Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

Csak gondoljunk bele, mi történne akkor, ha egyszer csak annyi pénz ütné a markunkat, amennyivel minden problémánk megszűnne? Lássuk be, mindenki vágyik rá. A pénz nagy úr. De mi történik akkor, ha ez az összeg hirtelen tényleg a kezünkbe kerülne? Mit tennénk? Jómagam valószínűleg szétosztanám a családom között, de a kis ördög biztosan ott motoszkálna, hogy minden szó nélkül lépjek le a pénzzel és meg sem álljak Malibuig. Persze ez a pénz nem hullik csak úgy az ember ölébe. Vagy mégis?

Az a bizonyos vidék

Cormac McCarthy jó szokásához híven most is belevet minket a történet sűrűjébe és kapkodni kell a fejünket, mert a történet pörögni fog rendesen. Az út című regényével ellentétben, itt kicsit több szereplővel fogunk találkozni. Vegyük először a történet központi (szándékosan nem nevezném főszereplőnek, de erről kicsit később) szereplőjét, Moss-t, a fiatal srácot, aki a egyik napról a másikra meggazdagszik. A semmi közepén a véletlennek köszönhetően (vagy egyszerűen a balszerencséjére) egy drogkartell félresikerült üzletének helyszínén találja magát, ahol egyik oldalon a holtestek hevernek, a másikon pedig a gazdát nem cserélő pénz. Moss nem is gondolkodik, hogy mit tegyen, a dollárokkal teli táskát magához veszi és már le is lép, nem is sejtve, hogy ezzel elindít egy megállíthatatlan csapást, Chigurh-t.

Keresztül-kasul Amerikán és Mexikón

A történet több szálon fut, egyrészt Moss menekülését követhetjük nyomon, a másik oldalon képviseltetik Tom Bell seriff, akinek tényleg nem való ez a vidék. A városban ugyanis sohasem történt még annyi gyilkosság és vérontás, mint mióta Moss elemelte a pénzzel teli táskát. Láthatjuk, amint Bell próbálja felgöngyölíteni az ügyet, miközben magáról a rendőrről is sok érdekes dolgot megtudhatunk. Tulajdonképpen ő egy összekötő kapocs a regényben. Minden összegző gondolat az ő szájából hangzik el. Viszont, ami a legérdekesebb, hogy annak ellenére, hogy a legtöbb könyvben a „nyomozó-karakter” mindent elkövet az ügy megoldásáért, közben eggyé válik az esettel. Nos, a Nem vénnek való vidék Bell seriffje, mint minden normális rendőrtiszt, nem viszi haza a munkáját és képes egy teljes életet élni az őrsön kívül is. Ez egy hatalmas plusz pont tőlem, mert nagyon ritkán találkozni olyan regényekkel, ahol hitelesen ábrázolnak egy ilyen emberi jellemet.

Akkor most ki is a főszereplő?

A végére hagytam Chigurh-t, a bérgyilkost. Meg kell hogy mondjam, annak ellenére, hogy elméletileg ennek a történetnek a főhőse Moss, én mégis Anton Chigurh-t tekintem főszereplőnek. A karaktere jobban kidolgozott. Már-már beteges gondolkodása egyszerűen rémisztő, amit csak fokoz mániákus viselkedése. Egyszerűen olyan mint egy gépezet, akit nem pénz érdekel, hanem a saját elvei. Ezt nagyon jól tükrözi a könyv egy pontja, amit csak spoileresen tudok bemutatni:

SPOILER

Nos... mint mondtam Antont az elvei vezérelik mindamellett, hogy egy nagyon érdekes motivációja van, amitől a könyv végén hanyatt dobtam magam. De ne kalandozzunk nagyon el. Chigurh ígéretet tesz Mossnak, hogy meg fogja ölni a feleségét, ha nem adja fel magát. Ezutánt természetesen (mert miért is ne) Moss nem adja meg magát, és sajnos ez a vesztét is okozza. De ez nem elég Antonnak, így felkeresi Moss feleségét, hogy beteljesítse ígéretét, ahogy ő is mondta, ezt megígérte és ehhez tartja is magát.
Zseniális...

SPOILER VÉGE

Még nem is említettem az egyik legkreatívabb elemét a könyvnek, Anton fegyverét, amit ha az ember járt már hentesüzemben, akkor nagyon is jól tudja mi is az – egy kábítópisztoly, melyet egyaránt szívesen alkalmaz gyilkolásra és zárak alternatív módú nyitására. Node, miért mondom, hogy ő itt a főszereplő... nemes egyszerűséggel azt állíthatom, hogy mindvégig inkább az ő bosszúhadjáratát olvashatjuk, sem mint Moss menekülését. Meglepő dolog, de ami még meglepőbb, hogy működik is. Különös választás egy ilyen jellegű könyvhöz, mégis működik.

Puskapor és holttestek

A nem vénnek való vidék egy nagyon jól megkomponált maffia/gengszter regény, ahol sokszor hangsúlyos szerepet kap egy-egy életmegváltó gondolat. Viszont az öldöklés és az izgalom sokkal gyakrabban üti fel a fejét. Kicsit olyan mint a lavina. Kicsit lassan indul be, de majdnem a legelejétől kezdve a végéig eszméletlenül pörög. Az egészet átjárja egy különös érzés, ami arra készteti az olvasót is, hogy fusson, rohanjon, mert ha megáll, akkor biztosra veheti, hogy végezni fognak vele. Ez igencsak kihat az olvasási sebességre is. Noha, amúgy sem kiemelkedően hosszú a regény, nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Szinte eteti magát, mert őszintén kíváncsivá képes tenni bárkit, hogy mi is bújhat meg a következő oldalon.

Mindenkit szeretettel várunk?

Végül csak az a kérdés maradt, hogy mindenkinek el kellene-e látogatnia a „Vidékre”. Azt kell, hogy mondjam, nem igazán. Korábban már írtam, hogy McCarthy stílusához kell egy kis türelem, de ebben az esetben nem ez a fő probléma. Ez a könyv egy nagyon furcsa mezsgyén táncikál, mert vagy túl van írva, vagy kicsit rövid. Ez alatt azt értem, hogy van az a pont, amikor az olvasó érzi, mikor is van vége igazából a könyvnek. Ebben az esetben is megvan ez a pont, csak nem a megfelelő helyen. A történet le van zárva, a vonalak le vannak zárva, de akkor a szerző gondol egyet és még ráhúz legalább 20 oldalt, ahol elkezdi ecsetelni Bell háttértörténetét és háborús emlékeit. Ezzel én úgy voltam, hogy rendben van, ad a történethez egy plusz élményt, mégis kilógott a lóláb. Ezt a szálat jobban ki kellett volna dolgozni, esetleg nem oda helyezni vagy (szerintem ez lett volna a legjobb) teljesen kihagyni, mert szerény személyemet teljesen hidegen hagyta. Egy kicsit olyan szaga van ennek, mintha ezt mindenképpen bele szerette volna az író erőltetni, de nem passzolt sehová, így a végére odacsapta. Sajnálom, mert egy jó regény, de így a végét számomra kellemetlenül megsavanyította és így nem tudok felhőtlenül kiváló értékelést adni rá. Viszont, ha ezeken képes az ember átlépni, akkor egy remek élménnyel gazdagodik. Remélhetőleg idővel én is más szemmel fogom látni.