- Éjszakai műszak -

Még egy utolsót szippantottam a cigimből, mielőtt a csikket az ujjam közé szorítva az utcára pöccintettem volna. Egyáltalán nem siettem, volt még elég idő a műszak végéig. Nekivetettem a hátam termékkiadó rácsának és az üres parkolót bámultam. A szemem égett a fáradtságtól, pedig még alig múlt éjfél. Megtöröltem az arcom, majd megnéztem az órámat. Csak három percet töltöttem kint.
- A srácoknak nélkülözniük kell még néhány percig. - motyogtam magam elé, de máris kotorni kezdtem a mellső zsebemben a cigaretta után.
         Kettőt ráztam az öngyújtómon, mielőtt pattintottam volna. Szinte robot módjára pörögnek a mozdulatok. Jó ideje már nem is figyelek rájuk. Pedig abba kellene hagynom. Ez lesz az utolsó szál. Aztán vége.
- 101-es jelentkezz be! 101-es! - recsegett az övemre erősített walkie-talkie.    
- Már egy pillanat nyugtot se hagynak az embernek! - zsörtölődtem, de azért a szám elé emeltem az adó-vevőt.
- 101-es! Nem látlak az operátori kamerákon! Jelentkezz be! - zizzent fel ismét a torzított hang, majd végre elhallgatott.
         Lenyomtam a gumírozott gombot. Próbáltam visszafogni magam, ezért még beleszívtam a cigimbe, mielőtt megszólaltam.
- Jackson! Rosszul lennél, ha egyszer végre a nevemen szólítanál? - engedtem el a gombot.
- Sajnálom Phil, de a szabály az szabály! Nem látlak a belső kamerákon. - folytatta teljesen monoton hangon.
- Kijöttem elszívni egy stalmot! Tudtommal ez nem egy rabszolgamunka. Öt perc nekem is belefér, nem? Egyébként meg, ha Larry a monitorokat nézné a portán és nem az üvege alját, akkor láthatná, hogy itt vagyok. - azzal előrébb léptem, hogy a külső kamera lencséje felé inthessek, mint egy rég nem látott barátnak. - Fogadni merek, hogy a vén kecske már megint úgy alszik az őrhelyén, mint egy csecsemő.
         Mélyet szívtam a cigiből. Még a feléig sem jutottam, de a haragtól el is ment a kedvem tőle. Határozottan a parkoló közelébe hajítottam.
- Larry jól végzi a munkáját! - jegyezte meg Jackson szárazon – Tegyél egy kört, aztán gyere az operátori szobába. Főztem egy kávét. - kis szünetet tartott, aztán hozzátette – Talán Larry is éberebb lenne tőle.
           Egy kicsit elmosolyodtam, bár azért még nehezteltem.
         Visszatettem a rádiót az övemre, majd elindultam a termékkiadón keresztül vissza az üzemegységbe. Visszazártam a rácsokat és leoltottam a villanyokat. A termékkiadót hirtelen ellepte az a különös, lidérces sötétség.
         A kis helyiség tele volt lezárt ládákkal, amik csak arra vártak, hogy teherautóra hajítsák őket. Az ország különböző pontjaira szállították a termékeket. Még a mai napig sem értettem, hogy miért van szükség ennyi műanyag próbababára.
          Felkapcsoltam a zseblámpámat és úgy haladtam tovább. Lassú léptekkel haladtam a szárító felé.
         Szerettem ezt a munkát, de rémesen unalmas tudott lenni időnként, sohasem történt semmi. Végtére is ki akarna betörni egy plasztikbaba gyárba. Egyedül az éjszakai műszakot bírtam. Sokan mondják, hogy át lehet állni, de egy darabig úgy gondoltam, hogy aki ezt mondja az vagy bolond, vagy hazudik. Egy ideje egyáltalán nem ment az alvás. Mindent megtettem, hogy álomba tudjam magam ringatni, mégsem sikerült. Ébren hánykolódtam az ágyamba, verejtékben úszva és átkozva magam, hogy végre elaludjak. Először azt hittem, hogy valami bujkál bennem és hamar el fog múlni ez az állapot. Hatalmasat tévedtem. Minden csak egyre jobban elcsúszott. A nappalokkal még meg tudtam békélni annak ellenére, hogy állandóan leragadtak a szemeim. Egyedül ekkor tudtam aludni néhány percet, de végül sohasem sikerült fél óránál hosszabb időre elszundítanom. Viszont az éjjeleket rendszerint ébren heverve töltöttem. Számtalan altatót próbáltam ki, de egyik sem segített, csupán álom nélküli homályt hoztak rám, amitől egyáltalán nem tudtam kipihenni magam. Az ébren töltött esték miatt eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Rémes volt. Úgy éreztem magam állandóan, mint egy bagoly.
         Aztán rátaláltam erre a melóra. Mikor már mindenkit ágyba rángatott az álom, nekem akkor kezdődött a műszak.
         Az a tény boldogított, hogy nem vagyok egyedül. Jackson kávéja erős és ébren tart mindannyiunkat, habár én csak az íze miatt ittam meg, inkább Larry szundított be néha. Bár nem is tudom hibáztatni érte. Az öreg legalább hatvan lehetett. Mondjuk azt azért megnézném, ha egyszer valakit lekapcsolunk az üzem területén, hogyan venné fel a versenyt a vén alkesz.
         A csomagoló részlegben volt a legsötétebb. Egyetlen ablak sem volt rajta, ami miatt az utcai lámpák fénye sem jutott be. Gyorsan átszaladtam rajta. Egyre jobban motivált a frissen főzött kávé illata. Kellett egy kis támasz a mai napra. Tisztában vagyok vele, hogy úgy ittam, mintha víz lett volna, mégsem tudtam lemondani róla. Frissen jött elhatározásom mellett – ami nem is volt olyan friss és elhatározásnak is nehezen nevezhető – a kávét is letenni, maga lett volna a kínzás. Két rossz szokást nem lehet egyszerre abbahagyni.
         Ahogy a szárítóhelyiségbe léptem, azonnal megcsapta az orromat a maró, lágy műanyag és szilikon egyvelegének a szaga. Elszorult a gyomrom. Még egy dolog, amit sohasem lehetett megszokni. Hiába a hatalmas, nyitott, rácsos ablakok, a szag sosem fog kiürülni innen. Maguk a falak ontották azt a bűzt.
          Amint beléptem és a lámpám fényét beirányítottam, a rám meredő alakok árnyéka groteszk masszát festett a falra. Nézésük szinte az arcomba vágott. Mind engem bámult. Mogorván. Segélykérően. Riadtan és haragosan.
          Szinte minden este láttam ezeket a próbababákat és rengeteget töprengtem azon, hogy mit is akar kifejezni az arcuk. Talán leginkább várakozást. Vagy elmélkedést. Az is lehet, hogy az életük értelmén fantáziálnak. Jót nevettem magamban.
         Átvágtam az összekötő folyosón, ahol a raktárak helyezkedtek el. Mindegyik kilincsén bepróbálkoztam, meggyőződtem róla, hogy valóban minden ajtó zárva van-e. Szokásommá vált ez is. Végtére is, mivel kösse le magát egy biztonsági őr egy végtelennek tűnő műszakban?
    Az összeszerelő csarnok volt a legbizarrabb mind közül. A hatalmas munkaasztalon csonka testrészek hevertek. Befejezetlen torzók lógtak kampókon, akár egy hentesüzemben. Egy másik asztalnál szemgolyókat készítettek. A tojástartó szerű tárolókból mindenféle színnel megáldott tekintetek figyelték minden lépésemet.
- Victor Frankenstein örömében maga alá csinálna. - horkantottam fel, miközben egy műszemet vizsgálgattam.
          A rövid ordítás teljesen váratlanul ért. Összerezzentem. A szemgolyó kiesett összerándult ujjaim közül, majd hangos koppanással földet ért. A hirtelen támadt csendben még azt is hallottam, amint az asztal alá gurul. Aztán ismét sikoltás következett.
         Feszülten hallgattam. A testem egyre csak remegett. Az üvöltés sokkal hosszabb volt, mint az előző. Felismertem a hangot. A testem végre engedett. Minden erőmet összeszedve indultam meg, de még így is olyan lomhán szedtem a lábaim, mintha jégtömbből lettek volna.
           Ismét egy rövid sikoly. Majd egy röpke nyögés.
       Óráknak tűnt, mire átrohantam az összeszerelő csarnokon. Áthaladtam a szűk folyosón, amit arra használtak, hogy a kész elemeket az összeszerelőbe szállítsák. Bevettem egy éles kanyart és a keverőüzem bejáratánál láttam meg a földön heverő testet.
         Egy másodpercre fogalmam sem volt mit kellene tennem. Lassan irányítottam a lámpám fényét a padlón fekvőre. Újra meglódultam és azonnal mellé térdeltem. Egyből felismertem Jackson világoskék egyenruháját. Mellén friss kávéfolt itta bele magát a textilbe. Csak ekkor vettem észre, hogy egész teste az aromás italban feküdt. Körülötte két üres papírpohár.
         A félelem lassan mászott fel a hátamon, egészen a tarkómig. A fagyos bizsergés nem akart múlni. Szinte könyörögtem magamnak. A lámpát munkatársam arcára emeltem. De csak egy műanyag arc meredt vissza rám.  
         A méreg őrjítő erővel öntött el. Akkora erővel rúgtam a bábuba, amekkorát csak tudtam. Halk puffanással zuhant a keverő üzem tartályai közé.
        A tenyerembe temettem a képem és átkoztam magam, hogy hogyan lehettem ekkora marha, hogy ezt bevegyem. Igazán elmés, mondhatom. Persze, kézenfekvő, de azért erre nem számítottam, főleg nem Jacksontól. Szemét dolog, rendkívül szemét.
         Sietős léptek zaja áradt ki a keverőből. Mint aki jól végezve dolgát odébb és áll.
       A rádiómért nyúltam. Szinte biztos voltam benne, hogy Jackson igencsak remekül szórakozhatott a kis viccén. Készen álltam, hogy mindennek lehordjam, aminek csak lehet.
- Igazán tréfás vagy, Jackson, mondhatom! - kezdtem bele, de a pár méterre fekvő próbababa övén harsant fel a saját hangom.
        Visszatettem az adóvevőt és a műanyag figurához siettem. Tudtam jól, hogy Jackson walkie-talkieja van a testen, mégis úgy bámultam rá, mintha ez csak akkor tudatosult volna bennem.
- Most komoly? - néztem értetlenül a rádiót – Ha megtalálom, meg fogom fojtani.
         A szavak automatikusan álltak a számra, bár a harag, ami átjárta a bensőmet igenis komolyan gondolta. Igazán dühös voltam rá. Mert ha az ember rá akarja hozni a frász valaki másra, akkor erre keresve sem találhatna megfelelőbb helyet.
         A fáradtság egy pillanat alatt, monolitként zuhant rám. Időnként ez megesett velem. Igazából azóta, mióta nem tudtam rendesen aludni. Megtöröltem a szemem, majd ismét az adóvevőmért nyúltam. Tekertem egyet a frekvencián.
-Larry! Itt Phil! Ha látod Jacksont, akkor nyugodtan megmondhatod neki, hogy halott ember, ha megtalálom!
         A rádió szisszent egy rövidet, de válasz nem érkezett.
         Türelmetlenül hívtam újra.
- Larry! Itt Phil! Hallasz? - vettem le gyorsan az ujjamat a gombról
         A válasz megint elmaradt.
- A fene vigyen el, már megint...?
         Nem fejeztem be a mondatomat.
- Csak én végzem itt rendesen a munkámat?  - hőbörögtem magamban.
        A hatalmas, henger alakú tartályok között különösen verődött vissza a hangom. Álomszerű masszaként terítette be a helyiséget. A terem másik ajtaján trappoltam ki, hogy levághassam az utat. Elhaladtam a bejárati ajtó mellett, ahová az utcai lámpák fénye már nem ért el az üzem elé telepített hatalmas fák lombjai miatt.
         A porta csak pár méterre mellette terült el. Az ablakok mögül semmit sem lehetett látni.
- Larry! - emeltem fel a hangom, mint az anyuka, aki a rosszcsont fiát hívogatja számonkérésre. – Ki foglak rúgatni, ha megint be vagy nyomva és ráadásul el is aludtál. Legyek akármilyen spicli, de...
        Az ajtó nem engedett.
        Előkerestem a zsebemből a kulcsokat és kinyitottam a porta ajtaját.
       A legnagyobb meglepetésemre a helyiség teljesen üres volt. A monitorok fénye világította be a kis termet. Először azt hittem, hogy az öreg annyira berúgott, hogy inkább marára zárta az ajtót, hogy biztosan ne zavarjuk. De ez csak még jobban felidegesített.
        A kijelzőkhöz vágtattam és ránéztem a két külső kamera felvételeire. Csupán gépies mozgás volt. Tudtam, hogy a kihalt parkolóban és a bejárati ajtó előtt semmit sem fogok látni. Persze az üres borosüveg most is a billentyűzet mellett hevert.
- Te is belementél ebbe az ostoba játékba, öreg fickó? - nevettem fel zavaromban.
        Csak egyetlen választásom maradt. Az operátori szobából meg tudom nézni, hogy hol lehet az a két féleszű. Hatalmas erővel csaptam be magam mögött az ajtót, még csak be sem zártam. Óriási léptekkel indultam az üzem nyugati szárnya felé.
       Ahogy haladtam a folyosón, elhagyva az öltözőket, az étkezőt és az irodákat, valami különös érzés kezdett hatalmába keríteni. A csend egyre fülsüketítőbbé vált. Még a sötétség is iszaposnak hatott. Szentül hittem, hogy csak a düh homályosít el, de mégis ott motoszkált bennem a félelem apró szikrája.
      A lépteim felverték a némaságot. Próbáltam csak erre összpontosítani, mégis egyre több minden kezdett feltűnni. Habár február vége volt, mégis izzott az üzem a forróságtól és mintha elektromossággal töltődött volna fel a levegő.
        Az ajkamba harapva kerestem elő a kulcsokat az operátori szoba előtt. Kísértetiesen hangosan kattant a zár. Odabent égett a villany, amiért végtelenül hálás voltam. A nemrégiben lefőzött kávéból csak egy kevés maradt a kanna alján, de azt azonnal lehúztam. Keserű volt és piszkosul meleg. Egyáltalán nem érdekelt. Olyan pótcselekvés volt ez, ami megnyugtatott, mint mikor előhúzok egy szál cigit és meggyújtom.
           Gyorsan a monitorok elé pattantam.
       Számos kamerát helyeztek el az üzem területén, amivel könnyedén szemmel lehetett tartani az eseményeket. Eddig úgy gondoltam, hogy már túl sok is, de abban a percben hálás voltam. A tekintetemet végigfuttattam a kijelzőkön. Először a keverő üzemet figyeltem meg. A baba még mindig ott hevert, ahol hagytam. Tovább siklott a szemem.
         A szívem zakatolt, miközben a monitorok fénye szilánkként lüktetett a szememben.
         Végre megpillantottam Larry ősz fejét az egyik kijelzőn. A kamerának háttal állt, szemben a babákkal. Csak egy rövid ideig néztem, de nem moccant. Mintha megbabonázta volna valami. Egyenesen a próbababákra fókuszált. Mint egy megszállott.
- Larry! Kérlek gyere az operátoriba! - jelentkeztem be a rádión.
        Amíg a választ vártam, az összes többi kamera monitorát átnéztem, de Jacksont sehol sem találtam. Mintha nem is lett volna az üzem területén. Talán csak kiment a épületből. Ha az üzemegység déli részére ment, akkor semmiképp sem láthattam. Teljes holttér volt arra.
         Ránéztem megint a „Szárító” feliratú monitorra. Larry még mindig ugyanúgy ott állt, mint korábban.
- Larry! Most már elég lesz. Rendesen kiijesztettétek belőlem a lelket, de most már hagyjátok abba! Szólj Jacksonnak is, és gyertek az operátoriba! - Majd hozzátettem. – A műszak végén én állom a sört.
         Szinte már könyörögtem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy betojinak tartanak. Csak azt akartam, hogy legyen végre vége ennek az idióta tréfának.
          Az öreg továbbra sem mozdult.
         Már remegtem, úgy emeltem a szám elé a rádiót, de hirtelen az oltalmazást nyújtó lámpák elhaltak felettem. A monitorok gyenge fénye vette át az uralmat a szoba felett.
- Csak ez hiányzott. - suttogtam.
        Reszketve nyúltam a zseblámpámért. A monitorok még pár percig működtek, de az áramszünet pusztító vihara velük is hamarosan végez. Ezt már nem vártam meg. Óvatosan csuktam be az ajtót. A lehető legkisebb zajt akartam csapni, de a végtagjaim, minta ormótlanul nagyot nőttek volna. Esetlenül markoltam a lámpám.
         Semmiképpen sem akartam az egész üzemrészen átvágni. Továbbhaladtam a keleti szárnyon, egészen a vészkijáratig. Ez már messze nem arról szólt, hogy beijedtem vagy sem. Meg voltam rémülve. Mégis tudnom kellett, hogy mi történt Larryvel. Ez már nem játék. Kristálytisztán felfogtam. Valami történt. Fogalmam sem volt, hogy mi, de tudtam, hogy valami komoly dolog folyik itt.
       Jobbra fordultam a folyosón, egyenesen a szárító terem hátsó ajtajával szembe, amit a munkások használnak műszakváltás  közben. A lámpám fénye egyszerűen elveszett a sötétben.
          Mélyet sóhajtottam, csupán azután voltam képes benyitni az ajtón.
          Az öreg továbbra is háttal állt nekem.
- Minden rendben van?
        Eszméletlenül esetlennek és butának hangzott a kérdés, mégsem voltam képes mást kipréselni elszorult torkomon.
          Larry nem mozdult. Összeszedetem minden erőmet és odaléptem hozzá. A kezem a vállára tettem. Átjárta a hideg.
- Jézusom, öregem, veled mi...? - szaladt ki a számon, miközben az arca elé léptem.
        Annyira ledermedtem a látványtól, hogy még a kezemet se vettem le róla. A lélegzetem egy pillanatra elakad, miközben az az ismerős jeges érzés végigszáguldott a gerincemen.
          Larry arcának csak a fele maradt meg, másik felét, mintha ellepte volna valami fertő. Viaszosan borította a műanyag, mintha csak maszkot viselne de azonnal tudtam, hogy nem lehet az. Egyik szeme pontosan ugyanolyan tompán nézett a semmibe, mint az összeszerelő műhely összes kézzel faragott tekintete. Haja ugyan még a régi volt, de parókaként lógott az élettelen részére. A gombaszerű műanyag lassan ugyan, de szemmel láthatóan terjedt az ép részek felé, amit Larry élettelenül tűrt. Némán várta, hogy a kór kegyetlen lassúsággal tegye a dolgát.
      Hirtelen zihálva, hörögve szívta be a levegőt, mint aki a tenger legmélyéről érkezett. Őrült kétségbeesettséggel tért vissza ép részébe az élet. Tekintetében ott volt a felismerés és az értetlenség.
- Fihl?
          A hangja rémítően érthetetlen volt. Mint aki fulladozva próbálna felköhögni egy-egy szót.
          Rémülten markolt a karomba, mint utolsó mentsvár. Valódi szemében egyetlen könnycsepp kerekedett ki.
- Fihl! - ismételte el a nevem, majd teljes tehetetlen testével omlott rám.
          Utána kaptam, hogy tartsam, de semmi esélyem sem volt. Magatehetetlenül zuhantam vele együtt a földre. Rettenetes gyorsasággal küzdöttem magam térdre és Larry fölé hajoltam.
- Maradj velem! - ordítottam rá. – Hallod? Maradj velem!
          De Larry nem szólt többet. Üveges tekintetét felzabálta a műanyag. Pontosan olyanná vált, mint a többi báb a szárítóban. Kirántottam a karom az öreg szorításából és a rádiómért kaptam. Áttekertem a frekvenciát és azonnal Jacksont hívtam.
- Ha hallod ezt, Jackson, gyere a szárítóba. Valami nagyon nincsen rendjén! Könyörgöm siess!
       Mögülem csoszogó motoszkálás tompa susogása hallatszott. Megpördültem magam körül, de már késő volt.
       A test teljes súlyával vetette rám magát. Csupán annyi lélekjelenlétem maradt, hogy elkapjam az egyik kezét. A torkom teljesen ki volt száradva, mégis szinte üvöltöttem.
- Jackson! Mi ütött beléd?
      A lény, aki felettem térdelt szinte úgy nézett ki, mint egykori kollégám, de az már nem ő volt. Mozgása darabos, mintha csak az illesztései mentén lett volna képes forgatni a végtagjait. Az alak teljesen meztelen volt és habár pontosan úgy nézett ki, mint Jackson, mégis a szemeiben nem tükröződött semmilyen élet. Szaggatottan fordította rám az arcát. Mimika nélkül bámult, de legbelül tudtam, hogyha képes lenne rá, már régen nevetne.
      Jobb kezemmel még mindig a lámpát szorongattam. Eluralkodott rajtam a pánik és a testem önmagától működött. Felemeltem a fényt és a Jackson arcú báb szemeibe irányítottam. Fogalmam sem volt róla, hogy működik-e, de a lény fájdalomittasan kiáltott fel. Életemben sohasem hallottam még hozzá foghatót. Őrjöngve emelte fel kezeit, hogy eltakarja a lámpa fényét.
        Egy percig sem haboztam.
        A lábaim csúsztak a padlón, kezeimmel vergődve próbáltam végre felpattanni.
      Eközben a lény ügyetlenül hátrált, közben folyamatosan visított. Lábait groteszk módon hajlítva próbált kihátrálni a szárítóból a csomagoló felé.
       Minden erőmmel a folyosó felé futottam. Minden lépésem annyira esetlenné vált, hogy majdnem ismét a földre kerültem. Mire megtaláltam az egyensúlyomat, már az összeszerelő csarnokban voltam. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy mi van, ha én is úgy végzem, mint Larry? Nem tudtam, hogyan terjedhet az a mocsok, de két embert már elkapott. Nem én akartam a következő lenni. De nem volt erre időm.
        Keresztülrohantam a csarnokon, majd ki a folyosóra. A kihalt csempesorok nem nyújtottak oltalmat. Ekkor vettem észre, hogy a lámpám elveszítettem valahol. Már a rémület irányította minden mozdulatomat. Úgy éreztem magam, mint egy patkány a csapdában.
       Tovább futottam a folyosón, egészen az első ajtóig, amit megláttam.
       Kopott betűkkel virított rajta: ÖLTÖZŐK.
       Némán könyörögtem, hogy csak most ne ejtsem el a kulcsaimat, de szerencsére sikerült bejutnom. Magamra zártam az ajtót és azonnal a hátammal feszültem neki. A lábaim remegtek, izzottak az izmaim a megerőltetéstől. Lassan csúsztam le egészen a padlóig.
     Nem tudom meddig ülhettem ott, talán percekig, de az is lehet, hogy csak másodpercek vánszorogtak el. Óvatosan emeltem az ujjaimat az arcomhoz és mire a saját bőrömet érintettem, kicsordultak a könnyeim. Felhúzott lábaim előtt összekulcsoltam a kezem. Billegve nyugtattam magam, miközben csendben zokogtam, mint egy kislány. Mintha a legrosszabb rémálmom vált volna valóra. Vadul rázott a sírás.
      Aztán meghallottam a lépteket. Lassú és ritmustalan.
      Ők lesznek azok. A könnyeim folyása egyből elapadt.
      ...csak menjetek innen...
      A lépések közeledtek. Fojtottan vettem a levegőt.
      Majd még közelebbről hallottam a lépéseket.
      … menjetek innen...
      Az egyik kezemmel a számat takartam el, a másikkal az orromat fogtam be. Már egészen közel voltak. Még egy lépés. Aztán még egy. Végül megálltak az ajtó előtt.
       A levegőt benntartottam, még kifújni sem mertem. Inkább elájultam volna, csak meg ne hallják a hangomat.
       ...menjetekinnenmenjetekinnenmenjetekinnen...
      Halk motyogás hallatszott. Egyetlen szavukat sem tudtam kivenni, bár nem voltam benne biztos, hogy emberi nyelven suttognak. Először csak az egyik beszélt. Majd a másik válaszolt valamit. Azután csend.
       Végül feladták. Csoszogó lépteik megtöltötték a folyosókat.
      Hirtelen a hűvös nyugalom járt át. Tennem kellett valamit. Nem akartam egy koszos öltözőben meghalni. Vagy ami még rosszabb, úgy végezni, mint Larry vagy Jackson. Sokáig hallgatóztam még, csak azután álltam fel, mikor már biztos voltam benne, hogy valóban elmentek.
      Az öltözőben szinte vak sötétség honolt. Óvatosan osontam a zuhanyzók felé. Az ottani ablakokból beszűrődött némi fény a kinti reflektorokból. Nem tudtam, hogy mit keresek. Csak tenni akartam valami. Céltalanul nem várhattam a halált.  
       A tusolók mellett helyezkedtek el a öltözőszekrények. Biztos voltam benne, hogy semmit sem fogok találni ott, hiszen a munkások nincsenek itt. Csak én és...
         Akkor bevillant valami és elöntött végre némi remény.
      Elővettem az öngyújtómat. Nagyot kattanva villant fel az apró, táncoló kis lángnyelv. A kísérteties sötétségben az a kis fény is oltalmazóan űzte el a rémálomszerű vakságot.
        Megkerestem Larry szekrényét. Először semmit sem találtam benne, csak egy dezodort és a ruháit, de amint ki akartam azokat venni, megütközött a kezem valamiben. A megkönnyebbülés mámorként terült szét bennem. Ismét vissza kellett fognom a könnyeimet. Megmarkoltam az üveget és a fény felé tartottam.
        Az üveg címkéje ismerősen villant fel. A jó öreg Larry sosem vetette meg a minőségi piát, de nem sejtettem, hogy konyakot rejteget a szekrényében. Kicsit félrebillentettem az üveget. Alig hiányzott valamennyi belőle. Talán ez csak a vésztartalék lehetett, de abban a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt.
       Sebesen tekertem le a kupakot. Nagyot kortyoltam belőle.
       Diadalittasan nyúltam a mellső zsebembe a cigis dobozért.
       Nem a legjobb napot választottam a leszokásra.
       A füst megtelítette a tüdőmet. Ennél jobb érzést el sem tudtam volna képzelni. A félelem is engedett egy kicsit. A kis helyiség gyorsan megtelt cigifüsttel, ami kissé csípte a szemem, de nem érdekelt. Ha ez az utolsó, hadd élvezzem ki végre.
       Gyorsabban végeztem vele, mint szerettem volna, de nem volt időm mégegyre. Lerántottam az ingemet, azonnal kettészakítottam. Az agyag engedett, mire újból eltéptem. Addig folytattam, míg akkora darabom nem lett, amit belelógathattam a konyakba  
       Párszor a feje tetejére állítottam, ügyelve, hogy ujjammal befogjam az üveg száját.
       Készen álltam. Lecsúsztattam a lábamról a bakancsokat. Mezítláb talán nem hallják a lépteimet.
       Halkan csuktam be az ajtót. Egyik kezemben az üveget, míg a másikban az öngyújtómat markoltam, készen arra, hogy bármelyik pillanatban meggyújthassam. Izzadtságcseppek futottak végig a hátamon. A hideg padló szinte perzselte a talpamat.
      Elhaladtam a raktár mellett, egészen az összeszerelő csarnokig. Az ajtóban nekisimultam a falnak. A szemem idegesen járt össze-vissza. A szívem a torkomban zakatolt. Lassan dőltem ki jobbra, hogy beleshessek az ajtón. A gyomrom feszülten lüktetett. Azt hittem, hogy el fogom hányni magam, de szerencsére vissza tudtam tartani.
       Néhány centit dőltem még ki, mire végre befordítottam a fejem. Az öngyújtó egyre közelebb a kanóchoz. Csak egy mozdulat kell.
        A csarnok teljesen üres volt. Csak a csonka testrészek hevertek a sötétségben.
        Kifújtam a visszatartott levegőt. Továbbmentem.
       A következő raktár felé igyekeztem. Lépteim ugyan alig hallhatóak voltak, mégis izzadt talpam alatt egyre zajosabban cuppant a padló. Már majdnem a folyosó végén találtam magam. A kijárat vörösen izzó lámpája még hívogatóbban csábított.
- Hamarosan – suttogtam, és befordultam a szárítóba vezető útra.
       Már a folyosó végén hallottam a zajokat.
       Tudtam, hogy ott lesznek.
       Görnyedve lépkedtem egyre közelebb és közelebb. Az ajtó csukva volt.
       Egy esélyem volt csak.
      Az öngyújtó kattant és az alkoholos rongy azonnal lángra kapott. A lábammal rúgtam be az ajtót. A kezem lendült. Ahogy meghallottak, a lények felém fordultak. A Jackson és Larry arcát viselők  gondolkodás nélkül indultak meg felém. Fürgén ugyan, de még mindig szabálytalanul mozdultak. Ekkor vettem észre, hogy a szárítóban lévő össze báb felém nézett és egyszerre moccantak meg.
      Tekintetük olyan emberi és eleven volt, mintha éltek volna, De tudtam, hogy ez csak álca. Nem lehetett a valóság, csupán a megtévesztés legmagasabb foka. Műanyag kaméleonok, akiket minél tovább nézve egyre emberibbé formálódtak. Kirázott tőlük a hideg, de ahogy megláttam a szemükben a rémületet, elöntött valamiféle keserű boldogság. Tudták, hogy veszítenek. Eljött az én időm.
    Jackson szája üvöltésre formálódott. Larry mintha szavakat akart volna mondani. Nem hallgathattam. Mérgezett szavak lettek volna, ha egyáltalán képesek a beszédre.
      Elmosódott álomképként rajzolódott ki előttem a lángvihar, ami azonnal fellobbant, amint az üveg földhöz ért. Nem hezitálhattam. Egy lépés hátra. Két kezem az ajtón. A zár kattant.
       Nem vártam tovább.
       Még hallottam, ahogy Larry a nevemet kiabálja, míg Jackson fájdalmak között visítozott. Mintha tudták volna, mi is az.  Az égett műanyag szag azonnal betöltötte a helyiséget.
       A szárítóban történtek rövid másodpercei órákként visszhangoztak a fejemben, de  hogy hogyan jutottam ki az épületből, azt semmiképpen sem tudtam felidézni. Nem is nagyon érdekelt. Mélyeket sóhajtottam a friss levegőből. Áldottam a szabadságomat. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok hős. Nem mentettem meg a világot. Csupán néhány szörnyeteget űztem vissza a pokol rejtett sarkába.
       Képtelen voltam leállni. A lábaim gépiesen vittek a városon keresztül.
       Talán egy órája futhattam, mire végre kifulladtam és minden erő elszállt az izmaimból.
    Lihegve vetetettem le magam az egyik üzlet lépcsőjére. Majd megvesztem egy cigiért. Végül is megérdemeltem.
       Ahogy a számba vettem, megint hatalmába kerített az a különös érzés. A forróság és az elektromosság a levegőben. Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam ismét a pánik.
        Felpattantam a lépcsőről és a kirakati babákra tapadt a tekintetem.
        A cigi esetlenül hullott ki remegő ajkaim közül.
      A próbababák dermedten álltak a rájuk aggatott márkás ruhákban, miközben az összes rám szegezte a szemét.

VÉGE