jake Cole különleges ügynököt. A könyv első szakaszában szinte csak róla tudhatunk meg háttér információt. Jake nem egy szokványos FBI ügynök, testét végig tetoválások fedik (Dante poklának egy részlete), múltja ködös, de annyi biztos, hogy a pia és a drog igencsak kikezdte a fiatalságát, sőt mi több négy egész hónapot is elragadott az emlékei közül. Mindezek ellenére Jake kiváló zsaru, aki tökéletesen végzi a munkáját. Hideg analitikus észjárása segít felkutatni a gyilkossági helyszíneket. A szakma kiemelkedő példája. A hardboiled remek képviselője.
Eddig elég jónak hangzik, nem?

A Vérember

A történet fonalát ott vesszük fel, hogy Jake rég nem látott apja kórházba kerül, ezért neki vissza kell mennie a családi házba, hogy elrendezze édesapja dolgait. Természetesen ekkor beüt a baj, mivel a helyi rendőrség pont egy szakértőt kér egy brutális kettős gyilkosság miatt. Jake kapóra jön és részt vesz a nyomozásban. Alapvetően két részre lehet osztani a sztorit. Az egyik szál (a legkézenfekvőbb) maga a nyomozás, míg a másik Jake gyerekkorának tisztázása. Olyan kérdésekre keres válaszokat, hogy "Miért romlott meg az apjával a viszonya?", vagy "Miért szökött el otthonról gyermekként?". Hogy még jobban meg legyenek kavarva a lapok, hamar kiderül, hogy mostani gyilkosság körülményei gyanúsan megegyeznek a harminchárom évvel ezelőtti ügyre, ahol Jake édesanyja volt az áldozat.
No, eddig jól hangzik?
Tudni kell, hogy tőlem nem áll messze a krimi, hiszen az egész családom nagy rajongója a témának. Ha végig nézek a polcokon, Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Anthony Grey, Robin Cook és Leslie L. Lawrence regények sorakoznak, így jogos a következtetés, én is kivettem a részem a krimifalásból. Így aztán úgy gondolom van elég alapom ahhoz, hogy össze tudjam hasonlítani a Vérembert a műfajban megjelent társaival.
Tulajdonképpen én kifejezetten szeretem a lassan indító könyveket. Nem áll fel a szőr a hátamon, ha hatvan-hetven oldalon keresztül csak a táj vagy a környezet leírását kell olvasnom, mert lekönyvelem magamban, ez a háttártörténet felépítést szolgálja. Szeretem, ha minél többet megtudhatok a szereplőkről vagy az események mögött megbúvó politikáról, viszonyrendszerekről, traumákról. Viszont az „alibizést” rettentő módon gyűlölöm. A méterre írást egyszerűen időhúzásnak érzem. Éppen ezért bosszantott a Vérember. Az vitathatatlan, hogy sok minden történik benne (de erről majd bővebben később), azonban a legtöbbször mégis azt éreztem, hogy csak azért vannak benne bizonyos blokkok, hogy az idegeimen táncoljon az író. A történet egészéhez képeset jelentéktelen dolgokkal traktál bennünket és ezt még ráadásul baromi unalmasan is teszi. De ha történik is valami, olyannyira súlytalannak hat az égész, mintha csak a híradóban olvasná fel az egészet a hírbemondó. És ha már események...

how_to_earn_a_crime_scene_investigation_degree_0.jpg

Az a négy nap

Maga az egész könyv összesen négy nap eseményeit foglalj össze nekünk. Ahogy belevetettem magam a könyvbe erről ugyan teljesen meg is feledkeztem, hanem mikor már majdnem a felénél jártam, az egyik fejezet mellé odabiggyesztették, hogy ez már a következő nap. Ekkor tudatosult benne, hogy  eddig csak egy nap telt el. Miután befejeztem a könyvet, elkezdtem kicsit matekozni. Az első napból szinte csak az éjszakát olvashatjuk, majd következik két egész nap és a lezárásként szolgáló utolsó nap, ami összesen egy oldal. Tehát ez (egyetemi képletek segítségével kiszámoltam) két és fél nap, ami alatt annyi minden történik, hogy az egyszerűen képtelenség. Belegondoltam, hogy ha a főhős semmit sem alszik, még akkor is igencsak nehézkesen fog kijönni az idő. De kérdem én, miért kellett ennem ennyire rövid idő alatt lezajlania? Ha egy hét alatt pörögne le az egész, akkor sem fájt volna senkinek sem.

A mindent tudó csodazsaru

Még mindezek mellett el is tudtam volna menni, bár nem szó nélkül, de csendesebben, ha Jake nem lenne egy varázsló. Jó, jó... ezt meg kell magyaráznom. A szó hagyományos értelmében nem egy varázsló, de valamiféle mágikus erők birtokában van (legalábbis mással nem tudtam magyarázni). A történet elején kap egy telefonhívást és míg beszél a hívóféllel, magában elkészít egy profilt, hogy hogyan néz ki a másik fél. Pár oldallal később, mikor találkoznak pontosan úgy néz ki az alak, mint azt Jake kikövetkeztette a telefonbeszélgetés alatt. De olyan részletességgel, hogy még azt is megmondta hol és milyen kitűzőt visel a szereplő. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy miket művel a helyszíneken. Már a hihetetlen határát súrolja a legtöbb esetben és mindezekre az a válasz, hogy: ő ilyen. Egy darabig volt egy olyan érzésem, hogy az író pontosan olyannak akarja beállítani Jake-et, mint a Vörös sárkányban szereplő Will Graham-et, csak enyhén szólva túl lőtt a célom. Míg Will igencsak esendő és rettegéssel és szorongással teli alak volt, itt Jake gyakorlatilag egy hadigépezet, egy üreges váz, amiben semmi sincs. Értem én, hogy ő lenne a tökéletes nyomozó, de belőlem csak azt váltotta ki, hogy ő egy robot.

Csak még egy kérdés...

Az egész könyvet csak a vége mentette meg nekem a teljes érdektelenségtől és csalódottságtól. Tény, hogy a megoldás egy lerágott csont, amit már nagyon nem kellene erőltetni, de az legalább működik és meg volt neki ágyazva. Mondjuk ennek fényében csak még több kérdés merült fel, leginkább az, hogy a könyv felének akkor mi a fene értelme van? Kerestem magamban a hibát, mert akartam szeretni ezt a könyvet, főleg, mivel ajándékba kaptam és nem akartam megsérteni emiatt a barátomat, de ahogy szóba került kettőnk között a Vérember, kiderült, hogy ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül és boldog vagyok, hogy nem csak nekem kellett végigszenvednem ezt az egészet.

index_1.jpeg

komment
2016. március 02. 21:59 - JamesGrey

James Grey - Paranecronol

- Paranecronol -

 

          „Uram! Adj még egy kis erőt! Nem kell már sok. Kérlek! Csak most az egyszer. Adj még egy kis erőt!
          Egy keveset csupán.”

A szél erősen befúj a kabátom alá. Összébb húzom egy kicsit, hogy megvédjem a testem a fagytól. Már megint havazik. Gyűlölöm a havat. Hideg és megfagy. Csak a baj van vele. A sálam a szám elé húzom. Sokkal jobb már. Hosszú léptekkel indulok a ház felé.
          A kertváros szélére rendeltek ki. Persze mint mindig, most is este hívtak fel. Mindig ekkor. Nem is lepődök meg. Az érzések ilyenkor mindig felerősödnek. Nem hiába nevezik a szeretők napszakának. Az éjszaka elfed. Más lehetsz ilyenkor. Csakis az érzelmek uralkodnak, ez már az ő idejük. Mindennek ideje van. Ideje van a szeretetnek. Ideje van a megbocsájtásnak. Ideje van a gyásznak is. Leginkább a gyásznak. A család mikor eltűnik és a barátok is hazamennek. Semmi más nem marad, csak az ember és az emlékek. Idővel csak a jó és a szép marad, hangzik el a temetéseken. De ez nem igaz. Vagy ha igaz is, ahhoz nagyon sok idő kell, mert eleinte csak a fájdalom lesz a legjobb barát. Leginkább este, mikor a gyász egy újabb körre hív meg a kocsmában. Ösztönöz, hogy igyál még egyet, mert attól csak jobb lesz, mert megtanulsz akkor felejteni. Ez hazugság. A kín csak átver. Nem szabad hinni neki.
          Ezt persze egy gyászolónak nem tudod megmagyarázni. Főleg este, mikor az érzések egyre erősebbek. Körülvesznek és idővel az a gyanúja támad szerencsétlennek, hogy az elhunyt szerette ott liheg a nyakában. Mintha éreznék őket. Mintha látnák őket.
          Csak képzelik az egészet. Én viszont tényleg látom őket. Vigaszt hozhatok nekik és pont ezt teszem. Nem nagyon telik úgy el egy éjjel, hogy ne hívnának. Nem kell megijedni, senki sem fogja megtalálni a nevem az Arany Oldalakban. Egyszerűen csak így alakult. Egyszer segítettem egy nyomorulton és ő továbbadta a számom. Mint egy kórság. Egy betegség, úgy terjedtem el a köztudatban. A halottlátó, szinte hallom, amint mondogatják, mint abban a Bruce Willis filmben.
          Végre megérkezem a megadott címhez. A nő nyit ajtót és megkér, hogy menjek a fürdőszobába. Megköszönöm, pedig már messziről hallom, a férje zokogását. Még egy süket kutya is odatalálna.
          A fürdőkádnak támaszkodva találok rá. A nő már nincs velem, a nappaliban maradt saját könnyeit törölgetve. Csendesen zokog, legbelül, nem úgy mint a férje, aki leginkább egy bömbölő sakálra hasonlít. Aki sok filmet lát, az tudja, hogy egy síró ember látványa nem éppen a legszebb. Lehangoló és kiborító, de a valóságban ez sokkal szörnyebb. A szegény párának taknya nyála egybefolyik, arca a felismerhetetlenségig eltorzul. Alig lehet belőlük egy értelmes szót is kihúzni.
- Jó estét! - nyögöm ki halkan, mire a férj végre rám néz. Megpróbálja letörölni az arcáról a könnyeket, de annyira esetlenre sikerül a mozdulat, hogy már majdnem megszánom.
- Azt hiszem sejti, hogy ki vagyok. - hajolok le hozzá. Megfogom a kezét és csak egyszerűen megkérdezem tőle: Hogy hívták?
- Alex. - Nagyon lassan jön a válasz, megpróbálok türelmes lenni. - Tud nekünk segíteni?
          Utálom ezt a kérdést. A választ még jobban. Nemet ingatok a fejemmel. Nem vagyok Isten, csak egy átkozott alak. Nem tudok csodát tenni. Ami meghalt, az halott is marad. Ezen nem lehet változtatni.
- Mindent megteszek, hogy beszélhessen még egyszer vele. - mormogom oda, mire a férfi felkapja a fejét és látom, hogy elönti az indulat. Sűrűn előfordul. A saját nyomorúságos életét rajtam akarja leverni.
- Mégis hogy higgyek magának? Csak egy sarlatán féreg! Tűnjön el a házamból!
          Szívesen megtenném. Lenne jobb dolgom is, mint itt lenni. Az éjjeliszekrényen vár rám a megkezdett üveg vodkám, amit még ma ki akartam végezni. Semmi vágyam, csak jól berúgni és álmok nélkül aludni egyet. Belevágnám az arcába, de mégsem teszem.
- A fia nyolc éves volt? - kérdezem, mire megkérdi, hogy ez miért fontos. - Mert itt van. - válaszolom.
          A srác engem bámult. Reszketve lép ki a fürdőkádból, látszik, hogy nem érti mi történik körülötte. Ránéz az apjára, majd vissza rám. Látszik, kezdi érteni a helyzetet és mellém áll. A fülemhez hajol, kezével eltakarja a száját. Nem mintha bárki is hallaná rajtam kívül, de a szokásokat nagyon nehéz levetkőzni. Nem egyik pillanatról a másikra szabadulunk meg tőlük és ezen a halál sem segít.
- Azt kérdezi, hogy emlékszik-e arra az estére, amit a folyónál töltöttek?
          A férfi bólint.
- Persze. Egész éjjel fent akart maradni, de már aludt, mikor besötétedett. - elöntötték az arcát a könnyek ismét. Ez mindig megtöri a jeget. Ilyenek az emberek. Elég egy kicsi porhintés és máris hisznek neked.
          A fiú megint suttog. Én csak a szócsöve vagyok.
- Azt mondja, hogy ne féljen. Már jó helyen van. Szereti magát.
- Én is szeretlek, Alex! - vágott a szavamba. Felém kapadozva ismételgeti a fiú nevét. Kívülről úgy nézhet ki, mintha ő is látná a fiút. De a fiú teljesen máshol áll.
- Szeretné, ha boldog lenne. - motyogom. Egyetlen szót sem én találok ki. Bár már rutinból is fel tudnál mondani a szavakat. Mind ugyanazt mondják. Nem mintha fel akarnám hánytorgatni. Én sem üzennék mást odaátról. De már kívülről tudom a monológokat. Ők megköszönik, én leléphetek. Természetesen mindig belecsúsztatnak némi készpénzt a mellső zsebembe. Eleinte nem akartam elfogadni, de idővel könnyebb. Ők azt hiszik ezzel meghálálják, én meg vehetek még egy üveggel a közeli éjjel-nappaliban.
          Megérzem, hogy valaki áll mögöttem. Szinte biztos vagyok benne, hogy a feleség az. Mindig ilyenkor jönnek be. Mint a katasztrófa turizmus. Csak jönnek és jönnek. Hallani akarják az utolsó szavakat újra és újra.
          Megfordulok, hogy neki is elmondjam, de a nő sehol sincs. Helyette ő az ajtófélfának támaszkodva les rám. A haja pont olyan, mint ahogy emlékeztem rá. Szemei mintha tele lennének fénnyel. Az az ismerős tekintet. Csak az arcának egy kicsiny részét látom, mintha csak kukucskálna felém, amiért nagyon hálás vagyok. Itt az ideje bevenni a gyógyszerem.
          Kiveszem a kabátom belső zsebéből a kis műanyag üvegcsét és kiveszek belőle egy szem Paranecronolt. Ez mindig segít. Napi egy szem reggeli előtt, ha súlyosbodnának a tünetek, be kell vennem még egyet. Szemem lesütöm és gyorsan szétrágom a tablettát. Azonnal elönt a szám a keserű íz, de még nem nyelem le. Megvárom míg enyhén pezsegni kezd a számba, csak akkor nyelek.
          Várok. Az apa keserves zokogását hallom, aki időközben meg is feledkezett rólam. Örül, hogy beszélhetett a gyerekével. A szemében csak egy eszköz vagyok, semmi több.
          Mire kinyitom a szemem, eltűntek. Senki sincs ott rajtunk kívül. Megfordulok. Csak mi ketten vagyunk a fürdőszobában, az apa és én. Ránézek az üvegcsére. Több gyógyszer kell. Fogyóban van.

Ma voltam az orvosnál. Új gyógyszert írt fel nekem, annak ellenére, hogy mondtam már, a Paranecronol igenis hatásos. Meglepődtem, bár ennek semmi jelét sem adtam. A szokásos menet volt. Megkérdezte, hogy látok és hallok-e még dolgokat, mire csak némán bólintottam. Már jó ideje nem akarom meggyőzni róla, hogy mit vélek valósnak és mit nem. Mindenki jól jár. Én megkapom a bogyóimat, ő meg azt hiszi jól végzi a munkáját. Amíg a gyógyszerek hatnak, addig minek is változtatni a megszokott módszeren.
          Még hazafelé jövet bevettem az új tablettákat. Remélem, hogy legalább olyan jó lesz mint az előző, de eddig nem mutatta jelét, hogy hatott volna. Az a különös, furcsa érzés kerít a hatalmába, mint mikor már túl sok szellemet látok. Szorongok, de amint elkezdem lekötni magam, mintha enyhülne a dolog.
          Éppen mosogatok, mikor megérzem a jelenlétét. Leteszem a vizes tányért a szárítóra, mielőtt a szemébe néznék. Hagtalanul jött, mint mindig. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy mások elképzelik. Sehol a sötét, szakadt csuha. A kasza sincsen nála. Pont ugyanolyan embernek néz ki, mint mindenki más. Ma az apán képében jött el.
- Itt az idő végre? - kérdezem tőle, majd leállítom a kávéfőzőt. - Nem csomagoltam össze, gondolom ott nem kell semmi.
          Rám néz, még csak el sem mosolyodik: - Csak erre jártam. - mondja – Tudni fogod, ha itt lesz az idő.
- Idő – elmélkedem rajta - Mennyire igaz is, hogy relatív. Valami egyetlen pillanat alatt lepereg, míg más dolgok évezredeknek tűnnek. Elgondolkodtál már ezen?
- Tudod jól, hogy rajtam nem fog az idő. - veti oda nekem, mint valami koncot.
- No persze, majd elfelejtettem. - dünnyögöm – Kérsz kávét?
          Máris kitöltök neki egy csészével, meg sem várom a válaszát.
- Akkor addig is, üdvözlöm a haverokat. - vetem oda flegmán.
- Keménynek mutatod magad. - Állapítja meg, miközben beleiszik a kávéba – Pedig olyan vagy, mint egy rettegő gyerek. A haláltól mindenki fél.
- Én nem félek. - jelentem ki, de látom, hogy nem győzöm meg ezzel.
- Mindenki fél. – mosolyog, miközben kimondja a szavakat – Te is félsz. Persze nem a szó hagyományos értelmében. Te magával a halállal félsz szembe nézni. Azzal, hogy nem te irányítod, hanem én és ezt valld csak be, hogy felettébb mód zavar.
          Bármennyire is gyűlölöm, igaza van.
- Fogadj el egy jó tanácsot. Fogadd el a tényt. Fekhetsz az ágyadban mozdulatlanul, míg vége van mindennek, de el kell fogadnod. Lassan itt lenne az ideje. Előbb-utóbb beszélned kell vele.
          Nem válaszolok. Megint igaza van
- Ne engem vádolj, mert neked ennyi idő jutott – kezd bele megint – Más örülne, ha ennyit kaphatna, te meg ez miatt siránkozol.  Nem rajtam múlt. Nem én döntöm el, hogyan alakulnak a dolgok. Én adtam volna még időt.
          Mélyet kortyolok a kávémból. Amint visszanézek rá, a válla felett az ajtóban megint meglátom. Most is engem néz. A sötétben bújik meg, csak a körvonalait tudom kivenni, de tudom, hogy ő az.
- Az emlegetett ördög. - köpöm ki a szavakat. Vendégem érti a célzást és ránéz. Én máris nyúlok a Paranecronolért. Úgy néz ki ez a gyógyszer nem lesz a legjobb. Beveszem az utolsó szemet, szétrágom és a maradék kávémmal nyelem le. Elfordulok és mereven bámulom a csempézett falat a mosogató felett. Várok egy kicsit mielőtt visszafordulnék.
          A gőzölgő bögre van csak a pulton. Eltűntek. Pont ahogy vártam. Mégsem vagyok nyugodt. Ez az új tabletta... kellenének a régiek. Legközelebb kikövetelem a doktortól az előzőket.

A nappalok mindig sokkal egyszerűbbek. Le tudom foglalni magam. A baleset óta – amióta látom őket – a munkahelyem nem alkalmaz négy óránál tovább. Nem nagyon keseredtem el. Talán jobb is így. Rengeteg szellem van jelen a munkahelyemen is. Bár, nem mintha zavarnának. Szinte észre sem vesznek, én meg nem elegyedek szóba velük. Természetesen azért itt is elterjedt a hírem. Persze senki sem jön oda nyíltan hozzám, hogy „Figyelj, haver! Te vagy az a fazon aki beszél a halottakkal?” Ez nem így megy. Szépen megvárják, míg aláírom a jelenléti ívet, felveszem a kabátom és mire kiérnék az utcára, még a kijáratnál elkapnak.
          Magam sem tudom, hogy igazából hisznek-e nekem. De esténként, mikor a halott nagymamától el akarják kérni a barackos süti receptjét vagy a ritkán látott nagybácsi örökségének a helyét kérdezik, látom az őszinte sóvárgást a szemükben. És én megadom nekik.
          Sokat töprengtem azon, hogy a szellemek miért nem hazudnak. Miért nem tagadják meg az élőktől a jelenlétüket? Vajon miért képesek félretenni a nézeteltérésüket? Talán már nincs tétje? Vagy mert már nem akarnak részt venni abban a nagy játszmában amit életnek neveznek? Ma már ezeken nem agyalok. Csak várom, hogy elteljen a nap. Egyszerűen haza akarok menni, hogy elolvassak egy könyvet. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy nemigazán tudom miről szól. Felveszem és kinyitom valahol, majd legalább egy órán keresztül futtatom a szemem a sorokon. Fel sem fogom, hogy mi van odaírva. Ez képes egy kicsit kikapcsolni. Nem gondolkodom.
          Aztán eljön az este és elkezdődik a rémálom.
          Ülök az ágyam szélén és ürítem egymás után a poharakat, miközben mereven bámulom az éjjeliszekrény fiókját. Ilyenkor sokszor látom magam előtt a baleset minden részletét. Hallom a kocsiban elhangzó szavakat. A veszekedés feszültségét. A fájó sértéseket, amik csak üres szavak, mert egyikünk sem gondolta komolyan. Magam elé révedek. El sem akarom űzni magam elől a képeket. Had folyjanak le a szemem előtt. Megpróbáltam már megakadályozni, de semmi haszna. Csak iszok még egyet és hagyom, hogy magától vége legyen.
          Még egy korty és az ajtóra pillantok. Mostanság kezdek paranoiás lenni. Biztos az új gyógyszer az oka. Nem képes elűzni a látottakat maradéktalanul. Még van pár szem Paranecronol a kabátom zsebében, de azt végszükség esetére tettem félre.
          Azon kapom magam, hogy már megint az ajtót bámulom. Szinte várom mikor jelenik meg. Sokszor eljön, de két napja nem láttam és ez kifejezetten jó hír. Remélem már nem is jön. Így megy ez. Jönnek-mennek. Bár a legtöbbször csak azután tűnnek el végleg, mikor beszélhettek a szerettükkel. Nagyon remélem, hogy nekem szerencsém van. Látni sem bírom.
          Felhajtom a poharam maradékát. Kihúzom az éjjeliszekrényt és kiveszem a 19-es Glockot. Csőre töltöm, aztán csak nézem. Hosszú percek telnek el, majd visszateszem. Már-már rituálé nálam. Talán egyszer megteszem. Talán nem. Addig is iszom egy újabb pohárral. Ha már nem tudom megtenni, legalább halálra iszom magam.

Majdnem az egész üveget kiürítem, mire sikerül kiütnöm magam. Élettelenül terülök el az ágyon. Még mindig az aznapi ruha van rajtam. Érzem, hogy megint motyogok. Hevesen ráng a szám, de semmit sem mondok. Álomképeket látok magam előtt. Nem összefüggő események peregnek le a szemem előtt, hanem inkább csak pillanatok. Diafilmek. Látom megint a kocsi belsejét. Két kezemmel szorítom a kormányt dühömben. Ahogy félrecsapom a kormányt. A folyamatos pittyegő hangot, amit állandóan hallok, ha itthon vagyok.
          Alig térek magamhoz a telefon csengésére. Először fel sem fogom, hogy mi a fene az. Révedten nyúlok a kagyló után. Beleszólok a telefonba, mire a másik fél is köszön nekem. A hangja valamiért olyan ismerősnek tűnik. Ezen nem igazán lepődök meg. Minden hang ugyanolyan. Semmi különbséget nem teszek közöttük. A mostani elnyűtt, zokogástól fűtött férfihang is pontosan olyan mint a tegnapi vagy az azelőtti. Nem kérdezem meg, hogy mit akar, már úgyis pontosan tudom, csak a címet kérem el.
          Felülök az ágyon. Majd szét  szakad a fejem. Gyűlölöm, ha csak pár órát alhatok. A testem képtelen mozdulni. Mintha évek óta nem hagytam volna pihenni. Kell egy kis idő, mire rendesen beindul a motor. Megdörgölöm a szemem és ásítok egyet.
          Megkeresem a kabátomat, de még visszamegyek a hálóba, hogy befejezzem a megkezdett poharamat.
          Ott áll az ágyunk mellett. Háttal nekem. Egy pillanatra ledermedek. Ennyire közel még nem merészkedett hozzám. Óvatosan kapom fel a poharam és sietek ki a szobából, még mielőtt megfordulna. Bezárom magam mögött az ajtót. Az sem érdekel, hogy nem tettem el sem a tárcám, sem a telefonom. Csak minél hamarabb elpucolhassak hazulról. Ahogy lesietek a lépcsőkön és magam mögött hagyom a folyosók undorító zöld falait, csak akkor veszem észre, hogy a pohár még a kezemben van. Leteszem a bejártai ajtó elé. Biztos vagyok benne, hogy meg fog várni, míg visszaérek.
          Mielőtt tovább indulnék, még felnézek az ötödik emeletre. Az ablakból kísérteties fény szűrődik ki. Ott áll. Azt hiszem, hogy ott áll. Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Talán csak a képzeletem. Nem tudom. Remélem, hogy csak a képzetelem, különben nagyon gyorsan el kell költöznöm.

A cím a folyó melletti kis raktárakhoz vezet, amit a legtöbben csak garázsként használnak. Esetleg a felhalmozódott lomokat hordják ide. Komolyan meglepődöm, mikor odaérek, mert fogalmam sincsen, hogy melyik lehet az. Először az jut eszembe, hogy biztosan rosszul jegyeztem meg a címet, de aztán újra lejátszom magamban a beszélgetést és rá kell jönnöm, hogy nem tévedek. Hosszú percekig állok ott tanácstalanul, miközben ellepi a vállamat a hó. Leseprem a kabátomról és már indulnék is vissza, mikor meghallom a kopogást. Az öntöttvas ajtóról hangosan verődik vissza a hang. Könnyedén be tudom azonosítani, hogy honnan jöhetett.
          Gyorsan körülnézek magam körül, pedig egyértelmű, hogy csupán én vagyok itt. Talpam alatt ropog a hó. Csak én verem fel az éjszaka csendjét. Azon tűnődöm, hogy miért pont ide hívtak. Megfordul egy-két dolog a fejemben. Az emberek a legkülönfélébb dolgokra képesek, ha gyászolnak. Lehetséges, hogy itt vesztette el a szerettét. Vagy csupán itt lel békére. Igazból mindegy is. Elvégzem amit kér és már itt sem vagyok. Aztán eszembe jut az otthonom. Elfintorodom. Semmi kedvem visszamenni. Talán reggelig nem is fogok. Biztosan találok a környéken egy éjjel-nappali kis csehót, ahol meghúzhatom magam. Elvégre inni ott is tudok. Annyi pénzt biztosan találok a kabátomban, ami elég lehet.
          A nagy vasajtó kilincse enged és feltárul. Halvány fény borítja a kis helyiséget. A plafonról lelógó egyetlen pislákoló izzó ad némi világosságot. Szinte fáraszt a félhomálya. Alig látom, hogy mi van odabent. Csak egy fotelt látok amit támlával háttal állítottak a bejárathoz, mellette egy éjjeliszekrény, rajta egy üveg és egy régi vezetékes telefon.
          A falakról a vakolat hol omladozik, máshol az egybeolvadó penész vászonként fedi a kilátszó téglákat. Megcsapja az orrom az orrfacsaró dohos szag. Egy pillanatra ki kell fordulnom, hogy friss levegőt szívjak, nehogy elhányjam magamat. Gusztustalan egy hely. Nem is értem, hogy a fotelben üldögélő mozdulatlan alak hogyan bírja ezt elviselni.
- Jó estét! - szólítom meg – Maga hívott ide?
          Alig fordítja el a fejét, csak a szeme sarkából láthat engem. Bólint.
          Őszintén meglep. Nem sokszor tapasztaltam még ennyire higgadt embert. Többnyire ilyenkor már teljesen ki vannak borulva.
- Iszol egyet? - mutat az üvegre
- Köszönöm – nyögöm ki, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy honnan olyan ismerős a hangja. Közelebb lépek hozzá. Még mindig nem fordul meg, csak az üvegért nyúl.
- Nincs poharam, remélem nem zavar, ha az üvegből kell innod.
          Lassan közelítek felé. A fény mintha még gyérebb lenne, mint eddig. Elhaladok a fotel mellett, mire az alak már felém is nyújtja az üveget. Dermedten bámulok rá. Képtelen vagyok hinni a szememnek.
- Vedd már el az üveget! - parancsol rám, de egy darabig még nem mozdulok
          Az alak, akinek pontosan ugyanolyan arca van, mint az enyém most rám mosolyog.
- Nem rám számítottál? - neveti el magát.
          Végig csorog az izzadság a hátamon. Teljesen kiszárad a szám. Komolyan jól esne most egy korty, de azt hiszem a legjobb, ha inkább lelépnék. A bejárat felé nézek, de a helyén csak a repedezett fal bámul vissza rám. Egy betontömbbe zárva kell iszogatnom magammal? Azt hiszem itt az ideje, hogy előszedjem a maradék Paranecronolt. Nyíltan kijelenthetem, hogy ez az új bogyó szart se ér. Holnap az első dolgom lesz, hogy a doki képébe hajítom az összeset és kikövetelem tőle a régi gyógyszeremet.
          Benyúlok a belső zsebembe, hogy kivegyem a műanyag üvegcsét, de amint elfordítom a fejem, az éjjeliszekrény mögött gubbasztó arccal ütközik a tekintetem. Megint ő az. Megrándulnak a végtagjaim, mire kiesik a kezemből a gyógyszeres doboz. Az összes maradék tabletta szétszóródik a földön. Teljesen kiver a víz. Remegek. Mintha kívülről kezdeném látni magam, mire a hasonmásom megszólal.
- Meghívtam egy barátot is, remélem nem gond. - aztán meghúzza az üveget.
          Merőn tanulmányozza az arcom, miközben én nem tudom levenni a szemem a nőről.
- Nofene, látom nem számítottál rá. Pedig már egy jó ideje látogatóba jár hozzád. Ha jól tudom, minden nap meglátogat. Az ágyad mellett áll. Mióta is? - meg sem várja a válaszom – Ja, igen a baleset óta.
          A baleset. Teljesen igaza van. A szobában mindannyian jót tudjuk, hogy mindez azóta van. A szellemek, a gyógyszerek, a látomások, minden.
- Azt hiszem, hogy beszélned kellene vele. - jeleni ki a tükörképem és ismét iszik egyet
          A nő megmozdul, de mire az egész arca kirajzolódna előttem, máris behunyom a szemem. Nem akarom látni. Undorodom a látványtól. Félek tőle. Sajnálom. Üvölteném, hogy nagyon sajnálom, de egyetlen hang sem hagyja el a szám. Én egyáltalán nem akartam, hogy ezt történjen és visszacsinálnám ha tehetném. Nem akarom látni, hogy mi történt vele. Képtelen vagyok ránézni arra, ami valaha a leggyönyörűbb volt számomra.
          Térdre zuhanok. Még mindig csukva vannak a szemeim, így vakon kezdek tapogatózni. Csak egy szem Paranecronol kell és megszabadulhatok tőlük. Óvatosan futtatom a kezem a padlón. Semmit sem találok. Tovább próbálkozom, de nem járok sikerrel.
          Hirtelen megtelik az orrom az eső szagával és érzem, hogy a vizes aszfalton térdelek. Mélyet szívok a levegőből és érzem az égett autó és a kiégett fű félreismerhetetlen bűzét.
- Tudod, hogy ez elkerülhetetlen. Rá kell nézned. Szembe kell vele nézned. - suttogja a fülembe az ikrem – Nem futhatsz el az igazság elől. Ha beszélsz vele, felszabadulhatsz.
          Végre megtalálom amit keresek. Mintha megkönnyebbülnék. Azonnal a számba veszem és rágni kezdem.
- Nem menekülhetsz örökké – visszhangzik a fülembe a mondat.
          Tisztában vagyok vele. Csak még egy kis időre van szükségem. Összeszorított szemem sarkából könnyek szöknek ki.
          Valaki közeledik felém, majd megáll előttem. Kezét az arcomhoz érinti és végigsimítja. Ismerem ezt az érzést. A bőrének tapintását. Milliók közül felismerném. Hangos zokogásban török ki. Hallom, amint ő is sír, mire végre kinyitom a szemem.
          Nagyot sóhajtok. A saját hálószobámban vagyok. Egyik kezemben az üveget szorítom, míg a másikban a Glockot tartom. Nagy nehezem felküzdöm magam az ágyra. Teljes erővel ráz a sírás. Alig bírom abbahagyni. Talán sohasem leszek képes rá. Könnyeimen keresztül a pisztolyt nézem. Mennyivel könnyebb lenne, ha meg tudnám tenni. Mintha csak egy gombot kellene megnyomni, pontosan ennyi meghúzni a ravaszt.
          Uram! Adj még egy kis erőt! Nem kell már sok. Kérlek! Csak most az egyszer. Adj még egy kis erőt!
          Egy keveset csupán.

12779133_1136875119665646_6649228839165013321_o.jpg

Alkotó: James Grey
Cím: Paranecronol
Kép: Renesseephoto

komment
2016. február 18. 17:21 - JamesGrey

Please insert CD 3

Hannu Rajaniemi – A kauzalitás angyalaborito_causal_angel_700.jpg

 

 

Az egyik szemem sír, de a másik nevet. A Jean le Flambeur-sorozat utolsó kötete is végéhez ért. Bevallom, hogy ettől a résztől rettegtem leginkább. No, nem a fennmaradt helyzet és az események lefolyása miatt voltam feszült, sokkal inkább attól féltem, hogy ami eddig jól működött, vajon a végéig ki fog-e tartani? Sajnos nem egy könyv bukott el nálam a befejezés előtt, így ezzel a szörnyű, keserű szájízzel tettem le, ami megmérgezte az egész sorozatot. Így joggal lehettem betojva a lezáró kötet miatt. Az előző két rész magasra tette a lécet, de a kérdés az, hogy a zárókönyv képes volt-e ezt megugrani?

 

Last Mission

 

Háború van. Ez tény. Bekövetkezett és elmarta áldozatait. Jean és Matjek épphogy sikeresen megmenekültek a Ruhásszekrény nevű hajóval, de ezért hatalmas árat fizettek. Mieli eltűnt és Jean mindent megtesz, hogy felkutassa a lányt és törleszthesse neki tartozását, miközben a szobornoszt, a vasziljevek és a pellegrinik polgárháborúja körülötte dúl. Nem kevés megfeszített munkával rájön, hogy egykori társa a Szaturnuszra került, de ahhoz, hogy meg tudja menteni, szüksége lesz régi hajójára és az összes hiányzó, ködös emlékére. A feladat nem egyszerű, mert az út zokukkal van kikövezve, akiknél Jean már idejekorán kihúzta a gyufát.

 

Be a Hero

 

A történet másik főszálát Mieli fogja biztosítani. Az ő története is szinte percre pontosan onnan folytatódik, ahol az előző regény befejeződött. Szinte azonnal kiderül, hogy a titokzatos Kaminari-ékkő Supra Citybe rántotta a lányt, ahol a zokuk tanyáznak. Mieli mellé egy Zinda nevű nőt helyeznek, hogy segítse a beilleszkedésben, hiszen inkább vendégként, mint fogolyként kezelik. De Joséphine Pellegrini elülteti a lány fülében a bogarat, így mindent megtesz annak érdekében, hogy információt lophasson a háború megnyeréséhez. De szokás szerint a helyzet nem ennyire egyszerű és rengeteg titokra derül fény.

Nagyon nehéz úgy beszélni A kauzalitás angyaláról, hogy semmilyen komolyabb fordulatot ne áruljak el róla, ezért inkább e téren hallgatok. Lesz még itt egy-két meghökkentő dolog, ami ki fog derülni és nem bocsájtanám meg magamnak, ha ezt itt és nem a könyveben olvasnátok. Ezért inkább térjünk át más vizekre.

 

Choose your weapon

 

Igaz, hogy a zokuk már a Kvantumtolvajban is felbukkantak, de már akkor is körüllengte őket egyfajta RPG hangulatú misztikum. Különösen boldog voltam, hogy ez a rész főként róluk szól és körülöttük forog. Az első pillanattól kezdve, hogy Mieli megérkezik Supra Citybe, máris elkezdődik a kioktatás és Rajaniemi-hez híven menni fog a zsargon. Bár ebben az esetben nem kell vaskos kvantumfizika könyveket lapozgatni, hogy megértsük mi is történik a Szaturnuszon. Elég, ha valaha indítottunk egy karaktert egy szerepjátékban és már szinte mindent tudunk. A tapasztalati pont szerzés és a micromanagement, valamint a respawn kifejezések ismerősek lehetnek majd. Persze ennél azért sokkal komplikáltabb a zoku társadalom, de dióhéjban legyen elég ennyi. Felettébb mókás olvasni róluk és talán ez a könyv csúcspontja, természetesen a történet mellett. Mint a többi regényben is, itt is ki van találva a technológiai háttér rendesen, de mint mondtam, itt a szerző sokkal inkább a szerepjátékok felhasználói felé fordult, mint a hardcore sci-fi rajongókhoz.

 

1565661-lilith.jpg

 

Statistics

 

Hangulatát tekintve A kauzalitás angyala sokkal letisztultabb, mint elődei. Itt már nincs helye mellébeszélésnek, kis, melléksztorik elmesélésének. Már minden szervesen kapcsolódik az eseményekhez. A tempója viszont visszafogottabb és megfontoltabb, mint a Fraktálherceg esetében. A könyv minden oldaláról süt a végjáték hangulata. Szinte kézzel fogható a konfliktus, hogy itt már nagyon nem babra megy a játék. Mindenki végtelenül komolyan áll mindenhez, még a minden esetben frappánsan viselkedő Jean-ról is messziről látszik a feszültség. Tervei messze nem annyira összeszedettek és szinte minden esetben a B-tervre kényszerül hagyatkozni. A nyomasztó kilátástalanság elképesztően uralja a történetet és ez miatt hiába lassabb a második kötetnél, mégis sokkal feszesebbnek hat.

 

Bugs

 

Tulajdonképpen ennek a regénynek nem sok hibája van, de ha mégis valamit fel kellene hozni, akkor az csupán az lenne, hogy Jean nagyon keveset szerepel benne. Tudom, ez a folyamat már korábban elkezdődik és nem kellene így felfognom, de azért hiányoztak a mestertolvaj szarkasztikus megjegyzései és fricskái. Elfért volna benne több is.

 

640x495_12555_nastya_2d_sci_fi_portrait_girl_woman_cyberpunk_picture_image_digital_art.jpg

 

Game Over

 

És ezzel el is érkeztünk a végéhez. Ahogy már fentebb is írtam, az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Nevet, mert nagyon örülök, hogy remekül adja, amit már el lehetett tőle várni és nagyon jól teljesített. Pontosan olyan, mint a többi, egyszerűen remekel. Viszont a másik szemem sír, mivel ennek is vége. Már az idejét sem tudom, hogy mikor olvastam ennyire frappáns sorozatot. Sajnálom, hogy vége van, bár még szomorúbb lennék, ha még folytatta volna a szerző. Ez így kerek és le is van zárva. És az a lezárás... Azt hiszem, hogy bevallhatom, elmorzsoltam néhány könnycseppet a végére. Mégis úgy tettem le a könyvet, hogy mosolyogtam. Megkönnyebbülve csettintve mondhattam azt: „Ezért megérte!

 

New Game +

 

Azt hiszem, hogy ez a sorozat megérdemli az elismerést. Egy percre sem fullad le és aki fogékony erre a világra, az teljesen el fog benne veszni. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy nyugodtan be lehet fizetni az egész trilógiára, mert amint befejeztünk egyet, követelni fogja a folytatást. Egyáltalán nem érződik, hogy erőltetett lett volna. A sorozat egy teljes értékű történetként kezeli magát. Intelligens és lebilincselő. Egyszerűen csak ajánlani tudom a hardcorabb sci-fi szerelmeseinek. Garantáltan meg fogja érni.

 

A sorozat első részének kritikáját itt olvashatod: Kvantumtolvaj

 

A sorozat második részének kritikáját itt olvashatod: Fraktálherceg

komment
Mert nincs új a Nap alatt...
süti beállítások módosítása