Clive Barker – Kárhozat

Mostanság, ha valaki megkérdezi, hogy mi is a horror, kinek mi jut eszébe először? A véres slasher-ek, mint a Péntek 13 széria vagy a Texasi láncfűrészes gyilkos gyengéd meséje, esetleg a Blare Witch Project-hez hasonló found footage filmek? Akkor most tegye fel a kezét az, aki teljesen másra gondolt! Egy olyan alkotásra, ahol a zsigerig hatoló félelem dominál és a vásári ijesztgetések még a kanyarban sincsenek. Mostanában a mozik és a tévésorozatok százával állítják elő jumpscare-ekkel operáló műveket, de hol vannak azok az idők, mikor egy kísértethistória elég volt az embereknek? Lehet még ilyet találni valahol?

Félelem és reszketés

A mai terítékre kerülő könyvünk a Kárhozat, Clive Barker tollából. Kicsiny hazánkban a szerző neve sajnálatos módra idegenül cseng, bár a hardcore horror rajongók ismerhetik a Hellriser című filmekből. A videojátékok szerelmesei is két játékkal gazdagodhattak, amihez a szerző adta a nevét, az egyik a Clive Barker's Undying és a másik a Jerico. Hogy miért is hozakodom ezekkel elő? Nos, ha csak a google-t hívjuk segítségül és a fent említette címeket a keresőbe pötyögjük, láthatjuk a képi világ igencsak „egyedi”. Barker nem egy egyszerű eset, hiszen a képzelőereje meghaladta Lovecraftét és Stephen Kingét is. Csak gyúrjük össze őket és bumm... megkapjuk a szerző műveit. Ezért is örültem, hogy kezembe vehettem a Kárhozatot és egy izgatott gyerek lelkesedésével vetettem rá magam. Bevallom, előtte egyetlen művét sem olvastam, de a számítógépes játékokat végigcsináltam és a filmet is láttam több alkalommal is, sőt másik regénye, a Korbács is a polcomon hever. Remélem sikerült szemléltetnem, hogy mekkora elvárásokkal indultam neki a könyvnek.

Akkor most hol is van az eleje?

A történet a második világháború sújtotta Lengyelországban kezdődik, ahol egy tolvaj keresi a szerencséjét. Orosz katonákkal köt fogadásokat, meghallgatja történeteiket, de mindez túl kevés neki. Hamar szárba szökken egy kártyajátékosról szóló pletyka, miszerint őt sohasem lehet megverni. A tolvaj természetesen rettentő kíváncsi lesz és fel is keresi ezt a legendás lényt, hogy kihívja egy játékra. Persze ez nem olyan egyszerű, hiszen az oda vezető utat holttestek és furcsábbnál furcsább dolgok kövezik ki. Ezután rögtön ugrunk negyven évet és a történetet majdhogynem nullázza a szerző. Őszintén szólva eddig a könyv páratlan volt, de gondoltam semmi gond, majd a folytatás is pontosan ennyire jó lesz. De a nyomasztó légkör és a varázslatos hangulat lassacskán átalakult valami másba.

Kezdés 2.0

Marty Strauss elítéltként éli egyhangú életét, amikor felkeresi egy Mr. Toy nevű alak, hogy testőrt keres megbízója, Joseph Whitehead számára. Martyt ugyan csak feltételes szabadlábra helyezhetik, de boldogan belemegy, csakhogy megszabadulhasson előző életétől és a börtön borzalmai közül. Mr. Toy egy hatalmas kúriába viszi, ahol találkozhat végre munkaadójával. A napok lassan haladnak, de Marty lassan beleszokik az új munkájába. Aztán elkezdődik a megmagyarázhatatlan esetek sorozata, ami mindent a feje tetejére fog állítani. Halhatatlan gyilkosok és varázserővel bíró lények jelennek meg a birtokon. Marty azt sem tudja, hová is kapja a fejét, de mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje Whitehead-et és főként saját magát.

Protagonisták és antagonisták

A történet főbb szereplői, akik a kvázi jó oldalt képviselik, igencsak gyengécskékre sikeredtek. Nem csak abban az értelemben, hogy szinte képtelenek felvenni a harcot a gonosz oldallal, hanem itt inkább a kidolgozatlanságra gondolok. Céljaik kicsit érhetetlenek, egydimenziósok. Viselkedésük túlságosan sztereotip. Ebben a könyveben a gonosz karakterek viszik el a showt, pont mint a DC képregényekben. Érthetőbbek, érdekesebben és ikonikusabbak lettek. Egy szó, mint száz, sokkal élvezetesebb róluk olvasni, mint „ellenfeleikről”. Főként az Utolsó Európairól. Az egyik legérdekesebb főgonosz, akit megismerhettem mostanság. Páratlanul megírt egy alak, ez nem vitás. Az őt körüllengő misztikum egyenesen bizsergeti az ember hátát. Bár a személyes kedvencem mégiscsak a Pengeevő volt, törzsének utolsó tagja. Nem kifejezetten tudnám megmagyarázni, hogy miért is, de nemesen egyszerű és együgyű viselkedése miatt kedvelhetővé vált számomra.

Nagy levegő...

No, igen...

Mindenki vegyen egy nagy levegőt!

Isten lássa lelkem, én mindent megtettem, hogy kedveljem ezt a könyvet, tényleg mindent megettem, de van egy két dolog, ami mellett lehetetlen elmenni szó nélkül. Kezdjük rögtön a fent említett misztikummal. Túl sok kérdés marad megválaszolatlan, ami nem töprengésre ösztönöz, hanem csak zavaró ürességet hagy maga után. Nem szeretnék példákat felhozni, mivel mindenféle spoilert el szeretnék kerülni. Értem én, hogy azt szerette volna sugallni Barker, hogy a mi világunk mögött létezik egy másik, amit teljes mértékig nem ismerhetünk meg, csupán egy ajtót nyitottunk rá, amin csak leskelődni tudunk, mégis az egész csak a levegőben maradt.

Ezt csak tovább idegeníti az, hogy rengeteget ugrálunk a szereplők között. Ez komolyabban nem is zavart eleinte, de úgy a 200-adik oldal környékén már egyre inkább frusztrált. Az egyik alkalommal három bekezdés alatt három különböző szereplő között ugrált, akiknek semmi köze egymáshoz és az események ideje alatt nem is szerepelnek egy légtérben. Teszem hozzá, ez semmivel sem adott többet az élményhez, sőt inkább elvett belőle, mert minden ilyen alakommal kidobott az élményből.

Azt hiszem a végére hagytam az igazi fekete levest. Ebben a könyvben rengeteg az öncélú gusztustalanság. Én egy tipikusan Kingen és Lovecrafton nevelkedett lélek vagyok, de Barker egyetlen oldalával is képes volt túltenni az egész horror bibliográfián, amit ismerek. A borító figyelmeztet, hogy csak felnőtteknek és ezzel teljes mértékben egyet értek. Azt azért hozzá tenném, hogy ezen belül is a keményebb idegzetűeknek ajánlanám.

Új panda született az állatkertben

Tudom, tudom... most mindenki azt gondolja, hogy ez egy rettenetesen rossz és összecsapott könyv, de ez nem igaz. Sok olyan pozitívum leledzik benne, amiért megéri elolvasni. Vegyük például a regény atmoszféráját, ami miatt már megér egy próbát. Aki fogékony az ilyesmire, azt azonnal magával fogja rántani. Tény, hogy vannak mélypontjai a könyvnek, de ha azon képes valaki túllendülni, akkor mindenképpen egy nagyon érdekes történettel gazdagszik.

Szeret... nem szeret

Ez egy tipikus példája annak, amikor egy könyvet csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Mégis, képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy minden oldala és szava arany, mert én is szidtam eleget ezt az alkotást, de azt hiszem ez betudható annak, hogy ez Clive Barker első regénye és tény, hogy megvannak a maga hibái, de azokkal együtt is elviselhető. Aki érez magában elég erőt és elhivatottságot, az mindenképpen próbálkozzon meg vele. Ha mással nem is, csak a kezdeti, Lengyelországos részekkel. Ha ott nem kedveli meg valaki, csak csendesen rakja le, mert akkor később sem fog megtetszeni. Ez egy nagyon kemény horror, amit csakis a legkeményebb rajongók fognak elolvasni, de mint mondtam, megéri, mert nem sok hasonló található a könyvesboltok polcain.