Stephen King - Állattemető

Mindenki átélte már a veszteség ilyen vagy olyan formáját. Egy vizsga elbukása vagy egy régi baráti kapcsolat megfakulása, megszűnése, még egy szakítás is magban hordozza a bánatot. Magányra és elég időre van szüksége az embernek ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a gyászt. A veszteségekről beszélni kell, újra átélni, elmélkedni róla, mégis az idő az egyetlen gyógyír a szív fájdalmaira. Idővel az érzések megváltoznak és képesek vagyunk csak a jóra és a szépre összpontosítani, amíg már csak a legszebb emlékek maradnak meg.

Én is elég időt töltöttem el önmagamban, hogy fel tudjam dolgozni, de nem sikerült... ez a feloldozás elmaradt.

Hideg zuhany

Mindent elkövettem, hogy csak jót tudjak mondani az Állattemetőről. Ez a regény egy kicsit olyan, mint egy „mostohagyerek”. Tudjuk, hogy ott van, foglalkozunk vele, szeretjük, de a szívünk mélyén mégsem tudjuk a sajátunkként kezelni. Rengeteg kritikát és elemzést lehet találni King regényiről, és előbb vagy utóbb beleszaladhatunk az Állattemetőbe. Én is nagy elánnal vágtam bele. Most, hogy már elolvastam és elég ideig ért bennem a dolog, úgy gondoltam, itt az ideje beszélnem is róla.

Maine... te gyönyörű Maine...

Dr. Louis Creed és családja egy állásajánlat miatt Chicagóból elköltöznek új otthonukba. Dr. Creed, felesége és a két gyerek – az öt éves Ellie és a másfél éves Gage – izgatottan várják a költözést, bár hallottak a környékről ezt azt, hiszen néhány utcával arrébb egy veszett bernáthegyi gyilkolt le pár embert. Ez ugyan nem hangolja le a lelkes családot. Louise és Rachel – Creed felesége – hamar összebarátkoznak a szembe lévő idős párral. Épp, hogy berendezkednek, idilli életük fordulatot vesz, mikor Ellie  macskáját elüti egy kamion. A lány vigasztalhatatlan, de Jud, a szomszéd tud egy megoldást.

Az idilli Lilaakác köz

Jud, még gyerek korában ismerkedett meg egy hellyel, amit csak úgy emlegetnek, hogy az Állattemető. A tájat kettészelő úton a tartálykocsik gyakran végeznek a szeretett házi kedvencekkel, így nem is csoda, hogy a közelben van egy hely számukra. Ám Jud felhívja Creed figyelmét a temetőn túli vidékre, ahol a micmac indiánok egykori temetkezési helye terült el. A fáma szerint annak a helynek varázsereje van. Ha abba a földbe eltemetnek egy testet, az később visszatér. De, ahogy Jud is elmondja – azok már nem azok, akik egykor voltak. Gonoszak, kiszámíthatatlanok és veszélyesek lesznek.

Különösen tetszett, hogy a szomszéd felajánlja neki a döntést. Rá bízza, hogy él-e a lehetőséggel vagy sem. Ez pontosan olyan dilemma, mint ha valami megkérdezi tőled: Szeretnéd tudni, hogyan fogsz meghalni? Creednek is meg kell hozni a döntést.

Magas hegyek fölött, hol …

Sűrűsüdnek a baljós fellegek. Creed természetesen elássa a macskát, hogy a lánya boldog legyen. Ezt minden apa megtenné a lányáért, de a bonyodalom itt kezdődik el igazán, hiszen a további intő jelek ellenére is örömmel fogadják a hazatérő macskát. Mit sem törődve a figyelmeztetésekkel élvezik a boldogságot, amit a halott macska visszatérte okozott. Bár a háziállat már nem olyan, mint volt.
Nemsokkal később újabb tartálykocsi érkezik, de ezúttal már nem a macska lett a célpontja.

Spoiler mentesen?

Nézzétek, én megpróbáltam. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, próbálkoztam, de nem sikerült... Erről a könyvről szinte lehetetlen spoiler mentesen beszélni. Talán azért, mivel a könyv 2/3-a maga a felvezetés és lassacskán az ember azt kezdi érezni, hogy a felvezetés maga a regény. Most úgy tűnhet, hogy a könyv első nagy része öncélúan hosszúra nyúlik, de valójában nem, mivel azok az információk mind fontosak a végkifejletnél. Csak ettől az emberben marad egy kis üresség, és hatalmába keríti egy érzés: Sok hűhó, a semmiért...

Rá kellett döbbennem, hogy ezt a regényt nem a történet viszi el a hátán, hanem inkább a rémületkeltés. Az viszont mesteri.

ÖÖÖ...

Szeretnék többet írni róla... de komolyan. Szeretném magasztalni, és elmondani, hogy mennyire kiváló ez a könyv, de mégsem fogom. Nagyon tetszett, ehhez kétség sem fér, de nem erre számítottam. Ha az ember olvasott már egy pár King-regényt, akkor fel van készülve egy bizonyos minőségre. A zsigereiben érzi, hogy a történet mögött van egy sokkal mélyebb ez veszélyesebb dolog, amit nem biztos, hogy meg fogunk elsőre érteni. Mégis, mikor befejeztem a könyvet, először végtelenül csalódott voltam. Ez a történet csak ennyi? De rá kellett eszmélnem, hogy a történet tényleg csak ennyi, és nem is akar több lenni, mint egy átlagos kísértet történet. Félre értés ne essen, tényleg voltak olyan részek, amikor kifejezetten rettegésben tartott, főként a végén. Valószínűleg bennem van a hiba, mert nem erre készültem fel, mégis keserű szájízzel gondolok vissza rá, bármennyire is tetszett. Sokkal jobban hasonlít egy Lovecraft történetre, mint egy King köyvre.

Mégis azt kell, hogy mondjam, aki bele szeretné vetni magát Stephen King világába, ez egy remek ugró deszka, de arra mindenki készüljön fel, hogy a többi regény sokkal komplexebb és pörgősebb lesz, mint az Állattemető.