- Tél -

1.

Mindig ugyanaz az álom. Ugyanaz az átkozott álom. Most is látom, mintha aludnék, pedig a valóság kegyetlen mivolta nehezedik rám. Az ujjaim görcsösen markolják a fejsze nyelét. Az izmaim megfeszülnek. Verejték csorog végig az arcomon, de nem törlöm le, csak próbálom figyelmen kívül hagyni, miközben egy újabb hasábot teszek a tönkre. Lesújtok. Aztán újra és újra.
    Testem egyre jobban kifárad, de ezzel sem vagyok képes elűzni az álmot... látom... nem ereszt... látom...
    A házunk előtt állok, még ugyanaz a ruha van  rajtam, mint amiben lefeküdtem az éjjel. Az este szinte vakságot vetít rám. Alig látok, de a hangokat tisztán észlelem. Sikolyok. Robbanások. A tömeg, mint egy hömpölygő folyó a hordalékot, úgy ránt magával. Semmit sem tehetek, sokkal erősebbek nálam. Egy összefüggő testként mozgunk. Arcukat elmossa az éj. A feleségem nevét kiáltom, de a golyók süvítése elnyeli a hangom. Valaki elesik előttem. Egy pillanat az egész és máris elveszik a tömegben. Megfordulnék, hogy segítsek, de mire visszanézek már sehol sincsen. A sokaság gyomrába olvadva veszett el. Ismét bomba robban. A tömeg megáll a rémülettől. Én is megrettenek és erősen lehunyom a szemem, mintha azzal meg tudnám szüntetni a földi poklot. Bátornak kell lennem. A feleségem nevét üvöltöm, ahogyan csak a torkomon kifér. Akkor a hangok elhalnak és végre ki merem nyitni a szemem...
    Remegve, révetegen térek észhez, amint erőtlenül kifordul a kezemből a fejsze. Lihegve kapkodom a levegőt, miközben szívemhez kapom a tenyerem. A szúrás alig enged, a fájdalom lelassít, de nem állíthat meg. Folytatnom kell! Tüzet kell raknom! Még több fát kell vágnom... folytatnom... folytatnom kell...

2.

A városszéli tanyáknál térdeltem a hamuban és meredten bámultam a kis házikót. Fáradt voltam, elképesztően fáradt. Tagjaim elzsibbadtak és a hátam megállás nélkül sajgott. Szemeim egyre rosszabbul alkalmazkodtak a félhomályhoz. Szerencsére semmi mozgás nem volt. Ilyen állapotban esélyem sem lett volna menekülni. A  kimerültség miatt a saját lábamban botlottam volna el és akkor végem lett volna. A katonák nem kímélnek senkit sem.
    Kezem lassan az övem felé közelített és vacogó ujjbegyeimmel végig simítottam a '38-as Smith & Wesson-on. Ha élelemért indultam, mindig magammal hoztam. Hasznát sohasem vettem, de egy fegyver volt és ez a lényeg. Természetesen mindennek megvan a hátulütője. Ha a katonák rám találtak volna, minden tárgyalás nélkül agyonlőnek. Civil nem birtokolhat fegyvert. Szerintük így lehet csak fenn tartani a rendet. De ők sem voltak jobbak az útszéli banditáknál. Csak kiskirályok a szemétdomb tetején.
    Kockáztattam, mint mindig. Muszáj volt. Ha belefutnék egy olyanfélébe, mint én, el kell üldöznöm valahogy. Nem adhattam esélyt arra, hogy előbb lepjen meg és fossza ki a táskámat a halott testem felett. A halál nagy luxus manapság. Nem halhattam meg. Vártak rám. Miattuk kellett élnem.
    A szívem megint erősebben kezdett kalapálni. Egyre jellemzőbb volt ez, többször kezdtem érezni ezt a fájdalmat, mint a gyomromat mardosó éhséget. A mellkasomhoz kaptam a kezem. Természetesen ezzel nem tudtam enyhíteni a kínt, ezzel én is tisztában voltam, mégis mintha kicsit jobb lett volna. A fogaim összeszorítottam, de a szemem nem vettem le a kis házikóról.
    Ujjaim lágyan masszírozták a testem. Még a kabátomon keresztül is jól érezhetőek voltak a bordáim. Időnként azon kaptam magam, hogy azon töprengek, mikor fogja átszúrni a bőrömet.
    Csupán pár percig tartott a fájdalom, de minden alkalommal mintha egyre-egyre hosszabb ideig tartott volna. Mélyeket sóhajtoztam, és vártam, hogy megteljen a tüdőm hideg levegővel. Még egy darabig szorítottam a kezem a mellemhez, várva a következő rohamra. De nem jött. A sötétség annál gyorsabban. Cselekednem kellett. Megérett az idő és a hátamra vettem a zsákom. Reméltem, hogy találni fogok valami ehetőt odabent és nem feleslegesen pocsékoltam a drága időmet. Bármi megtenné. Egy babkonzerv, egy adag sólet, bármi. Akármi jól jönne.
    Sietve szedtem a lábaimat, miközben a tekintetem jobbra és balra táncolt veszélyt keresve. Senkit sem láttam, de reflexszerűen emeltem ki a pisztolyt az övemből. Biztos, ami biztos. A néhány méteres táv megtételétől elöntött a verejték és a sós folyadék a szemembe csorgott, de csak akkor töröltem már le, mikor a kis ház falához simultam.
    Zihálva szívtam be a levegőt, hogy a légzésem normálissá váljon és csak az után löktem be az ajtót. Halk csattanással tárult fel előttem.
- Halló! Van itt valaki? - ordítottam be, pedig tisztában voltam vele, hogy senki sincs itthon. A szokás nagy úr – Nem akarok bántani senkit!
    Csak a csend volt a válasz. Nem is vártam mást.
    Beléptem a hideg házba, de nem csuktam be magam mögött az ajtót. Nem mintha vendéget vártam volna. Az ösztönöm azt súgta, ha jönne is valaki, legalább meghallanám.
    Az előszoba tele volt szeméttel és egyfajta bűz lengte körül. Mindenhol újságpapír és kartonok hevertek darabokban. A mocsok egy nagy halomba túrva állt akadályt. Mint egy patkányfészek, de biztos voltam benne, hogy ezt emberi kéz építette. Talán hárman lakhattak itt. Pont mint mi. Lehetséges, hogy pontosan olyan család lakott itt, mint az enyém?
    Óvatos léptekkel haladtam előre, magam elé tartva a pisztolyt. Átléptem a szemetet és beljebb haladtam. Először egy hálószobában találtam magam. Óriási franciaágy terült el a bent. Csodálatos, kézzel faragott bútor volt, de a matracot felvágták, a belsejét kitépték. Mellette az éjjeliszekrényen egy keretben fénykép hevert. Az üvegét ugyan belepte a por és a hamu, de a legtündöklőbb tárgy volt, amit egy jó ideje láttam. Egy kis élet a kilátástalanságban. A szememhez emeltem a képet. A fegyverem eltettem és lerántottam a kezemről a kesztyűt, hogy letakaríthassam a piszkot.
    Hárman voltak rajta. A kép a ház előtti udvaron készült. A képmás-férfi az égnek emelte fiát, aki láthatóan önfeledten boldog volt. A kisfiú kivillantva néhány fogát vigyorgott édesanyjára, aki a férfi mellett állt. Mind nevettek. Vidámak, de én mégis azon kaptam magam, hogy könnyek szöknek a szemembe. A kabátom jobb zsebében egy hasonló fotó hevert az én családomról.
    A képet visszatettem a helyére és kiléptem a szobából. Tovább haladva a folyosón, tőlem balra találtam meg a következő szobát. Az ajtó csukva volt, lapján szíves betűkkel, játékos formával rajzolódott ki a felírat: „Az én házam, az én váram”. Először nem akartam bemenni. Mit találhatnék egy gyerek szobácskájában, mégis a gondolat befürkészett az agyamba. Minden helyet át kell néznem. A mi életünk fontosabb bárki másénál. És ha a túlélés érdekében egy gyerek szobájából kell lopnom, akkor meg keltett tennem. Lenyomtam a kilincset.
    Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam a meglepetés ereje és ledermedtem. Mikor már végre előrántottam a fegyverem és a célra tartottam, akkorra már csak az igazság ellen kellett küzdenem. Az a jellegzetes dermedt érzés futott végig a gerincemen, mígnem a láthatatlan ütés a gyomromba nyomta öklét.
    Ismertem őket. Életemben nem láttam őket korábban, de a képről felismertem mindannyiukat. A család a gyerekágyon feküdt. Csendesen, békésen hevertek ott mozdulatlanul. Testükön a kézzel készült kabátok a varrás mentén felhasadtak, a hasadékból pedig a matrac bélése kezdett kifordulni. Összebújva harcoltak a hideg ellen. A férfi az oldalán feküdt, ujjai felesége ujjaiba fonódtak. Homlokuk csupán néhány centire volt egymástól, mint a ifjú szerelmeseknek, akik éjszakánként egymás fülébe suttognak és merengve szövögetik jövőjük fonalát. A gyerek köztük hevert, arcát anyja mellébe fúrta. A fiú már jóval idősebb volt, mint a képen.
    Leeresztettem a pisztolyt. Nem akartam megzavarni örök álmukat. Kifordultam a szobából és visszamentem a másik szobába. Egy kockás pokróccal tértem vissza, letakartam őket. Egy darabig néztem még a családot, közben elmormoltam értük egy imát.
- Ámen! - suttogtam, majd távoztam a szobából. Magam után becsuktam az ajtót – Többé nem fáztok.
    A törött ablakon keresztül egyre kevesebb fény világított be. Sietősre fogtam a dolgom. Másnap reggelre már otthon akartam lenni. Magamba fordulva mentem a konyhába. Azonnal felnyitottam az első szekrényt, aztán egy újabbat, aztán fiókokat. Még a hűtőszekrényt és a sütőt is átvizsgáltam. Nem sok mindent találtam, csak egy kukorica és egy barack konzervet, de az gyanúsan felpuffadva türemkedett ki. Nem volt sok, de legalább valami.
    Nagyot sóhajtva próbáltam leküzdeni a csalódottságomat. Hirtelen a feleségem és a kisfiam fakó, beteges kis arca villant be. Haza kellett mennem, még akkor is, ha csak ennyi ennivalót találtam.
    Fáradtan támaszkodtam a konyhapultra. Gyorsan kivettem a zsákomból a már több darabba szakadt térképemet, hogy ellenőrizzem a hazavezető utat. Ennyire még nem merészkedtem el eddig. A tarka papíron végig futtattam a szememet. Kiválasztottam a megfelelő útvonalat és eltettem a jobb napokat is megélt térképet, mikor megpillantottam a konyhapulton azt a valamit az árnyékban.
    A félig megrágott zsemlét már szürke penész kezdte bekebelezni. Ettünk már ilyet korábban is. Az a poshadt föld íz szökött a számba, de leküzdöttem az érzést. A kis tésztadarab olyan kicsi volt, hogy felesleges lett volna a zsákomba tenni. A zsebemben is könnyedén elfért volna.
    Amint az ujjaim a kis zsemlére kulcsolódtak, meghallottam a hangot.
- Azonnal tedd le azt és emeld fel a kezed! - utasított.
    Összerezzentem, de eszem ágában sem volt lemondani az ételről. A lehető leggyorsabban rántottam elő a Smith & Wesson-t, megpördültem a tengelyem körül és rászegeztem a pisztolyt.
    A látvány sokkal jobban meglepett, mint a tény, hogy rám leltek. Épphogy csak férfinek lehetett nevezni az előttem állót, de a gépfegyver tusát biztosan támasztotta a  vállához. Az arcát korom fedte az elmaszatolt hamutól, ruháját sok helyen foltokkal stoppolták be. Nem volt katona, ehhez kétség sem férhetett, – azok nem járnak egyedül – de határozott volt és egy határozott, megrémült embernél nemigen akad veszélyesebb társaság.

3.

Néha a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb gondolatok kúsznak be az ember agyába. Remélem ezzel nem csak én voltam így.
    Ahogy az elszánt kölyköt néztem, valamiért az álmom jutott az eszembe. Próbáltam elhessegetni, de az nem tágított. Minél jobban próbáltam figyelmen kívül hagyni, annál erősebben láttam a pergő képeket magam előtt.
    Az utca. A csend. Kinyitom a szemem és a feleségem ott áll előttem. Végre elönt a nyugalom. Magához ölel. Hajának illata az orromba szökik. Bármit el tudok felejteni a karjaiban. Csak a némaság van és mi. Hirtelen az éjszakából napnyugta lesz. A félhomályban a feleségem kicsit hátrébb lép és a hasára mutat. Másik kezével végig simítja a pocakját, mire az növekedni kezd. Végig mosolyog rám. Igazán boldog. A nevem kiáltják és odanézek...
- Dobd már el a pisztolyt, a francba! - ordított rám ismét a kölyök – Meg akarsz halni, vagy mi bajod van? Lássam a kezed!
    Nem tágítottam. Mereven próbáltam nézni a szemébe, hátha sikerülne valahogy elrettentenem. A pisztoly mintha apróra zsugorodott volna a kezemben. Csak a kitartó nézésem maradt, az egyetlen fegyverem ellene. Talán, ha elég ideig meredek rá, megijed és elszalad. Bár, mélyen magamban, tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.
    De az élet közbeszólt. A mellkason szorítani kezdett. A fegyverem elnehezedett. Elviselhetetlen volt a fájdalom. Üvöltve szorítottam magamhoz a karjaimat. A lábam nem bírta tovább a terhelést és feladta a harcot. Képtelen voltam megtartani a súlyom. Magatehetetlenül zuhantam a földre.
- Mi a fene van veled, ember? - szűrődött át a kérdés a ködös elmémen
    Hatalmasat csattanva érkeztem meg, de fel sem fogtam. A szívem szorítása mindent felül írt. Kivert a víz a küszködéstől. Alig kaptam levegőt. Minden lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Lábaim magam alá próbáltam húzni, de semmi esélyem nem volt.
    Ha a kölyök ki akart volna végezni, ennél jobb lehetősége nem lett volna. Ehelyett mellém térdelt és a táskájában kezdett kotorászni.
- Basszus! Basszus! BASSZUS! Meg ne halj itt nekem, ember!
    Végre kiemelt egy katonai kulacsot és gyorsan letekerte a tetejét. Kezével megemelte a tarkómat, hogy a számhoz emelhesse. A víz hűs volt, de nagy része a ruhámra folyt, mégis a kölyök nem adta fel. Kitartóan locsolta a számba a vizet, mígnem végre engedett a görcs és fel tudtam emelni a karom. A kölyök megértette és elvette a számtól a kulacsot.
- A frász ver ki tőled, papa! - dünnyögte
    A kép kezdett helyre állni és a plafon repedezettsége rajzolódott ki előttem. A kölyök combján pihent a fejem. Időközben észre sem vettem, hogy megváltozott a testhelyzetem.
- Igyál még egy kicsit! - nyomta a kezembe a vizes flaskát
    Kissé megfeszültem, hogy felüljek. Lassan mozdultam és a fejemmel intettem.
- Köszönöm. - vettem el tőle, majd beleittam.

4.

- Komolyan ezért a penészes zsemléért haltál volna meg? - vizsgálta meg a száradt tésztadarabot – Lett volna ennyi értelme?
    Nem szóltam egy szót sem. Csak ültünk némán a sötétben. Tüzet nem akartunk rakni, nehogy kiszúrjanak minket. Éppen elég volt az is, hogy ez a kölyök rám talált. Ugyan nem beszélt róla hogyan akadt a nyomomra, ehhez nem kellettek szavak. Biztosan akkor vett észre, mikor a tanyák határába értem és azt tervezte, hogy ki fog fosztani. Bár, ahogy most ránéztem a fiúra, nem tudtam volna elképzelni, hogy meg is tenné.
- Honnan jöttél, kölyök? - szólaltam meg rekedtes hangon.
    Egy darabig töprengett, majd letette maga mellé a zsemlét és rám emelte a tekintetét.
- Úgy harminc kilométerre van egy kis város, ott éltem a nagymamámmal, de... - lesütötte a szemét – Mikor meghallottuk annak idején a légvédelmi szirénákat a tizennyolcas menedékben húztuk meg magunkat. Nem sokkal később elfogyott az élelem. Nem számított erre senki sem. Kitört egy kisebb fajta harc és el kellett jönnünk. Akkor halt meg a nagyapám. Nem bírta a hideget. Gyorsan feladta. Találtunk egy lakatlan házat és letelepedtünk ott. Sokszor osontam ki élelemért. Sohasem volt baj. - kicsit megszívta az orrát – Aztán jöttek a katonák... azok a tetves férgek.
    Magához szorította a gépfegyvert. Kis szünetet tartott. Fogalmam sem volt, hogy mindezt miért osztja meg velem. Talán csak arra vágyott, hogy valakinek elmondja a történetét.
- Nem tudtam megmenteni. Nem voltam otthon. Pedig ott kellett volna lennem. Ott kellett volna lennem.
- Nem tehettél volna semmit sem. - dörmögtem
    A kölyök rám nézett. Letörölte a könnyeit.
- És te? Veled mi a helyzet? Van családod? - a hangja még kissé erőtlen volt, de minden erejét összeszedte, hogy határozott maradjon.
- Mi a huszonnégyesben voltunk. Van egy fiam és egy feleségem. Hasonlóan jártunk mit ti. Egy kis faházba költöztünk. Az apámé volt a vadászkunyhó. Nem túl tágas, de legalább van tető a fejünk fölött.
    Benyúltam a zsebembe és átnyújtottam a fotót. A kölyök lefektette a fegyverét és a fény felé emelte a képet. Halvány mosoly futott végig az arcán.
- Mennyi idős a fiad? - kérdezte, miközben visszaadta a képet.
- Hat. - nyögtem kurtán, aztán nem szóltunk egy darabig.
    Egy ideig még néztem én is a régi képet. Vártak rám. Ez melengette a szívem. Ez adott erőt és kitartást, hogy megnyerjük a háborút. Nekünk kell nyernünk. Nekünk van elég kitartásunk. Szeretjük egymást és mindent megteszünk. Itt már nem az a tét, hogy kinek van több katonája vagy kinek nagyobb a puskája. Ez már mit sem számított. Ezt a háborút csak az nyerheti meg, aki utoljára életben marad. Mi leszünk azok. A szívem mélyén nagyon reméltem, hogy mi leszünk azok.
- Vallásos vagy, kölyök?
    A fiú értetlenül bámult rám.
- Hiszel Istenben? - tettem fel másként a kérdést.
- Körül néztél manapság, ember? - kuncogott – Ha van is, akkor is undorodva süti le a szemét. A saját gyermekei egymást ölik egy falatka kajáért. Én nem tudnék a helyében odanézni. Csak szépen csendben félre sandítanék, míg vége nincs. - tartott egy kis szünetet – Szerinted van ott fent valaki?
- Azt hiszem, hogy igen. A biblia szerint ideje van mindennek. Ennek is meg kellett történnie. A végítéletnek. A kárhozatnak... csak most nincs senki, aki feláldozza magát értünk, az a lemez már lejért. Magunknak kell megfizetnünk a bűneinkért. - hirtelen elnevettem magam – Csak tudod, teljesen máshogy képzeltem a dolgot. Azt mondták tűz lesz... helyette ezt kaptuk. Ennél még a pokol is jobb hely lenne. Ott legalább jó meleg lenne.
    Mindketten felnevettünk, de csak rövid időre.
- Hogy találkoztál a feleségeddel?
- Tudod, az egy furcsa történet...
    A motor zaja belém fojtotta a szót. Egy terepjáró. Nem volt jó jel. Ahol egy ilyen jármű megjelenik, ott katona is lesz bőven. Azonnal az ablakhoz osontunk. Éppen csak annyira dugtuk ki a fejünket, hogy lássuk mi történik odakint.
    Hárman pattantak ki a kocsiból. Ketten a tetejéről ugrottak le, kezükben puskákkal. Mindannyian kibiztosították a fegyvereiket. A motor folyamatosan járt, így erősen koncentrálni kellett, hogy értsük a parancsnokuk hangját.
- Maguk ketten! Menjenek abba a házba. - mutatott a férfi a kocsi fényszórójánál a  szemben lévő épületre – A többiek ebbe jöjjenek velem! Mozgás!
    A terepszínű bakák megindultak a helyükre. A parancsnok felénk fordította a fejét, mire mi azonnal a földre vetettük magunkat. Nem láthatott meg minkét, a reflexeink jól működtek. A kölyök görcsösen markolta meg a gépfegyverét. Az övemhez kaptam, hogy elővegyem a saját fegyverem, de az nem volt a helyén. Tapogatva a padlót kezdtem keresni.
- Mi a francos fenét csinálsz? - mordult rám a kölyök.
- A pisztoly! - rimánkodtam
- Mi van? - ripakodott rám ismét
- Nem találom a pisztolyom! - próbálkoztam hangosabban
- Hagyd azt a picsába! Tűnj innen! Menj haza a családodhoz!
    Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Megbénítottak a szavai.
- Menj már innen!
- Nem! - nyertem vissza a hangom
- Mi bajod van?
- Nem hagylak itt! Hol van a pisztolyom?
- Nem kell az neked! Menj haza! Feltartom őket. Van egy ajtó az étkezőben, ami kivezet az udvarra. Meg tudod kerülni a katonákat.
- Gyere velem te is. Mondd meg hol van a pisztolyom és akkor közösen le tudunk lépni innen.
    A kölyök egyenesen a szemembe nézet.
- Azt mondtad, hogy mindennek meg van az ideje. Ez most az enyém. És most menj el!
- De a pisztolyom...
- Semmi hasznát nem vennéd. - morgott – Van egyáltalán töltény ahhoz a vacakhoz?
    A szavai szívembe hasítottak. Valószínűleg megnézte, amíg ki voltam ütve. Már egy jó ideje nem volt töltényem hozzá.
    A kölyök az övéhez kapott és felém dobta a fegyverem.
- Most már fogd be és tűnés! De annak csak akkor veszed hasznát, ha nekihajítod valakinek.
- Mind ketten el tudnánk... - kezdtem bele, de a fiú rám emelte a gépfegyver csövét
- Menj innen! - minden szavát lassan formálta meg
    Azzal megfordult és a fegyver csövét rátámasztotta az ablak párkányra. Rövid sorozatot indított el és a zaj azonnal megtöltötte a csendes éjszakát.
    Csak annyi időm maradt, hogy felkapjam a zsákom és rohanjak. Mire kiértem a konyhából, még visszanézni sem volt időm. A golyók már felszakították a vakolatot. A sötétben rémülten fordultam be az étkezőbe, észre sem véve szaladtam neki az asztalnak. Az oldalamba nyílalt a fájdalom, de nem estem el. Felszisszentem, de egyáltalán nem hallatszott, mert a kölyök egy újabb sorozatot lőtt ki. A válasz nem maradt el. A katonák gyorsan reagáltak. Puskáik felbődültek és ropogásuk megfelelő replikának bizonyult.
    Mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Minden megdermedt. A kölyök már nem lőtt többet, csak a katonák ordítoztak orvosért. Én mindent megtettem, hogy kijussak az udvarról, ki az utcára, de minden egyes lépésem őrülten lassú és réveteg volt. Tonnás súlyként cipeltem a testem és a rajta csüngő zsákot. Szerettem volna, ha csak egy álom lenne. De nem az volt. Így is álmodtam eleget. Nem kell egy újabb.

5.

Mire visszanézek a feleségem már a gyermekünket tartja a karjaiban. Könny szökik a szemembe és közelebb lépek hozzájuk. Boldog vagyok. Talán a legboldogabb az életben. Akkor a fények megjelennek az égen, mint egy tűzijáték, de tudom, hogy nem az. Fénye beteríti az egész eget. Mindannyian nézzük. A fiam már sokkal nagyobb, mikor ránézek, az anyja kezét fogja. Sír, de a robbanás hangja elfojt mindent. Felnézek az égre. Elkezd esni a pernye, amit először hónak hiszek. Az előfutára ez egy olyan évszaknak, amit csak akkor ismerünk meg. Nukleáris télé.
    Felnyalábolok egy adag fát és az erdei kis kunyhónkba viszem. Tüzet kell rakjak, hogy ne fázzanak. Óvatosan lépkedek, amint elhaladok a családom mellett. Nem akarok zajt csapni. Egy pillanatra megállok. Nézem őket. Az ágyon fekszenek, pontosan úgy, mint mikor hazaértem. Mozdulatlanul. Békésen. Dermedten.
    Leteszem melléjük a hasábokat. Nézem még őket egy ideig. A lelkemig hatol a szeretet, amit irántuk érzek. Ezért kell a tűz. Ne fázzanak többé.
    Kimegyek a tönkhöz, hogy újabb fadarabokat hasítsak. Messze még az este, van időm. Testem minden porcikája sajog, de nem érdekel. Akkora tüzet rakok, amekkorát nem látott a világ. Kifeszítem a fagyott földből a fejszét és munkához láttam. Lesújtok. Újra és újra.
    Remélem megnyerem ezt a háborút. Értük. Csakis értük. Hogy is tartja a mondás? A remény hal meg utoljára, igaz?
A remény.
És én.

Alkotó: James Grey
Cím: Tél