- A vonat -

Ötödik vagon

Hangosan csapódott be mögöttem az ajtó, amitől azonnal összerezzent minden porcikám. Visszapillantottam a zötyögéstől libegő elemre. Az első üres ülésre vetettem le magam, miközben zihálva kapkodtam a levegőt. Megráztam a verejtéktől áztatott ingemet, hogy kicsit felszárítsam a mellkasomat. El sem hittem, hogy sikerült. Lehetetlen, hogy a feketébe öltözött férfi ide is feljutott volna. Kizárt dolog.
    Behunytam a szemem és vártam, míg a lélegzetem végre visszaállt a megszokott tempójához. Égett a tüdőm és az izmaim lángoltak a kimerültségtől. Csak most kezdtem felfogni végre, hogy talán tényleg le tudtam rázni. A megerőltetéstől kicsit összemosódott előttem a világ. Mintha csak egy idegen álom padlóján lépkedtem volna.
    Körülnéztem a fapados járaton. Pontosan olyan volt, mint bármelyik. Ha az egyiken utaztál, már igazából mindegyiken voltál. Csak a végállomás számít, a vonatok mindig ugyan olyanok. Obszcén szövegek a falakon, az ülésekre be nem teljesült szerelmi vallomások voltak festve. Néhol egy-egy jobban sikerült gyorsan felfestett skicc árválkodott az üvegeken.
    Az egymásra néző üléseken csak néhányan utaztak az éjszakába. Nem is nagyon lepett meg a dolog. Senki sem szeret naplemente után utazgatni városok között. Noha, ez nem a vagonok között kószáló zsebtolvajok miatt volt. Valahogy senki sem szereti az éjjeli kirándulásokat. A vonat monoton zakatolása és a gyéren megvilágított kocsik töprengésre késztetik az embert. Senki sem szeret gondolkodni, főként egy utazás lakalmával nem. Az idő adott és még a hangulat is meglenne, de ha olyan emlékfoszlányba botlunk, ami a lehető legrosszabbkor törne fel az elménkből, nem tudunk egyszerűen elmenekülni tőle. És nem fog engedni, egészen az út végéig.
    Néhány sorral előrébb ült a legközelebbi utas. A nő egy kék fedeles könyvet tartott az arca előtt. Ezer közül is megismertem volna Agatha Christie, Tíz kicsi négerét. Anyám éjjeliszekrényén elég sokszor feltűnt, mikor még kicsi voltam. A nő mohón falta az oldalakat. Szinte lelkiismeret furdalásom támadt, hogy pont őt kell kizökkentenem. Vártam még egy kicsit, míg visszatért belém az erő és mellé ballagtam, de a szemem még mindig gondosan a vagon ajtajára szegeztem és vártam, mikor látom meg a feketébe öltözött férfit. A lelkem mélyén tudtam, hogy ez lehetetlen, mégsem voltam képes engedelmeskedni a józan eszemnek.
- Elnézést! - kezdtem bele – Meg tudná nekem mondani, hogy hová tart ez a vonat?
    Csak ez után úszott a tekintetem a nőre. Az asszony leeresztette a könyvet és rám nézett. Gesztenye barna hajszálai közé már beférkőzött néhány deres darab, de kedves mosolya még sugározta a fiatalság őszinteségét. Tekintete teli volt melegséggel és feltétel nélküli szeretettel. Nem kellett mondani semmit. Elég volt csupán az az egyetlen másodperc, míg találkozott a tekintetünk. Azonnal felismertem benne anyám pillantását. Ajkaim önkéntelenül formálták a rövidke szót:
- Anyu?
    Az ajtó újra csapódott, mire én megfeszülten pördültem a zaj irányába. Felkészültem a legrosszabbra. Főként rá, aki eddig üldözött és nem akart letenni arról, hogy el kap (vagy utolér?), de ha ő az, vége. Sarokba szorított.
    Ökölbe szorult a kezem.
    A vagon végéből csak a kaller jelent meg. Az idős ember majdnem elveszett túlméretezett kabátjában, mégis arcát beterítette a mosoly. Kopaszodó fején alig volt egy maréknyi haj.
- Jó estét! Az új felszállók jegyeit kérem! - harsogta a kis ember
     Elsőként felém fordult.
    Én még egy utolsó pillantást vetettem a nőre, akiben édesanyámat véltem felfedezni, de az ülésen senki sem volt már.
    Dermedtem bámultam magam elé.
- A jegyét kérném, fiatalember! - szólított fel
- Nézze, ez egy nagyon kellemetlen helyzet, de nincsen jegyem. Nagyon szívesen megfizetem a bírságot, de fel kellett ugranom a vonatra. Igazából itt sem kellene lennem...
- A jegyét, fiatalember! - mosolygott rám. A szemében sem düh, sem türelmetlenség nem csillant fel
- Tényleg nincs, és nagyon sajnálom...
- Nézze csak meg a zsebeit! - utasított, de sokkal inkább kérésnek hangzott az öreg jegykezelő szájából.
    Csak bámultam rá. Alig hittem el, amit kért. Mégis hipnotikusan bámult, mire a kezem lassan a kabátom zsebébe csusszant. Ujjaim egy papírdarabot tapintottak ki, amit lassan oda is adtam a férfinak. Úgy működtem, mint egy robot. Alig fogtam fel, hogy mit is csináltam. Mire visszaadta a papírlapot, már ki is lyuggatta.
    Révetegen néztem rá a lapra.

NAVITA közlekedési vállalat
Bármeddig beváltható

A végállomásig

A jegy tartalmazza az ÁFA-t

Köszönjük, hogy a mi társaságunkat választotta!

    Mire felnéztem a kaller már messze járt.
- Elnézést! Itt valami félreértés lesz! - emeltem fel a hangom, hogy túlharsogjam a zakatolást
- Mondja, mi a gond? - lépkedett vissza hozzám komótosan
    Kivette a jegyet a kezemből és megvizsgálta. Egy pillanat elgondolkodott, majd felnevetett.
- Igaza van, ez félreértés lesz.
    Valamiért megkönnyebbültem. Magam sem értem, de minden annyira szürreálisnak tűnt. Mint amikor álmodik az ember valamit és sejti, hogy az amit lát, nem lehet valóság.
    A jegykezelő visszaadta jegyem és rám villantotta a vigyorát.
- Ez a jegy az első osztályra szól, kérem fáradjon át, az első vagonokhoz!
- Micsoda? - nevettem el magam a kínzó zavarodottságtól
- Az első osztály! - ismételte meg, de már ment is tovább. Még a többi utas jegyét sem ellenőrizte le, csak haladt tovább a következő vagonba, mintha csak nekem mutatta volna az utat.
- Ez nevetséges. - dünnyögtem magamban - Ezt nem hiszem el. Ez csak valami rossz vicc lehet. - Legalább azt mondja meg nekem, hogy hol áll meg a vonat! - kiáltottam utána, mire végre megállt
- A végállomáson, természetesen. - azzal eltűnt a következő vagonban
    Még álltam ott egy darabig a gondolataimmal. Össze voltam zavarodva, de abban szinte biztos voltam, hogy vagy álmodom az egészet, vagy teljesen megőrültem, mert ez nem lehet a valóság.

Negyedik vagon

Mintha nem is ugyanazon a vonaton utaztam volna. Teljesen meglepett a látvány. A falak  tiszták, egyetlen firka sem volt sehol. Az ablakok üvegéről letakarították a kíváncsi bámészkodók kéznyomait.
    Bevágódott mögöttem az ajtó. A vagon teljesen üres volt. A legközelebbi bársony hatású ülésre vetettem le magam. Ujjaim még mindig a jegyet markolták. Nem láttam még ilyet azelőtt. A viaszos papírdarab helyett egy régi megsárgult, már-már antik darabot fogtam a kezemben. Sehol egy vízjel, nem volt rajta pecsét sem. Magam is készíthettem volna ilyesmit, de mégis olyan érzésem volt, mintha egy ezeréves jegyet találtam volna a kabátom zsebében. Mintha az Orient expresszen száguldottam volna a havas tájak mentén. De ez a vonat nem állt meg, holmi hóakadályok miatt. Zakatolt. Megállás nélkül zakatolt. Normális körülmények között valószínűleg álomba ringatott volna, de abban a pillanatban inkább az idegeimre ment. Minta az agyam fogaskerekeit hallottam volna, amint a fejemben dolgoznak.
    Az a sok kérdés. Mint egy rémálom, vagy még annál is rosszabb.
    Újra a szemem elé emeltem a jegyet.
- Hihetetlen, igaz? - jött szemből a hang.
    Önkéntelenül rezzentem össze és messzire dobtam a papírdarabot. Azonnal kivert a verejték. Fogalmam sem volt, hogy ennyire elmélyedtem a gondolataimban.
- Az utazás végéig meg kell őriznie. Tévhit, - vette fel a kalauz a padlóról a jegyem – hogy ez csak értéktelen vacak. Kevesen tudják, hogy a baleset biztosítást is tartalmazza a vételár. Mindenképpen őrizze meg.
    Mintha a semmiből tűnt volna fel megint a mosolygós öreg uraság. Most is nevetett. A fene vinné el. Szívem szerint ráordítottam volna, hogy azonnal hagyja abba. De helyette, inkább vettem két mély levegőt, hogy visszanyerjem a nyugalmamat.
- Mi dolga van arra? Várja ott valaki? - kérdezte a férfi
- Mire gondol? Hol?
- A végállomáson. - nevetett fel, mintha az év viccét mondtam volna neki. - Kihez utazik?
    Nem válaszoltam. Még a tekintetem is levettem róla. Helyette az éjszakába burkolózó tájat fürkésztem, hátha feltűnnek egy település fényei vagy csak néhány autó fényszórója.
- Minden utazásnak célja van. - mondta ki a kaller, mintha csak magában filozofálna – Honnan érkezett?
    Nem bírtam tovább. Képtelen voltam türtőztetni magam.
- Nekem nem kellene a vonaton lennem. Ez egy egyszerű véletlen. Nem utazok senkihez sem.
    Újabb idegesítő mosoly.
- Kár már tagadni. A vonaton vagyunk. Akár akarja, akár nem. - vigyorgott tovább – Ezt el kell fogadnia, bármennyire is ellenkezik.
- Nézze, nem kell ez a Coelho-s baromság! - ordítottam el magam – Maga is ezen a rohadt vonaton lenne, ha egy őrült kergette volna egy városon át. Ki tudja, ha nem figyeltem volna jobban, el is kaphatott volna.
    Szégyelltem magam, de szétvetett a düh. Haragudtam. Persze nem a kallerre, ezt már akkor is tudtam. Sokkal inkább magára a helyzetre. Csak egy pillanatra éreztem jól magam, de aztán jött a szégyen.
    Az idős jegykezelő némán bámult rám egy ideig. Aztán megkérdezte:
- Maga szerint ki volt az?
    Annyira váratlanul ért, hogy teljesen megnémultam. Nem tudtam válaszolni.
- Mi történt volna, ha elkapja?
    Már kerestem korábban erre a választ, de nem találtam. Egyszerűen csak ésszerűnek tűnt a menekülés. Kézenfekvőnek és normálisnak.
- Túl sok kérdés a fejében. - nevetett fel a kalauz – Túl sokat töpreng. Pedig a lényeget nem veszi észre a szemétől. Csak nézzen körül. Egy a fontos most. Ez a vonat. Amíg utazik, ne törődjön mással, csak az utazással. Ne zökkentse ki semmi, mert beláthatatlan következményei lesznek. Nem lehet leszállni csak úgy, mikor kedvünk szottyan. Hiszen a vonatot sem lehet egyszerűen megállítani. Gondolkodjon el ezen kicsit.
    Azzal felállt mellőlem. Vissza sem nézett, csak továbbment a másik vagonba. Egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Az agyam őrült fordulatszámmal zakatolt a fejemben. Rendszerezni akartam a gondolataimat, de a torkomban lüktető iszonyattól képtelen voltam egyetlen pillanatig is összpontosítani. A fojtogató düh, mint a méreg. Lecsorog a torkomon, mégis azt várom, hogy másoknál hasson.
    Összébb húztam a kabátomat. Szinte teljesen átfagytam a hirtelen jött hidegtől, de remegő kezeimtől alig bírtam rámarkolni a ruhadarabra. Reszkető testem egy felhúzható játékra emlékeztetett, ami rugók és fogaskerekek parancsára táncol.
    Válaszokat akartam. Azonnal. És egyre tisztábban rajzolódott ki előttem, hogy a jegykezelő lehet itt a kulcs, bármennyire is valótlannak tűnt abban a percben. Ha valaki, ő biztosan benne van ebben az egészben, legyen ez egy rosszul sikerült kormánykísérlet vagy csak egy rémálom. Valószínűleg én lettem volna a legboldogabb ember, ha ez az egész csak egy rémes vízió lett volna.
    Rettenetesen jól esett volna egy cigi. Nem az íze miatt, vagy hogy mélyen megtöltsem a tüdőm a mérgező füsttel. Egyszerűen csak meg akartam gyújtani. Azt legalább én lobbantottam volna lángra, nem holmi kaotikus, elmosódott kreatúra.
    Ahogy megpróbáltam összeszedni magam, megcsapta az orrom egy ismerős illat. Levendula és pézsma elegye. Ismerősnek hatott, de ez nem lehetett a valóság. Ez az átkozott hely nem valóság. Ez nem valóság.
- Ez... nem... valóság – szűrtem ki a fogaim közül.
    A tajtékzó poklot, ami egyre csak parazita módjára növekedett bennem, már nem bírták el a gyenge csontjaim. Hirtelen elordítottam magam. Mint egy harci kiáltás, amit a barbár vademberek rikoltoznak vérontás előtt. Sikoltás a félelem és az ellenség szemébe. Üvöltve a pofájukba, amely könnyedén hisztérikus kacagásba fordult át. Én is így kezdtem nevetni. A szemeim kidülledtek a koponyámból. Éreztem, amint a könnyeim végig folynak az arcomon, amely vidám gyönyörként édesítette tébolyom gyümölcsét. Belekacagtam saját őrületembe. Szinte biztos voltam benne, hogy egy kegyetlen kór nyelte el az eszem. Hiszen az őrülete jele, ha már én is ezt érzem.
    Az illat ismét felerősödött, mintha csak mellettem suhant volna el a gazdája.
    Ajkaim görcsösen görbültek az állam irányába. Nevetésem hangos bömbölésbe fordult át. Vidám könnyeimet már a zokogás váltotta fel. Elsöprő haraggal bömböltem, mint egy anya nélküli gyerek. Hiszen ez voltam én. Tagadhatatlanul az ő illatát éreztem. Még akkor is, ha megőrültem, ebben biztos voltam. Csakis ő lehetett és nekem meg kellett találnom. Beszélnem kellett vele.
    Letöröltem a kabátom ujjával az arcomat. A reszketés engedni látszott. Egy ideig még ültem a kihalt vagonban. Korábban kifejezetten zavart, hogy mennyire kihalt a jármű, mégis ekkor hálát adtam az égnek, hogy egyedül lehettem.
    Vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak.
    A zokogás ugyan minden erőmet kiszippantotta, valahogyan mégis sikerült elég energiát találni magamban és végre felálltam. Az elmém egyre tisztábbá vált. A téboly mosta tisztára.
    Végre felálltam a székemből és a két vagont összekötő ajtóhoz léptem, hogy tovább haladhassak.

Harmadik vagon

Óriási lökéssel állt meg a vonat, mintha valaki behúzta volna a vészféket. Alig tudtam megtartani a testsúlyomat. A lábaim megremegtek, majd amint az egész jármű megállt testem a másik irányba iramodott, amit már nem tudtam korrigálni. Elvesztettem az egyensúlyomat és a padlóra zuhantam.
    Hatalmas koppanással értem földet, mégis szinte azonnal felpattantam. Kicsit megpihentem az egyik ülésben és vártam, míg a fájdalom lassacskán elterjedt. Míg a térdemet dörzsölgettem a vonat ajtajai automatikusan kitárultak. Egy másodpercre átfutott az agyamon, hogy vajon már a végállomáson lehetünk-e. Mióta utazhattunk? Fél órája? Vagy már több órája? Teljesen elveszítettem az időérzékemet.
    Hosszú percekig bámultam a nyitott ajtót.
    Sántikálva lépkedtem le a rozsdás lépcsőkön, majd halk puffanással léptem ki a peront borító beton kilépőre. Néhány bizonytalan lépést tettem el a vonattól, miközben árgus szemekkel bámultam rá. Valamiért olyan groteszk gondolatom támadt, hogy az egész szerelvény él és lélegzik. Féltem tőle, de egyben alig tudtam elszakadni tőle. Fogalmam sincs, hogy mit vártam. Talán azt, hogy végre továbbindul és én itt maradok? De az nem ment sehová sem.
    Lassan a megállóra vetettem a tekintetemet. A peronra szerelt lámpák sorra világították az alájuk állított padokat, de fényükkel szinte semmi mást nem értek el. Csoszogva indultam el az épület felé, hogy meg tudjam vizsgálni a fölé szerelt várostáblát. Kiléptem a fényből és az épület felé igyekeztem. Minden lépéssel a hideg csak erősödött. Semmit sem láttam. Teljes sötétség lepte el a táblát – ha volt is ott egyáltalán valami. Az éjszaka teljesen körül ölelt. Minden megtett méterrel egyre jobban éreztem, hogy megérint a fagy. Átjár a sötét. A megmagyarázhatatlan másvilági éter. És az különös hang. Mintha egy távoli vonat zakatolását hallottam volna.
    Hirtelen megálltam. Már a szemem sarkából sem láttam a peron fényét. Teljesen vakon lépkedtem révetegen, mint egy élőhalott. Izmaim egyre csak dermedtek. A hidegtől már alig tudtam pakolni a lábaimat. Fel kellett adnom. Időközben azt sem vettem észre, hogy kezeim már a mellkasomat óvják a hidegtől. Az izmaim teljesen ledermedtek. Minden lépésért megküzdöttem.
    Hirtelen egy dermesztő széllökés bénított le.
    Nem bírtam tovább.
    Behúzott nyakkal és átfagyott testtel fordultam vissza, mikor megláttam magam előtt fél méterrel a peron fényét. Egyetlen határozott lépéssel tértem vissza fénybe. Teljesen összezavarodtam. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy mentem valahová. Biztos voltam benne. Élesen derengett bennem a hideg és a sötét, ami még mindig határozottan ott ücsörgött a lelkem mélyén.
- Tudom, hogy mi jár most a fejében.
    A hang irányába kaptam a fejem, de szinte azonnal össze is rezzentem a félelemtől. Ugyanaz a sötét kabát, ugyanaz a fekete öltöny és a hozzá passzoló nyakkendő és kalap. Most is feszesen szorította aktatáskáját. Néhány méterre ült egy padon a feketébe öltözött ember.
    Menekülni akartam, de a pánikfélelem olyan erővel szorított a földhöz, hogy még sikkantani sem bírtam. Egyetlen röpke pillanatra még az is megfordult a kavargó gondolataimban, hogy megküzdök vele. Egy határozott mozdulattal leterítem, hiszen legalább húsz kilóval könnyebb volt nálam. De be kellett látnom, hogy csak áltatom magamat. A feketébe öltözött embert körül járta valami árny áztatta aura, amitől egyre gyengébbé és gyengébbé váltam.
    A férfi komótosan felállt a padról. Öltönye egyetlen gombját összegombolta szabad kezével és felém fordult. Arcát elfedte a kalap nyújtotta árnyék, de amint leemelte fejéről, azonnal felismertem a vigyorgó arcot.
- Maga volt az? - üvöltöttem a jegykezelő arcába – Miért követett engem? Miért üldözött fel a vonatra? Az egész a maga műve igaz?
    A feketébe öltözött ember arcáról eltűnt a vidámság. Lassan indult felém.
- Ne közelítsen! - emeltem fel védekezőn a karjaimat, és tettem egy lépést magam mögé.
    A férfi csak közeledett, miközben felemelt mutatóujját a szája elé emelte.
- Nem kell kiabálni. Egyesek szeretnének olvasni. Kérem legyen  tekintettel másokra is – mutatott a hátam mögé.
    Óvatosnak kellett lennem. Lehetséges, hogy át fog verni. Benne volt a pakliban. Nem akartam szem elől téveszteni a férfit, de a kíváncsiság is nagy úr. Aztán az is eszembe jutott, hogy ez a vigyorgó öregember eddig is úgy rángatott a zsinórjain kénye kedve szerint, mint egy tehetséges bábmester.
    Lopva pillantottam magam mögé, ahol egy másik padon ült valaki. A feketébe öltözött embernek igaza volt. Tényleg olvasott. A nő lazán fogta a kék borítós Agatha Christie kötetet.
- Látja! Higgadjon le egy kicsit és beszélgessünk. Üljünk le egy percre!
- Azt hiszem beszéltünk mi már éppen eleget! - vetettem vissza a tekintetem a férfire és próbáltam minél szúrósabb képet vágni felé.
    Egy rövid ideig nézett rám, majd előkapta a jól ismert mosolyát.
- Üljön csak le! Abból baj csak nem lehet. Tisztázzunk le néhány dolgot.
    A lábaim maguktól mozogtak. Mintha nem is én irányítottam volna őket. A férfi mellém ült. Aktatáskáját combjára helyezte. A támlára aranyveretes cikornyás betűkkel verték rá a feliratot: NAVITA.
- Ugye milyen szép! - bökött a vonat felé, ami abban a pillanatban a legpokolibb, szuszogó teremtényként táncolt a szemeim előtt.
- A magé? - böktem ki nagy sokára.
- Persze, hogy az enyém. Haladni kell a korral! - nevetett fel – Az üzlet az üzlet és egyre több lesz az utas. Én is kicsiben kezdtem, mint mindenki más, de ma már nem lehet mindenkit csónakkal átvinni a folyó túloldalára, nem igaz?
    Azzal vihogva felkacagott.
- Kérdezzen bátran! Nekem nincsenek titkaim. No, ne legyen félénk!
    Kedvesnek tűnt, mint az első találkozásunkkor, de mégsem tudtam feltenni a kérdést.
- Rendben. - kezdett bele – Akkor majd én. Arra kíváncsi, hogy miért került a vonatra, igazam van? - de meg sem várta a válaszom, máris folytatta – Én nem üldöztem magát. Soha nem is volt célom ez. Egyszerűen csak így alakult a dolog.
- Ezt mégis hogy érti?
- Maga akart a vonatra szállni, még akkor is, ha ezt nem tudatosan tette. Mondtam, a dolgok okkal történnek. És vannak dolgok, amiket megteszünk, akár akarunk, akár nem. Ilyen a természet. Elvégzi a feladatát. Ez is pont ilyen. Fel kellett szállni a vonatra. De ehhez azt kellett hinnie, hogy én követem.
    Kezdtem végre megérteni, hogy mire akar kilyukadni. Teljesen igaza volt abban, hogy nem ok nélkül történik mindez.
- Tettem valamit? Ezért vagyok itt?
    A férfi csak ingatta a fejét.
- Mit ért ez alatt?
- Tettem valamit? Úgy értem... - kerestem egy darabig a megfelelő szavakat, majd kinyögtem végre - … valami bűnöset? Elkövettem valami bűnt? Ezért vagyok most itt?
- Nem. Maga semmit sem tett. Ez az élet rendje.
    Magam elé bámultam és emésztgettem az öreg szavait. Lassan az olvasó nőre néztem. Még mindig mohón falta a lapokat. Le sem eresztette a könyvét. Nem nézett ránk.
- Itt az idő! - jelentette ki a feketébe öltözött és felpattant mellőlem. Aktatáskáját óvatosan emelte maga mellé – A jegy miatt meg ne aggódjon. Vegye úgy, hogy a cég ajándéka.
- De semmit sem adnak ingyen – fakadt ki belőlem.
    Rám mosolygott.
- Jól látja! Semmit sem adnak ingyen. A megfelelő ára megvan mindennek.
    Hirtelen hatalmába kerítette a félelem és a rettegés. A nőre néztem még egyszer utoljára.
- Kérem én...! - csattantam fel
- Igen?
- Én nem akarok visszamenni a vonatra! Én bármit megteszek. Érti? Akármit kérhet, de képtelen vagyok visszamenni. Bármit...
- Mégis mit akar? - hajolt le hozzám – Hiszen most is a vonaton van!
    A zakatolás, amit eddig a háttérben hallottam, egyből betöltötte a fülemet és őrjítő erővel hasított belém a kegyetlen igazság. A vonat nem engedett. Ugyanazon az ülésen ültem most is, mint korábban.
- Mondtam! A vonatot nem lehet megállítani. És azt javaslom, hogy most vegye fel a telefont.
    Egy rövidke ideig értetlenül meredtem rá, mikor meghallottam a telefoncsengést. Elhajoltam a férfi tekintetétől és a következő vagon felé nézem. A csengés onnan érkezett. Hipnotikus erővel hívogatott. Tudtam, hogy fel kell vennem. Tudtam, hogy ki hív. Tudtam, mit fog mondani, de a feketébe öltözött embernek igaza volt. A vonatot nem lehet megállítani. Fel kellett vennem azt az átkozott telefont.

Második vagon

Becsattant mögöttem az ajtó, de a telefoncsörgés még azt is túlharsogta. A kocsi fényei megállás nélkül csak villogtak a fejem felett. Csak a fülemre hagyatkozhattam. Minden felvillanó fényfoszlánynál láttam csak az utamat, ami mintha egy végtelen folyosón vezetett volna át.
    Aztán megláttam a telefonkészüléket. Szorosan fonták ujjaim össze a kagylót.
    Leemeltem.
    Nem is kellett bele beleszólnom.
    Megismertem a kifáradt, meggyötört hangot.
- Nagy baj van! - szólt bele a testvérem
- Minden rendben? - kérdeztem vissza, akármennyire is bárgyún hangozhatott
    A hang a vonal másik végén lassan beszélt. Óvatosan formálta meg a szavait. Szinte azt is lehetett hallani, ahogyan ajkaival erőltetve formálja meg a mondandóját. Mintha valótlant mondana. Amit ő maga sem hisz el, hiszen az lehetetlen.
- Nagyon nincsen. Anyu rosszul lett. - hangja az enyészeté lett. Képtelen volt többet mondani.
    A gyomrom összezsugorodott és minden erőm kiszállt belőlem. Egyetlen üres porhüvelyként álldogáltam kagylóval a kezemben, ami csak arra vár, hogy az első, legapróbb szellő a semmibe fújja.
- Mennyire... - küzdöttem le a növekvő szorítást a torkomban – De ugye jól van?
    Végtelen perceknek tűnt, mire a válasz megérkezett. Tudtam, hogy mit fog mondani, de az egy elképzelhetetlen alternatíva lett volna.
- Nagyon nincs. - zokogta a kagylóba, de hallani lehetett, hogy akkora erőfeszítést tesz, ami egy emberen túl tesz – Anyu meghalt.
    A csend, ami beállt kettőnk között már a semmié lett. Minden régi mosoly, amelyet megosztottunk és titok, melyeket együtt suttogtunk, mint gyerekek, most már a feledésé lett. Abban a pillanatban senkik lettünk. A gyengeség és szenvedés lett a barátunk. Jó testvér módjára osztoztunk a bánaton, egyetlen rövidke percig, mígnem én teljesen el nem vesztem. Millió szilánkra tört, apró darabkákként omlottam lelkem legmélyebb zugába, amit soha többé nem lehet eggyé olvasztani. Tekintetem a semmibe meredt, semmit sem látott, még az egyre közeledő sötétséget sem, ami végleg eluralkodott a vagonon.
    Nem jöttek a könnyek. Hiszen nem is voltak. A hazugság ármányaiért nem ejtek könnyeket. Egyszerűen csak félreértés. Téves hívás. Őrült pillanat.
    De a testem mégis reagált, ha már az elmém teljesen kikapcsolt. A szám mozog, de alig hallom a saját hangomat.
- Megyek haza. - nyögöm ki monotonon, mint egy betanult monológot – Már a vonaton vagyok.
- Gyere. - zokogja – Nagy szükség van rád!
- Legyetek erősek! - azzal letettem a telefont
    A fények ismét felvillantak és a konyhánk közepén álltam. Ott volt mindenki, engem néztek és habár tudom, hogy nem vártak tőlem semmit, bennem mégis ott volt a gondolat. A bűn. Amint elkövettem.
    Az asztalon anyu képe hevert, előtte egy szál meggyújtott gyertya. Még mindig nem értem.
- Mi történt? - nyögtem ki nagy nehezen, hogy ne öntsék el a szemem a könnyek.
    De az agyam ismét lekapcsol és csak távoli hangként értem amit mondanak, ami könnyen egybeolvad a vonat zakatolásával. Azt mondják rosszul lett. Azt mondják hirtelen volt és nem is érzett semmit. Hogy jobb neki, de ezt senki sem hiszi el és alig tudják kimondani.
    Csak szellemként bolyongtam a házban és érzetem az idő múlását, mégsem fogtam fel semmit sem. Egyetlen gondolat növekedett bennem tumormódjára, amit nem voltam képes kimondani.
    Ahogy órákig néztem a kanócon imbolygó lángot, mintha egy kis nyugodtság töltött volna el, de tudtam, hogy amint a viasz elolvad és a láng kialszik, úgy fog engem is ellepni a sötétség. Ahogyan az már megkísértett az állomáson is.
    A fény egyre kevesebb.
    Hallom a zakatolást.
    Levendula illat.
    A csontjaimban a sötétség.
    Ahogy újra felvillantak a fejem felett a fények, én már egy sarokban kuporogtam. Magamban. A gondolattal, hogy nem lehettem ott. Nem voltam ott vele, mint mindenki más. Nem beszélhettem vele. Pontosan úgy éreztem magam, mint a részeg fiatal, aki még egy italt szeretne a záró kocsmában. Csak még egy kis időt... vele... egy utolsó beszélgetést, ahol elmondhatnám, hogy mennyire bánom. Hogy nem lehettem ott.
    Láttam magam előtt az arcát.
- Bűnös vagyok! - jelentettem ki neki, mire ő csak mosolygott rám.
    Éreztem, amint megérinti az arcomat. Nem szólt semmit sem, de könnyedén leolvastam, hogy nem haragszik. A lelkem tudta. Valahol nagyon mélyen, mégsem hittem el neki.
    Az arc egyre homályosabbá vált.
- Nem lesz semmi baj – súgta.
    A vagont elborította az éj, ahogyan az én józan eszemet is.

Első vagon

Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a tudatom kapcsolta le egy időre a biztosítékot. De amikor magamhoz tértem, mintha nem abban kocsiban lettem volna, mint korábban. Egy bársonyhuzatos kupéban ültem. A kabátom mellettem hevert. Gyorsan szétnéztem magam körül. A hajnal fényei már átsütöttek az éjszakán. A fények már nem világítottak a fejem felett.
    A feketébe öltözött férfi velem szemben foglalt helyet. Ezúttal nem mosolygott, mint korábban. Mintha a kor is egyre jobban kiült volna az arcára.
- Miért? - kérdeztem tőle – Miért a legkeményebb árat kellett megfizetnem érte?
    Az öreg csak nézett.
- Tudja jól, hogy nem én szabom meg az árakat. Az csakis az utasokon múlik. Ön ezt adta érte. Megfizette. És ezzel vége.
- Tényleg vége? Ezzel vége lenne mindennek? - bámultam rá.
    Bólintott.
- Jöjjön velem!
    Azzal kipattant a kupéból és a folyosón átvágva az egyik ablakhoz vezetett.
- Látja? Jön fel a nap. Előbb vagy utóbb, de elpárolog az éj.
    Igaza volt. A nap ereje egyre nagyobb lett. Elért minket a reggel.
- Mostantól minden más lesz?
- Nem. Semmi sem fog változni. - sütötte le a tekintetét. - De a végállomáson várni fogják.
    Rám nézett. Szemeiből, mintha teljesen kikopott volna a fény. Biccentett és kissé megemelte a kalapját.
- Még találkozunk! - mondta, majd hátat fordított nekem és elment.
    Bármennyire is ellenkeztem, a kallernek igaza volt. Az utazással kellett törődnöm. Meg kellett történnie. El kellett fogadnom.
    Sokáig néztem még a tájat, ahogy jött fel a nap. A testem megkönnyebbül. Végre megpihenhetek én is.
    Nagy sokára a vonat lassult. A megálló is kirajzolódott előttem.
    Csak egyetlen ember várt a peronon. Kezében a kék borítós könyvvel. Már nem remegtem. Könnyek sem szöktek a szemembe tőle. Lassan a lépcsőkhöz mentem és vonatról mosolyogtam rá.
    És ő visszamosolygott.

Alkotó: James Grey
Cím: A vonat