Rick Yancey – Az ötödik hullám

Nem is volt olyan rég 2005. Mindenki emlékszik még? Hogy egy kicsit felelevenítsem az emlékeket, révedjünk vissza, mivel elég sok említésre méltó dolog történt. Ebben az évben kezdte meg George W. Bush második elnöki terminusát. Ekkor kezdődött meg az első új rendszerű, kétszintű érettségi, ami sokaknak fejfájást okozhatott. A mozikban bemutatták a Star Wars harmadik részét, a Sith-ek bosszúját és ugyanekkor iktatták Magyarország köztársasági elnökévé Sólyom Lászlót. Sajnálattal közölte a Vatikán, hogy II. János Pál pápa elhunyt. Arra emlékszik még valaki, hogy a Lost – Eltűntek is ekkor került műsorra? Igen sok mindent megéltünk. De ugyanebben az évben egy sötét árnyék is megjelent a könyvespolcok felett az Alkonyat-sorozat képében.

Twilighter

Mielőtt még mindenki bezárná a kritikát és leiratkozna az oldalról, le szeretném szögezni, hogy nem alaptalanul ignorálom az Alkonyat-sorozatot. Nem kifejezetten a művekkel van problémám, hanem sokkal inkább az általa elindított lavinával nem értek egyet. Megértem én, hogy ez és ehhez hasonló írások tinik ezreit (vagy talán millióit) tette boldoggá és nem is vitatom, hogy célközönsége számára szórakoztatóak. De ezek a könyvek sajnos ennél többet nem is nyújtanak. Csak kicsit gondoljunk bele. Ezek a történetek még köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Itt most nem a vámpír-farkasember-zombi szerelemre gondolok, hanem a karakterek teljesen inkompetens viselkedésére és létjogosulatlanságára szeretnék rávilágítani. Megmondom őszintén én nem vagyok a sztereotip nemi szerepek megtestesítője, de igen durván kivágta a biztosítékot az itt ábrázolt férfiak (limonádé-legények) viselkedése. Ezzel addig nem is lenne gond, ha ez a könyvek lapjain maradna, de ez a képtelen üzenet szépen gyökeret ereszthet a fiatalság kicsi kobakjában, amitől eltorzult véleményük alakulhat ki a szerelemről és érzésekről. A szerelmi háromszögek a valóságban nem mókásak, hanem igencsak fájdalmas játszadozásokká fajulhatnak. De hogyan is jön az Alkonyat a mostani kritikához?

Megérkeztek

Az ötödik hullám alapvetően két szálon fog futni. A fő vonalon megismerkedhetünk Cassie-vel, aki mindent megtesz a túlélése érdekében a világvége szélén. Visszaemlékezéseiből megismerhetjük az előzményeket, miszerint egy óriási idegen, földönkívüli anyahajó jelenik meg felettünk. A fogadtatás igencsak vegyesre sikeredik, mivel sokan úgy gondolják, hogy talán békével érkeztek, mások úgy gondolják, csak kapcsolatot akarnak teremteni. Természetesen azt a lehetőséget sem zárja ki senki, hogy le fognak igázni bennünket. Aztán tíz nap elteltével megkezdődik az invázió négy hullámban.

Az első hullám: Villanyoltás

A második hullám: Vízözön

A harmadik hullám: Pestis

A negyedik hullám: Némítók

Hogy mi is történt pontosan a csapások alatt és hogyan élte túl Cassie és családja, piszokul jóra sikeredett. Kifejezetten kreatívan és elmésen tálalja a szerző. Ahogy faltam az oldalakat, hirtelen a The Walking Dead jutott eszembe és pontosan azt a kilátástalan, feszült légkört éreztem. A hullámok leírása nagyon kegyetlen, a szó kellemes értelmében és kimondottan szórakoztató olvasni az itt megteremtett világvégéről.

A másik szálat Zombi-közlegény fogja biztosítani, az emberi ellenállás utolsó bástyájának táborában. Figyelemmel követhetjük a kiképzést, amit egy keménykezű alak, Reznik vezet. Azt meg kell jegyeznem, hogy itt viszont a Full Metal Jacket-re ismertem rá és kifejezetten megmosolyogtam az őrült kiképző viselkedését.

Szóval alapjáraton nagyon élveztem a dolgot... eddig...

Ilyen egy lány? Ilyen egy srác?

A történet egy pontján megjelenik Evan, a jóképű, izmos, sármos, barátságos, törődő bla-bla-bla limonádé-legény, aki minden szempontból tökéletes. Amint találkozik Cassie-vel, a szikra azonnal ki is alakul kettejük között. Ez természetes, hiszen a young adult könyvekben szinte elvárt egy kis romantika. Még kifejezetten érdekes is volt figyelemmel követni, amint a félig pék/vadász srác gondoskodik a lányról. Aztán viszont elkezdődik a teljesen indokolatlan viselkedés-halmaz. Cassie-nek a helyzethez képest igencsak hálásnak kellene lenni a fiúnak, aki az életét mentette meg, viszont a lány úgy kezeli, mint egy utolsó senkit. Vissza is kellett lapoznom a fejezet elejére, hogy meggyőződjek, nem maradtam-e le valamiről, mivel fogalmam sem volt, hogy hogyan alakult ki ez a helyzet. Cassie egész végig elképesztően bunkón viselkedik Evannel (aki teszem hozzá mindezt hagyja) és ezt a fajta megnyilvánulást nem magyarázza meg a szerző. Lehetne mondani, hogy a történtek miatt alakult ki a lányban egyfajta bizalmatlanság, de erről szó sincs. Egyszerűen azért bánik így vele, mert így tartja a kedve. Meg kell, hogy mondjam én ódivatú nevelést kaptam és igencsak nagy bűnként kezelem, ha valaki megüt egy nőt, de szívem szerint Evan helyében félre tettem volna az elveimet és tutira szájba vágtam volna Cassie-t. Ennél jobban már csak a srác tartózkodó, papucs hozzáállása húzott fel jobban. Azt hiszem joggal fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy egyesek szerint ilyen egy srác és egy lány? Vagy messzebb megyek... Egyesek szerint ilyennek kellene lennie a mai fiataloknak? De vettem egy mély levegőt és nyeltem egyet, hiszen ott volt még a másik vonal, ami eleve jobban érdekelt.

Tűz a lyukban!

A befejezés előtt 150 oldallal mondtam azt, hogy nekem ennyi elég volt. Szívem szerint a legközelebbi sarokba dobtam volna a könyvet, de sajnos túlságosan szeretem a lassú szenvedést, így volt szerencsém a teljes lelki békém összeomlásához. A mélyrepülés akkor kezdődik el ezen a szálon, mikor egy gyerekekből összeverbuvált csapatot vetnek be az idegenek ellen, de akkor már nagyon fel sem merült bennem, hogy miért pont gyerekeket? Miért csak 7 főt és miért kell köztük lennie egy 7-8 éves kislánynak? 

Mellesleg a kiképzés után ez az akció annyira súlytalannak hat, hogy képtelen voltam elhinni, hogy komoly veszélyben lennének. Egyszerűen kikapcsoltam az agyam és hagytam, hogy a maradék ép eszem is sírba távozzon. Csak olvastam a „csodás” befejezésig, ami megérne még egy misét, de inkább hagyjuk.

A recept

Az itt a legnagyobb probléma, hogy az Alkonyat-sorozat megalkotott egy vegytiszta receptet, amivel egyszerűen lebutították a young adault kategóriát. Pedig remek más alkotások és szerzők is itt tanyáznak, mint például Darren Shan vagy Brandon Sanderson. Szinte minden ilyen, a receptet követő könyvben megvannak az állandó klisék, amikkel semmi probléma nem lenne, ha a szerzők egy kicsit megerőltetnék magukat és megpróbálnának valami egyedit alkotni. Ha összehasonlítanám Az ötödik hullámot és fent említett vámpír szerelmi történetet, akkor csupán annyi különbséget találnánk, hogy itt földönkívüliek vannak.

Ítélet

Tudom, az egész csak az én hibám. Bármikor abba hagyhattam volna és meg is fordult a fejemben, de valamiért nem tettem. A válasz a könyv befejezése után kezdett bennem kikristályosodni. Azért, mert végig reménykedtem. Lehetséges, hogy azért éltem meg rosszul Az ötödik hullámot, mert magasak voltam az elvárásaim, de be kell vallanom, átverve érzem magam. Nagyon akartam szeretni és meg is volt benne a potenciál, de a szerző egyszerűen palira vett azzal, hogy egy nagyon jó könyv lesz és azt vártam végig, hogy ez a színvonal egyszer csak vissza fog térni. Nézzétek, hagytam már abban nem egy könyvet, de ott már közel 50-100 oldal környékén kiderült, hogy egyszerűen nem az én stílusom és kész. Ennek a könyvek nem róhatom fel azt, hogy csak egy tiniregény és ezért rossz. Igencsak hülyén venné ki magát. De az a tény, hogy amennyire intelligensen és meglepően jól indított, pontosan annyira lett a végére ostoba. Egyszerűen a szerző nem tudta eltalálni, hogy kinek is akart kedvezni, ezért igazából én sem tudom, hogy kinek tudnám ajánlani. Akik szeretik a sci-fit, azok nagy valószínűséggel úgy fognak járni mint én. Akik meg csak egy Alkonyathoz hasonló regényre vágynak, meg azért fognak fanyalogni, mert a kezdő felütés nagyon erős és komoly. Viszont, akinek mégis tetszett, (mert nem lehet egyforma az ízlésünk) azoknak jó hír, hogy a trilógia következő része már meg is jelent, de szinte biztos vagyok benne, hogy az már nem fog felkerülni az én polcomra.