- Paranecronol -

          „Uram! Adj még egy kis erőt! Nem kell már sok. Kérlek! Csak most az egyszer. Adj még egy kis erőt!
          Egy keveset csupán.”

A szél erősen befúj a kabátom alá. Összébb húzom egy kicsit, hogy megvédjem a testem a fagytól. Már megint havazik. Gyűlölöm a havat. Hideg és megfagy. Csak a baj van vele. A sálam a szám elé húzom. Sokkal jobb már. Hosszú léptekkel indulok a ház felé.
          A kertváros szélére rendeltek ki. Persze mint mindig, most is este hívtak fel. Mindig ekkor. Nem is lepődök meg. Az érzések ilyenkor mindig felerősödnek. Nem hiába nevezik a szeretők napszakának. Az éjszaka elfed. Más lehetsz ilyenkor. Csakis az érzelmek uralkodnak, ez már az ő idejük. Mindennek ideje van. Ideje van a szeretetnek. Ideje van a megbocsájtásnak. Ideje van a gyásznak is. Leginkább a gyásznak. A család mikor eltűnik és a barátok is hazamennek. Semmi más nem marad, csak az ember és az emlékek. Idővel csak a jó és a szép marad, hangzik el a temetéseken. De ez nem igaz. Vagy ha igaz is, ahhoz nagyon sok idő kell, mert eleinte csak a fájdalom lesz a legjobb barát. Leginkább este, mikor a gyász egy újabb körre hív meg a kocsmában. Ösztönöz, hogy igyál még egyet, mert attól csak jobb lesz, mert megtanulsz akkor felejteni. Ez hazugság. A kín csak átver. Nem szabad hinni neki.
          Ezt persze egy gyászolónak nem tudod megmagyarázni. Főleg este, mikor az érzések egyre erősebbek. Körülvesznek és idővel az a gyanúja támad szerencsétlennek, hogy az elhunyt szerette ott liheg a nyakában. Mintha éreznék őket. Mintha látnák őket.
          Csak képzelik az egészet. Én viszont tényleg látom őket. Vigaszt hozhatok nekik és pont ezt teszem. Nem nagyon telik úgy el egy éjjel, hogy ne hívnának. Nem kell megijedni, senki sem fogja megtalálni a nevem az Arany Oldalakban. Egyszerűen csak így alakult. Egyszer segítettem egy nyomorulton és ő továbbadta a számom. Mint egy kórság. Egy betegség, úgy terjedtem el a köztudatban. A halottlátó, szinte hallom, amint mondogatják, mint abban a Bruce Willis filmben.
          Végre megérkezem a megadott címhez. A nő nyit ajtót és megkér, hogy menjek a fürdőszobába. Megköszönöm, pedig már messziről hallom, a férje zokogását. Még egy süket kutya is odatalálna.
          A fürdőkádnak támaszkodva találok rá. A nő már nincs velem, a nappaliban maradt saját könnyeit törölgetve. Csendesen zokog, legbelül, nem úgy mint a férje, aki leginkább egy bömbölő sakálra hasonlít. Aki sok filmet lát, az tudja, hogy egy síró ember látványa nem éppen a legszebb. Lehangoló és kiborító, de a valóságban ez sokkal szörnyebb. A szegény párának taknya nyála egybefolyik, arca a felismerhetetlenségig eltorzul. Alig lehet belőlük egy értelmes szót is kihúzni.
- Jó estét! - nyögöm ki halkan, mire a férj végre rám néz. Megpróbálja letörölni az arcáról a könnyeket, de annyira esetlenre sikerül a mozdulat, hogy már majdnem megszánom.
- Azt hiszem sejti, hogy ki vagyok. - hajolok le hozzá. Megfogom a kezét és csak egyszerűen megkérdezem tőle: Hogy hívták?
- Alex. - Nagyon lassan jön a válasz, megpróbálok türelmes lenni. - Tud nekünk segíteni?
          Utálom ezt a kérdést. A választ még jobban. Nemet ingatok a fejemmel. Nem vagyok Isten, csak egy átkozott alak. Nem tudok csodát tenni. Ami meghalt, az halott is marad. Ezen nem lehet változtatni.
- Mindent megteszek, hogy beszélhessen még egyszer vele. - mormogom oda, mire a férfi felkapja a fejét és látom, hogy elönti az indulat. Sűrűn előfordul. A saját nyomorúságos életét rajtam akarja leverni.
- Mégis hogy higgyek magának? Csak egy sarlatán féreg! Tűnjön el a házamból!
          Szívesen megtenném. Lenne jobb dolgom is, mint itt lenni. Az éjjeliszekrényen vár rám a megkezdett üveg vodkám, amit még ma ki akartam végezni. Semmi vágyam, csak jól berúgni és álmok nélkül aludni egyet. Belevágnám az arcába, de mégsem teszem.
- A fia nyolc éves volt? - kérdezem, mire megkérdi, hogy ez miért fontos. - Mert itt van. - válaszolom.
          A srác engem bámult. Reszketve lép ki a fürdőkádból, látszik, hogy nem érti mi történik körülötte. Ránéz az apjára, majd vissza rám. Látszik, kezdi érteni a helyzetet és mellém áll. A fülemhez hajol, kezével eltakarja a száját. Nem mintha bárki is hallaná rajtam kívül, de a szokásokat nagyon nehéz levetkőzni. Nem egyik pillanatról a másikra szabadulunk meg tőlük és ezen a halál sem segít.
- Azt kérdezi, hogy emlékszik-e arra az estére, amit a folyónál töltöttek?
          A férfi bólint.
- Persze. Egész éjjel fent akart maradni, de már aludt, mikor besötétedett. - elöntötték az arcát a könnyek ismét. Ez mindig megtöri a jeget. Ilyenek az emberek. Elég egy kicsi porhintés és máris hisznek neked.
          A fiú megint suttog. Én csak a szócsöve vagyok.
- Azt mondja, hogy ne féljen. Már jó helyen van. Szereti magát.
- Én is szeretlek, Alex! - vágott a szavamba. Felém kapadozva ismételgeti a fiú nevét. Kívülről úgy nézhet ki, mintha ő is látná a fiút. De a fiú teljesen máshol áll.
- Szeretné, ha boldog lenne. - motyogom. Egyetlen szót sem én találok ki. Bár már rutinból is fel tudnál mondani a szavakat. Mind ugyanazt mondják. Nem mintha fel akarnám hánytorgatni. Én sem üzennék mást odaátról. De már kívülről tudom a monológokat. Ők megköszönik, én leléphetek. Természetesen mindig belecsúsztatnak némi készpénzt a mellső zsebembe. Eleinte nem akartam elfogadni, de idővel könnyebb. Ők azt hiszik ezzel meghálálják, én meg vehetek még egy üveggel a közeli éjjel-nappaliban.
          Megérzem, hogy valaki áll mögöttem. Szinte biztos vagyok benne, hogy a feleség az. Mindig ilyenkor jönnek be. Mint a katasztrófa turizmus. Csak jönnek és jönnek. Hallani akarják az utolsó szavakat újra és újra.
          Megfordulok, hogy neki is elmondjam, de a nő sehol sincs. Helyette ő az ajtófélfának támaszkodva les rám. A haja pont olyan, mint ahogy emlékeztem rá. Szemei mintha tele lennének fénnyel. Az az ismerős tekintet. Csak az arcának egy kicsiny részét látom, mintha csak kukucskálna felém, amiért nagyon hálás vagyok. Itt az ideje bevenni a gyógyszerem.
          Kiveszem a kabátom belső zsebéből a kis műanyag üvegcsét és kiveszek belőle egy szem Paranecronolt. Ez mindig segít. Napi egy szem reggeli előtt, ha súlyosbodnának a tünetek, be kell vennem még egyet. Szemem lesütöm és gyorsan szétrágom a tablettát. Azonnal elönt a szám a keserű íz, de még nem nyelem le. Megvárom míg enyhén pezsegni kezd a számba, csak akkor nyelek.
          Várok. Az apa keserves zokogását hallom, aki időközben meg is feledkezett rólam. Örül, hogy beszélhetett a gyerekével. A szemében csak egy eszköz vagyok, semmi több.
          Mire kinyitom a szemem, eltűntek. Senki sincs ott rajtunk kívül. Megfordulok. Csak mi ketten vagyunk a fürdőszobában, az apa és én. Ránézek az üvegcsére. Több gyógyszer kell. Fogyóban van.

Ma voltam az orvosnál. Új gyógyszert írt fel nekem, annak ellenére, hogy mondtam már, a Paranecronol igenis hatásos. Meglepődtem, bár ennek semmi jelét sem adtam. A szokásos menet volt. Megkérdezte, hogy látok és hallok-e még dolgokat, mire csak némán bólintottam. Már jó ideje nem akarom meggyőzni róla, hogy mit vélek valósnak és mit nem. Mindenki jól jár. Én megkapom a bogyóimat, ő meg azt hiszi jól végzi a munkáját. Amíg a gyógyszerek hatnak, addig minek is változtatni a megszokott módszeren.
          Még hazafelé jövet bevettem az új tablettákat. Remélem, hogy legalább olyan jó lesz mint az előző, de eddig nem mutatta jelét, hogy hatott volna. Az a különös, furcsa érzés kerít a hatalmába, mint mikor már túl sok szellemet látok. Szorongok, de amint elkezdem lekötni magam, mintha enyhülne a dolog.
          Éppen mosogatok, mikor megérzem a jelenlétét. Leteszem a vizes tányért a szárítóra, mielőtt a szemébe néznék. Hagtalanul jött, mint mindig. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy mások elképzelik. Sehol a sötét, szakadt csuha. A kasza sincsen nála. Pont ugyanolyan embernek néz ki, mint mindenki más. Ma az apán képében jött el.
- Itt az idő végre? - kérdezem tőle, majd leállítom a kávéfőzőt. - Nem csomagoltam össze, gondolom ott nem kell semmi.
          Rám néz, még csak el sem mosolyodik: - Csak erre jártam. - mondja – Tudni fogod, ha itt lesz az idő.
- Idő – elmélkedem rajta - Mennyire igaz is, hogy relatív. Valami egyetlen pillanat alatt lepereg, míg más dolgok évezredeknek tűnnek. Elgondolkodtál már ezen?
- Tudod jól, hogy rajtam nem fog az idő. - veti oda nekem, mint valami koncot.
- No persze, majd elfelejtettem. - dünnyögöm – Kérsz kávét?
          Máris kitöltök neki egy csészével, meg sem várom a válaszát.
- Akkor addig is, üdvözlöm a haverokat. - vetem oda flegmán.
- Keménynek mutatod magad. - Állapítja meg, miközben beleiszik a kávéba – Pedig olyan vagy, mint egy rettegő gyerek. A haláltól mindenki fél.
- Én nem félek. - jelentem ki, de látom, hogy nem győzöm meg ezzel.
- Mindenki fél. – mosolyog, miközben kimondja a szavakat – Te is félsz. Persze nem a szó hagyományos értelmében. Te magával a halállal félsz szembe nézni. Azzal, hogy nem te irányítod, hanem én és ezt valld csak be, hogy felettébb mód zavar.
          Bármennyire is gyűlölöm, igaza van.
- Fogadj el egy jó tanácsot. Fogadd el a tényt. Fekhetsz az ágyadban mozdulatlanul, míg vége van mindennek, de el kell fogadnod. Lassan itt lenne az ideje. Előbb-utóbb beszélned kell vele.
          Nem válaszolok. Megint igaza van
- Ne engem vádolj, mert neked ennyi idő jutott – kezd bele megint – Más örülne, ha ennyit kaphatna, te meg ez miatt siránkozol.  Nem rajtam múlt. Nem én döntöm el, hogyan alakulnak a dolgok. Én adtam volna még időt.
          Mélyet kortyolok a kávémból. Amint visszanézek rá, a válla felett az ajtóban megint meglátom. Most is engem néz. A sötétben bújik meg, csak a körvonalait tudom kivenni, de tudom, hogy ő az.
- Az emlegetett ördög. - köpöm ki a szavakat. Vendégem érti a célzást és ránéz. Én máris nyúlok a Paranecronolért. Úgy néz ki ez a gyógyszer nem lesz a legjobb. Beveszem az utolsó szemet, szétrágom és a maradék kávémmal nyelem le. Elfordulok és mereven bámulom a csempézett falat a mosogató felett. Várok egy kicsit mielőtt visszafordulnék.
          A gőzölgő bögre van csak a pulton. Eltűntek. Pont ahogy vártam. Mégsem vagyok nyugodt. Ez az új tabletta... kellenének a régiek. Legközelebb kikövetelem a doktortól az előzőket.

A nappalok mindig sokkal egyszerűbbek. Le tudom foglalni magam. A baleset óta – amióta látom őket – a munkahelyem nem alkalmaz négy óránál tovább. Nem nagyon keseredtem el. Talán jobb is így. Rengeteg szellem van jelen a munkahelyemen is. Bár, nem mintha zavarnának. Szinte észre sem vesznek, én meg nem elegyedek szóba velük. Természetesen azért itt is elterjedt a hírem. Persze senki sem jön oda nyíltan hozzám, hogy „Figyelj, haver! Te vagy az a fazon aki beszél a halottakkal?” Ez nem így megy. Szépen megvárják, míg aláírom a jelenléti ívet, felveszem a kabátom és mire kiérnék az utcára, még a kijáratnál elkapnak.
          Magam sem tudom, hogy igazából hisznek-e nekem. De esténként, mikor a halott nagymamától el akarják kérni a barackos süti receptjét vagy a ritkán látott nagybácsi örökségének a helyét kérdezik, látom az őszinte sóvárgást a szemükben. És én megadom nekik.
          Sokat töprengtem azon, hogy a szellemek miért nem hazudnak. Miért nem tagadják meg az élőktől a jelenlétüket? Vajon miért képesek félretenni a nézeteltérésüket? Talán már nincs tétje? Vagy mert már nem akarnak részt venni abban a nagy játszmában amit életnek neveznek? Ma már ezeken nem agyalok. Csak várom, hogy elteljen a nap. Egyszerűen haza akarok menni, hogy elolvassak egy könyvet. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy nemigazán tudom miről szól. Felveszem és kinyitom valahol, majd legalább egy órán keresztül futtatom a szemem a sorokon. Fel sem fogom, hogy mi van odaírva. Ez képes egy kicsit kikapcsolni. Nem gondolkodom.
          Aztán eljön az este és elkezdődik a rémálom.
          Ülök az ágyam szélén és ürítem egymás után a poharakat, miközben mereven bámulom az éjjeliszekrény fiókját. Ilyenkor sokszor látom magam előtt a baleset minden részletét. Hallom a kocsiban elhangzó szavakat. A veszekedés feszültségét. A fájó sértéseket, amik csak üres szavak, mert egyikünk sem gondolta komolyan. Magam elé révedek. El sem akarom űzni magam elől a képeket. Had folyjanak le a szemem előtt. Megpróbáltam már megakadályozni, de semmi haszna. Csak iszok még egyet és hagyom, hogy magától vége legyen.
          Még egy korty és az ajtóra pillantok. Mostanság kezdek paranoiás lenni. Biztos az új gyógyszer az oka. Nem képes elűzni a látottakat maradéktalanul. Még van pár szem Paranecronol a kabátom zsebében, de azt végszükség esetére tettem félre.
          Azon kapom magam, hogy már megint az ajtót bámulom. Szinte várom mikor jelenik meg. Sokszor eljön, de két napja nem láttam és ez kifejezetten jó hír. Remélem már nem is jön. Így megy ez. Jönnek-mennek. Bár a legtöbbször csak azután tűnnek el végleg, mikor beszélhettek a szerettükkel. Nagyon remélem, hogy nekem szerencsém van. Látni sem bírom.
          Felhajtom a poharam maradékát. Kihúzom az éjjeliszekrényt és kiveszem a 19-es Glockot. Csőre töltöm, aztán csak nézem. Hosszú percek telnek el, majd visszateszem. Már-már rituálé nálam. Talán egyszer megteszem. Talán nem. Addig is iszom egy újabb pohárral. Ha már nem tudom megtenni, legalább halálra iszom magam.

Majdnem az egész üveget kiürítem, mire sikerül kiütnöm magam. Élettelenül terülök el az ágyon. Még mindig az aznapi ruha van rajtam. Érzem, hogy megint motyogok. Hevesen ráng a szám, de semmit sem mondok. Álomképeket látok magam előtt. Nem összefüggő események peregnek le a szemem előtt, hanem inkább csak pillanatok. Diafilmek. Látom megint a kocsi belsejét. Két kezemmel szorítom a kormányt dühömben. Ahogy félrecsapom a kormányt. A folyamatos pittyegő hangot, amit állandóan hallok, ha itthon vagyok.
          Alig térek magamhoz a telefon csengésére. Először fel sem fogom, hogy mi a fene az. Révedten nyúlok a kagyló után. Beleszólok a telefonba, mire a másik fél is köszön nekem. A hangja valamiért olyan ismerősnek tűnik. Ezen nem igazán lepődök meg. Minden hang ugyanolyan. Semmi különbséget nem teszek közöttük. A mostani elnyűtt, zokogástól fűtött férfihang is pontosan olyan mint a tegnapi vagy az azelőtti. Nem kérdezem meg, hogy mit akar, már úgyis pontosan tudom, csak a címet kérem el.
          Felülök az ágyon. Majd szét  szakad a fejem. Gyűlölöm, ha csak pár órát alhatok. A testem képtelen mozdulni. Mintha évek óta nem hagytam volna pihenni. Kell egy kis idő, mire rendesen beindul a motor. Megdörgölöm a szemem és ásítok egyet.
          Megkeresem a kabátomat, de még visszamegyek a hálóba, hogy befejezzem a megkezdett poharamat.
          Ott áll az ágyunk mellett. Háttal nekem. Egy pillanatra ledermedek. Ennyire közel még nem merészkedett hozzám. Óvatosan kapom fel a poharam és sietek ki a szobából, még mielőtt megfordulna. Bezárom magam mögött az ajtót. Az sem érdekel, hogy nem tettem el sem a tárcám, sem a telefonom. Csak minél hamarabb elpucolhassak hazulról. Ahogy lesietek a lépcsőkön és magam mögött hagyom a folyosók undorító zöld falait, csak akkor veszem észre, hogy a pohár még a kezemben van. Leteszem a bejártai ajtó elé. Biztos vagyok benne, hogy meg fog várni, míg visszaérek.
          Mielőtt tovább indulnék, még felnézek az ötödik emeletre. Az ablakból kísérteties fény szűrődik ki. Ott áll. Azt hiszem, hogy ott áll. Bár ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Talán csak a képzeletem. Nem tudom. Remélem, hogy csak a képzetelem, különben nagyon gyorsan el kell költöznöm.

A cím a folyó melletti kis raktárakhoz vezet, amit a legtöbben csak garázsként használnak. Esetleg a felhalmozódott lomokat hordják ide. Komolyan meglepődöm, mikor odaérek, mert fogalmam sincsen, hogy melyik lehet az. Először az jut eszembe, hogy biztosan rosszul jegyeztem meg a címet, de aztán újra lejátszom magamban a beszélgetést és rá kell jönnöm, hogy nem tévedek. Hosszú percekig állok ott tanácstalanul, miközben ellepi a vállamat a hó. Leseprem a kabátomról és már indulnék is vissza, mikor meghallom a kopogást. Az öntöttvas ajtóról hangosan verődik vissza a hang. Könnyedén be tudom azonosítani, hogy honnan jöhetett.
          Gyorsan körülnézek magam körül, pedig egyértelmű, hogy csupán én vagyok itt. Talpam alatt ropog a hó. Csak én verem fel az éjszaka csendjét. Azon tűnődöm, hogy miért pont ide hívtak. Megfordul egy-két dolog a fejemben. Az emberek a legkülönfélébb dolgokra képesek, ha gyászolnak. Lehetséges, hogy itt vesztette el a szerettét. Vagy csupán itt lel békére. Igazból mindegy is. Elvégzem amit kér és már itt sem vagyok. Aztán eszembe jut az otthonom. Elfintorodom. Semmi kedvem visszamenni. Talán reggelig nem is fogok. Biztosan találok a környéken egy éjjel-nappali kis csehót, ahol meghúzhatom magam. Elvégre inni ott is tudok. Annyi pénzt biztosan találok a kabátomban, ami elég lehet.
          A nagy vasajtó kilincse enged és feltárul. Halvány fény borítja a kis helyiséget. A plafonról lelógó egyetlen pislákoló izzó ad némi világosságot. Szinte fáraszt a félhomálya. Alig látom, hogy mi van odabent. Csak egy fotelt látok amit támlával háttal állítottak a bejárathoz, mellette egy éjjeliszekrény, rajta egy üveg és egy régi vezetékes telefon.
          A falakról a vakolat hol omladozik, máshol az egybeolvadó penész vászonként fedi a kilátszó téglákat. Megcsapja az orrom az orrfacsaró dohos szag. Egy pillanatra ki kell fordulnom, hogy friss levegőt szívjak, nehogy elhányjam magamat. Gusztustalan egy hely. Nem is értem, hogy a fotelben üldögélő mozdulatlan alak hogyan bírja ezt elviselni.
- Jó estét! - szólítom meg – Maga hívott ide?
          Alig fordítja el a fejét, csak a szeme sarkából láthat engem. Bólint.
          Őszintén meglep. Nem sokszor tapasztaltam még ennyire higgadt embert. Többnyire ilyenkor már teljesen ki vannak borulva.
- Iszol egyet? - mutat az üvegre
- Köszönöm – nyögöm ki, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy honnan olyan ismerős a hangja. Közelebb lépek hozzá. Még mindig nem fordul meg, csak az üvegért nyúl.
- Nincs poharam, remélem nem zavar, ha az üvegből kell innod.
          Lassan közelítek felé. A fény mintha még gyérebb lenne, mint eddig. Elhaladok a fotel mellett, mire az alak már felém is nyújtja az üveget. Dermedten bámulok rá. Képtelen vagyok hinni a szememnek.
- Vedd már el az üveget! - parancsol rám, de egy darabig még nem mozdulok
          Az alak, akinek pontosan ugyanolyan arca van, mint az enyém most rám mosolyog.
- Nem rám számítottál? - neveti el magát.
          Végig csorog az izzadság a hátamon. Teljesen kiszárad a szám. Komolyan jól esne most egy korty, de azt hiszem a legjobb, ha inkább lelépnék. A bejárat felé nézek, de a helyén csak a repedezett fal bámul vissza rám. Egy betontömbbe zárva kell iszogatnom magammal? Azt hiszem itt az ideje, hogy előszedjem a maradék Paranecronolt. Nyíltan kijelenthetem, hogy ez az új bogyó szart se ér. Holnap az első dolgom lesz, hogy a doki képébe hajítom az összeset és kikövetelem tőle a régi gyógyszeremet.
          Benyúlok a belső zsebembe, hogy kivegyem a műanyag üvegcsét, de amint elfordítom a fejem, az éjjeliszekrény mögött gubbasztó arccal ütközik a tekintetem. Megint ő az. Megrándulnak a végtagjaim, mire kiesik a kezemből a gyógyszeres doboz. Az összes maradék tabletta szétszóródik a földön. Teljesen kiver a víz. Remegek. Mintha kívülről kezdeném látni magam, mire a hasonmásom megszólal.
- Meghívtam egy barátot is, remélem nem gond. - aztán meghúzza az üveget.
          Merőn tanulmányozza az arcom, miközben én nem tudom levenni a szemem a nőről.
- Nofene, látom nem számítottál rá. Pedig már egy jó ideje látogatóba jár hozzád. Ha jól tudom, minden nap meglátogat. Az ágyad mellett áll. Mióta is? - meg sem várja a válaszom – Ja, igen a baleset óta.
          A baleset. Teljesen igaza van. A szobában mindannyian jót tudjuk, hogy mindez azóta van. A szellemek, a gyógyszerek, a látomások, minden.
- Azt hiszem, hogy beszélned kellene vele. - jeleni ki a tükörképem és ismét iszik egyet
          A nő megmozdul, de mire az egész arca kirajzolódna előttem, máris behunyom a szemem. Nem akarom látni. Undorodom a látványtól. Félek tőle. Sajnálom. Üvölteném, hogy nagyon sajnálom, de egyetlen hang sem hagyja el a szám. Én egyáltalán nem akartam, hogy ezt történjen és visszacsinálnám ha tehetném. Nem akarom látni, hogy mi történt vele. Képtelen vagyok ránézni arra, ami valaha a leggyönyörűbb volt számomra.
          Térdre zuhanok. Még mindig csukva vannak a szemeim, így vakon kezdek tapogatózni. Csak egy szem Paranecronol kell és megszabadulhatok tőlük. Óvatosan futtatom a kezem a padlón. Semmit sem találok. Tovább próbálkozom, de nem járok sikerrel.
          Hirtelen megtelik az orrom az eső szagával és érzem, hogy a vizes aszfalton térdelek. Mélyet szívok a levegőből és érzem az égett autó és a kiégett fű félreismerhetetlen bűzét.
- Tudod, hogy ez elkerülhetetlen. Rá kell nézned. Szembe kell vele nézned. - suttogja a fülembe az ikrem – Nem futhatsz el az igazság elől. Ha beszélsz vele, felszabadulhatsz.
          Végre megtalálom amit keresek. Mintha megkönnyebbülnék. Azonnal a számba veszem és rágni kezdem.
- Nem menekülhetsz örökké – visszhangzik a fülembe a mondat.
          Tisztában vagyok vele. Csak még egy kis időre van szükségem. Összeszorított szemem sarkából könnyek szöknek ki.
          Valaki közeledik felém, majd megáll előttem. Kezét az arcomhoz érinti és végigsimítja. Ismerem ezt az érzést. A bőrének tapintását. Milliók közül felismerném. Hangos zokogásban török ki. Hallom, amint ő is sír, mire végre kinyitom a szemem.
          Nagyot sóhajtok. A saját hálószobámban vagyok. Egyik kezemben az üveget szorítom, míg a másikban a Glockot tartom. Nagy nehezem felküzdöm magam az ágyra. Teljes erővel ráz a sírás. Alig bírom abbahagyni. Talán sohasem leszek képes rá. Könnyeimen keresztül a pisztolyt nézem. Mennyivel könnyebb lenne, ha meg tudnám tenni. Mintha csak egy gombot kellene megnyomni, pontosan ennyi meghúzni a ravaszt.
          Uram! Adj még egy kis erőt! Nem kell már sok. Kérlek! Csak most az egyszer. Adj még egy kis erőt!
          Egy keveset csupán.

Alkotó: James Grey
Cím: Paranecronol
Kép: Renesseephoto