Szeretünk rettegni. Ilyen-olyan formában mindenki szeret egy kicsit rettegni. Körül vesz bennünket még akkor is, ha nem vesszük észre. Hogyan fizessük be a számlákat? Vajon jó jegyet fogok kapni? Ugye nem késem le a buszt?

Társadalmunk fejlődésével párhuzamosan mindig jelen volt a félelem akár legendákban, mesékben, a későbbiekben filmekben és az irodalomban is. Hisz gondoljunk csak bele. Az esti meseként gyakran előbukkanó Grimm-mesék is a maguk módján mind ijesztőek. A farkas felfalta a nagymamát, a szegény parasztfiúcska felmászik a paszulyon és végül megöl egy óriást. Ha jobban megvizsgáljuk, majdnem minden egyes történetet gyilkosság szegélyez, ahol nem minden esetlen jogos a „gonosz” szereplő halála.

A félelem

Sokan állítják, hogy nem szeretnek megijedni. De ez egy reakció és végtelenül fontos. A félelem alapvető szükségletünk az életben maradáshoz, hiszen ha nem rettegünk, könnyen meghalhatunk. A félelem érzete, az a kis vészjelző a fejünkben ami jelzi, hogy valami baj van és ideje lenne tovább állni. A józan eszünk mozgásra késztet, de ez az ösztön nem mindenkinél ugyanakkor kapcsol be, így végignézni mások óvatlanságát talán még nagyobb félelmet kelthet. De amint látjuk, hogy a másik is odébb áll, a feszültség megszűnik és végre, ha csak pillanat erejéig is, megkönnyebbülünk minden más gondunkat elfeledve. Ezt a mesterséges megkönnyebbülést használja ki minden szórakoztató ipari csatorna, mivel a rettegés mindig ott motoszkál a fejünkbe és ettől szabadulni szeretnénk.

Clive Barker, a Hellriser és az Abarat szerzője, úgy tartja, hogy szinte ez irányítja életünket.

„Nincs olyan gyönyör, mely felér a rettegéssel. Ha odaülhetnénk láthatatlanul két ember közé a vonaton, egy váróteremben vagy egy irodában, a társalgásuk idővel újra és újra visszakanyarodna ehhez a témához. Nyilván eleinte valami egészen másról beszélgetnének – az ország helyzetéről, az országúti balesetekről, az emelkedő fogorvosi árakról –, de ha lehántjuk a metaforákat, a burkolt megjegyzéseket, a csevej központjában végül csakis a rettegés marad.”

 

részlet a Rettegés című novellából

Fajtái

Rengeteg eszköze van azoknak akik rémtörténeteket találnak ki. Ott van a jó öreg klasszikus, az őrült sorozatgyilkos, a természetfeletti vagy akár saját belső világunk. A végtelenségig lehetne sorolni az elemeket a kezdetektől napjainkig. De az nem mindegy, hogy milyen fajtáját választjuk a félelemnek. Szerény véleményem szerint három fajtája van a horrornak.

Az első az úgy nevezett „jump scare”-rekkel operáló történetek. Ezek javarészt az olcsó ijesztgetéseken alapszanak. Mindenki ült már a tábortűz mellett és hallgatta, amint valaki rákezd egy rémtörténetre. Szinte minden mese úgy kezdődik, hogy táborozók egy erdőben vagy kempingben ragadtak, majd mikor már mindenki a mesélőre figyel és megteremtette a hangulatot, bumm, jön egy haver és jól ráijeszt mindenkire. Olcsó, de hatásos. A found footage filmek is pontosan ezt a receptet követik. Nem kell hozzá más, mint egy kamera és egy egyszerű történet. Csak itt a képernyő másik oldalán szemlélő néző lesz a tábortűzi hallgatóság és az az ismeretlen (legtöbb esetben láthatatlan) entitás lesz az a barát, aki a frászt hozza mindenkire. Mint mondtam, olcsó és hatásos. Első kézből tapasztalhatjuk meg a szereplőkön keresztül a félelmet. Olyan érzésünk támadhat ettől, mintha mi is ott lennénk. Ebben rejlik ezeknek a nagysága.

A második a „slasher” műfaj. A legtöbb ember automatikusan párosítja ezt a műfajt a horrorral. Ezt a módszert leginkább filmekben alkalmazzák, mivel a több hektoliter vér és az üvöltözés jellemzi. A '70-es és '80-as években terjedtek el és alkottak maradandót, mint például „A texasi láncfűrészes mészárlás” vagy a „Rémálom az Elm utcában”. Itt van egy megfogható ellenfél. A néző könnyen azonosul a túlélésért menekülő szereplővel és mikor végre megmenekül, nagy kő eshet le a szívéről.

A már-már túlságosan valós, naturalista ábrázolás sokakat lebilincsel. Itt a történet kissé visszaszorul ugyan, de az elemi félelemkeltés marad.

Végül a harmadik, a pszichológiai horrorok. Itt nincsenek ijesztgetések. Csak a történet marad és a hangulat. Filmekben gyakran az ilyen sztorik a thriller kategóriájába esnek. Fő motívum lehet mondjuk egy csavaros eszű örült aki nyomokat hagy minden gyilkosság helyszínén vagy egy halott szerettünk visszatérte. Ezt a módszer alkalmazza az irodalom, hiszen a képi világot csakis szavakkal képes megalkotni. Szerencsére ezen műfaj kiemelkedő alakjai szinte a tökéletességig fejlesztették a pszichológiai horrort.

Persze a tökéletes rettegés érdekében azért ezeket az elemeket szokták ötvözni.

Képviselők az irodalomban

Napjainkban egyre több szerző képviseli ezt a műfajt, ami egyre nagyobb átalakuláson megy át. Egyre modernebb és változatosabb alkotások ezek. Sokan tartják, hogy aki egy ilyen könyvet olvasott, akkor már mindet olvasta, de szerintem ez nem igaz. Tény, hogy nincs új a nap alatt, mégis időről időre felbukkannak olyan személyek, akikre nem ok nélkül vetül a reflektorfény.

Had mutassam be néhányukat a sokaságból:

Stephen King, a horror koronázatlan királyát szinte mindenki ismeri. Hétköznapi eseményeit természetfeletti elemekkel ruházza fel, mellyel bárkit a sírba ijesztgetne. Népszerű regényeiben javarészt átlagemberek szerepelnek, akiknek problémáival könnyen azonosulhatunk és érezhetjük, hogy ezek a dolgok velünk is bármikor megtörténhetnek. Clive Barker neve sajnos már nem annyira ismert, mint Kingé, pedig végtelenül „beteg”és határtalan fantáziája egyszerűen utánozhatatlan. Még Stephen King is nagyon elismerően nyilatkozott róla:

„Amit Barker művel, amellett úgy tűnik, mintha mi, többiek átaludtuk volna az utolsó tíz évet.”

Barker az emberi alapvető gonoszságot és a mesék népszerű elemit ötvözi, ezzel is kirántva az olvasót a megszokott biztonságos környezetéből. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ha feljön a nap, akkor minden gonosz teremtmény, az éjszaka gyermekei vagy a szellemek, mind visszamennek oda, ahonnan jöttek. Nos, Barker regényeiben csak itt kezdődik igazán a rettegés. Felrúg minden megszokott szabályt, amivel frissé és eredetivé teszi műveit.

Minden híres alkotónak voltak példaképei. A horror műfajának egyik legismertebb alakja Edgar Allan Poe. Poe jóval megelőzte a saját korát, de műveit a mai napig olvassák és tanítják az iskolákban. Az író magát a félelemkeltés eszközeit teremtette meg és letette az alapszabályokat. Mégis, személyes kedvencem, H. P. Lovecraft ennél is egyedibb rálátással alkotott. Megalkotta a Cthulhu mitológiát, Dagon Ezoterikus Rendjét és a Nekronomikont, de műveinek középpontjában mégis az emberi őrület állt. Az átlag személy amint találkozik a Meggyarázhatatlannal, próbál ellene küzdeni, de előbb vagy utóbb összeroppan. A varázslatok, az idegen lények vagy technikák nem e világiak, így a főhős képtelen megküzdi velük. Rettentően részletesen képes papírra vetni az emberi rémületet, ahonnan legtöbbször csak a halál vagy a totális téboly a kiút.

Ők csak néhányuk a rengeteg csodás alkotó közül, akik a horror műfajban alkotnak vagy alkottak. Számos alakot lehetne felsorolni, akinek nevét megismerte a világ.

Ha feljön a nap

Számos módját megtalálhatjuk a félelemnek, alkotás akad bőven. Persze mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek csak történetek és nem történhetnek meg, mégis szükségünk van a félelemre. Remekül oldja a stresszt és a feszültséget. Képzeletünkben hősök lehetünk, még akkor is, ha a történet szerint senki sem fogja megtudni. Legyőzhetünk egy nagyobb, hatalmasabb, fenyegető problémát, mely mellett hétköznapi gondjaink eltörpülhetnek. Csak az kérdés, hogy van-e elég erőnk szembenézni a félelemmel. Neked lenne erőd hozzá?