Tegye fel (ha csak a virtuális módon is) a kezét, aki valaha valami miatt megszállottan kezdett valamit kutatni! Minden követ megmozgatott, évekig töretlenül küzdött azért, hogy az áhított tárgyat vagy élményt megszerezhesse. Az a rengeteg befektetett energia, pénz, idő… mind eltörpül amellett, hogyha végre megszereztük, ami a szívünk vágya volt. Csodálatos és egyben megmagyarázhatatlan, katartikus élmény, még akkor is, ha a küzdelem érdekesebb volt, mint az álmaink netovábbja. Tíz év… tíz hosszú év…

!!!Itt ragadnám meg az alkalmat és mindenkit figyelmeztetnék, hogy a cikk itt-ott apróbb spoilereket tartalmaz, de ezek ismeretében sem ront kimondottan a történet élvezhetőségén!!!

Réges-rég, egy messzi messzi táborban

Valamikor még a 2000-es évek legelején néhány osztálytársammal részt vettünk egy nyári táborban. Ezekre az időkre mindig jó visszaemlékezni. A túrák, az éjszakai szívatások… mégis a legemlékezetesebb pillanatok az esti tábortűz melletti beszélgetésekhez köthetők. Rengeteg témát lehet említeni a sejtelmesen pislákoló lángok mellett: lányok, szerelmek, a szexualitásról összeszedett apró infómorzsák. Mi azonban már akkor is videojátékokról beszélgettünk. Az ilyen alkalmakon ismerhettem meg az In cold blood, a Syberia, a Heart of darkness vagy a Max Payne történetét, de akadtak szaftosabb darabok is, ahogy kezdett elborítani minket a sötétség. Szóval előkerült a Resident Evil, a Silent Hill és az Alone in the dark is. Azonban volt egy srác, aki mindent tudott überelni. Ez volt a Clive Barker's Undying sztorija. Persze az akkori gyér angoltudás okán a történetet átszőtte némi mende-monda, de a világ leírása és a cselekmény zavaros kavalkádja egyszerűen elvarázsolt. Igen, ez még az az időszak, amikor az is elég volt, ha pusztán valaki beszélt a videojátékokról. A tábor során többször is elmeséltettük vele a játék „történetét”, a benne élő lények rettenetes kinézetét és a meghökkentő eseményeket. Mire vége lett a nyaralásnak, felkerestem a srácot és elkértem tőle a játékot. Mivel ez a cikk nem a számítógépes programról szól, ezért erről nem kívánok többet értekezni, de a lényeg, hogy teljesen magával ragadott és nem eresztett. Egy bizarr szerelem volt ez, ami a mai napig nem múlt el. Azonban már akkor is feltűnt, hogy a cím tartalmazott egy nevet: Clive Barker.

A megszállottság

Évekkel később sem felejtettem el Barkert és mikor egyik alkalommal a könyvtárban jártam, megpillantottam egy könyvet, ezzel a névvel fémjelezve. Azonnal le is kaptam a polcról és a címmel nem is törődve, máris vittem a kölcsönzőpulthoz. Csak otthon néztem meg alaposabban a könyvet. Igényes borító, kemény fedeles kiadás, csodás könyvillat, a címe: Korbács. Már a címet olvasva is megborzongtam és szinte azonnal belevetettem magam. Már csak ködös emlékeim vannak ennek kapcsán, de annyi szent, hogy tetszett. Kimondottan tetszett. Oldalról oldalra kezdtek felsejleni a régi Undying keltette érzéseim. A szürreális leírások, a különös történet, és nem utolsósorban azok a gusztustalan leírások. Már akkoriban is leginkább az ilyenfajta, erőszakos, sötét fantasy könyvek jöttek be, szóval könnyedén eltalálta az ízlésemet. De valamiért nem tudtam kiolvasni. Sőt, ami azt illeti, valahol az első 50-80 oldal környékén elakadtam. Aztán a kölcsönzés lejárt és én egy jó ideig nem is találkoztam a könyvel, azonban egy furcsa hiányérzet maradt utána bennem, ami a következő 10 évre már egy megszállottságot alakított ki. Aki ismer, az tudja, hogy a kutakodás, a keresgélés nálam már-már beteges méreteket tud ölteni és ennek a szenvedélynek az internet hiánya okozta szorongás kiváló táptalaj volt. Szóval vártam egészen 2010-ig, amikor sikerült egy példányra szert tennem. Ez ugyan nem a kemény fedeles kiadás volt és leginkább egy sajtpapírra emlékeztetett, de megszereztem és máris belevágtam. Hogy akkor mi történhetett… vannak sejtéseim, de akkor sem jutottam 100-150 oldalnál messzebb. És akkor is tudtam, hogy ez tetszeni fog, de letettem és porosodott a polcon, míg kölcsön nem adtam és aztán nem került vissza. Az idő telt és közben „fogyasztottam” más Barker terméket, de egyik sem volt az igazi. Vágytam az Undying élményre és akkor azt hittem, hogy ezt csak a Korbács fogja megadni nekem. Szóval vártam… és vártam…Egészen tavalyig tartott a várakozás, mikor egy nagyobb leértékeléssel hozzájutottam ahhoz a keményfedeleshez, amihez szeretem volna. 10 évnyi várakozás rakódott a könyvre, ezért nem húztam az időt, harmadjára is belevágtam és le sem tettem, egészen a végéig.

Harmadik felvonás

Mint ahogy az előző két alkalommal is, nagyon gyorsan berántott a történet. A középpontban egy Cal nevű fiatal felnőtt áll, aki anyja halála után gondoskodik édesapjáról és annak galambjairól. Azonban egyik napon az egyik díjnyertes madár leröppen és egy egész városon átívelő üldözés során egy elhagyatott háznál találja magát, amit rakodómunkások pakolnak ki. Egy különös szőnyeg kerül elő, melynek mintái megbabonázzák a fiatal srácot. Ettől ezután már képtelen lesz megszabadulni. Akkor azt még nem is sejtheti, hogy a szőttes egy másik világot rejt, akinek lakói egy Korbács nevű entitás miatt menekültek oda és alusszák végtelen álmukat, míg a veszély elhárul. Persze nem mindenkinek tetszik ez a dolog, így Immacolata, egy kirekesztett boszorkány és annak csatlósa mindent elkövet, hogy ez a szőnyeg elpusztuljon, és vele együtt összes lakosa is.

Poszttraumás stressz szindróma

Ez a szó remekül leírja, hogy mit éreztem akkor, mikor elértem a kritikus 100-150-edik oldalig. Akkor feltámadtak az emlékek. Most irtó nagy szentségtörést fogok elkövetni, mert erről a könyvről nem láttam még olyan cikket, amiben ne ajnározták volna túl. Rengeteg helyen lehet olvasni, hogy elképesztően kreatív és egyedi fantasy elemekkel van teli a regény. Ezt nem is cáfolom. Remek elemeket sikerült felsorakoztatni. Ott van rögtön egy öltöny, amiben egy komplett világnyi szemfényvesztés rejlik, vagy a szőttesben élő emberek képességei, Immacolata halott testvéreinek szelleme, akik folyton ott vannak harcra készen. Az is említést érdelem, hogy a regény csöpög a mocsoktól, a gusztustalanabbnál gusztustalanabb lényektől hemzseg és iszonyúan erőszakos, szóval tényleg csak az erős idegzetűek kezdjenek bele és persze azok, akik elmúltak már tizennyolcak. Egészen eddig meg is vett volna kilóra, ha nem szabadulna ki a szőnyegbe beleszőtt világ.

És… nálam jóformán itt kezdődött a könyv lejtmenete. Mert ezek a részek is kimondottan kreatívak, de ennyi. Lényegében egymásra vannak hajigálva a furcsa elemek, amik igazából nem nagyon vannak megmagyarázva. Ezt a részét még csak-csak le is tudtam volna nyelni, de azt már nehezen, hogy a történt egy jelentős hányada szól az ebben a világban való kujtorgásról, ami szerény véleményem szerint csak öncélú és nem vezet sehová. Mielőtt még bárki azzal vádolna, hogy alaptalanul ócsárolom a könyvet, itt van néhány példa: ott van rögtön a négy család. Viszonylag a történet elején lefekteti Barker, hogy a négy család négy különböző képességet birtokol, ebből a legfontosabb a szövés képessége, amivel létrehozták a szőnyeget. De az, hogy a másik három hatalma mekkora és mire képesek (mármint mit tudnak, az tiszta, csak annak fizikai mértéke milyen mértéket ölthet), az már kimaradt. Többször keverednek beszélgetésekbe, aminek sok célja ugyan nincs, ellenben bővíti azt a világot, amit jó néhány oldal múlva becsomagolnak és nem kezd velük semmit sem. És ami azt illeti (tudom most nagyon erős szót fogok használni) unalmas és hosszú. Csak hogy szemléltessem, a könyv jó egyharmada erről szól és érdemei esemény nem nagyon történik, majd 200 oldalon keresztül. Mikor végre történne valami – itt a szövés végén történő beszélgetésre gondolok az öreggel, ha olvastátok/olvassátok tudni fogjátok mire gondolok - egyszerűen lezárja ezt a részt. De itt már semmi sem mentette volna meg az érdektelenségtől. Az olyan dolgokat már nem is akarom említeni, hogy Immacolata indítéka is szinte egy pillanat alatt képes pálfordulást venni, vagy azt ahogy a főbb szereplők milyen zavaros módon képesek viselkedni.

Nagy levegő…

Sokat mérlegeltem, ahogy befejeztem ezt a részt, de úgy voltam vele, hogy még majd egyharmad hátra van, és nem ezért vártam 10 évet. Van nekem kitartásom, elvégre sokkal kínkeservesebb könyveket is elolvastam. Biztosan csak most jön majd a legjava. De ekkor hasított belém a szörnyű igazság. A könyv címadója, – a Korbács – még meg sem jelent. Jó, persze tudom, hogy az eredeti cím Weaveworld (kb. Szőttesvilágot jelent), amiből kaptam is eleget, azért mégis csak kíváncsi voltam erre a förtelmes lényre, amitől minden látólény egy szőnyegbe menekült. És láss csodát, a könyv megint beindult, végre történt valami. Ahogy a Korbács a képbe kerül elkezd ismét működni, és a vele kapcsolatos csavar is tetszett. Még mosolyogtam is magamban, hogy végre, hogy csak igazam volt és jó lesz ez még. És aztán vége lett. A végső nagy leszámolást és a rettegett főgonoszt egyszerűen Barker lerendezte néhány oldalban. Én meg csak ott ültem, némán, a csukott könyvvel az ölemben. Képtelen voltam megszólalni. Akkor ott bennem, egy részem megtört és csak hajszál választott el attól, hogy féktelen őrjöngésbe kezdjek.

Tanúlság

Lehetséges, hogy túldramatizálom a dolgot és a 10 évig tartó várakozás se segített a dolgon, de nekem ez a könyv nem működött. Egy nagy tátongó üresség maradt bennem és kimondottan rosszul éreztem magam. Egyrészről jó netfüggő módjára mások véleményét kutattam fel, ami szinte egyöntetűen pozitív, ami csak újabb okot adott rá, hogy magamban keressem a hibát. Másrészről úgy gondoltam, hogy én öregedtem meg és egy olyan elvárást emeltem, amit már képtelenség megugrani. Hiszen az Undying okozta nosztalgia és az azt körüllengő misztikus emlékeim irrealitása kialakított egy elérhetetlen képet a fejemben. De akkor ismét belefutottam a fentebb említett videojáték programba és újra elöntött az a jóleső érzés és akkor értettem meg, hogy azért tetszett akkor annyira, mert az nem csak Barker munkája, hanem egy kreatív team állhatott mögötte, akik kordában tarthatták a munkáját. Mert lássuk be, ha Barkernél elszakad a gyeplő, túlságosan elviszik a történeteit rémálomba illő víziói és közben elfelejt elmesélni egy történetet. Ezért nem működött nálam sem a Kárhozat, sem az Abarat és ezúttal a Korbács sem. Ennek ellenére, mégis vonzanak a könyvei és biztosan próbát fogok még tenni a Tudás könyveivel és a Vér evangéliumával is. A Korbácsot csak azoknak tudom ajánlani, akik nem rettennek vissza a hosszú, részletes leírásoktól egy kitalált világról. Ha viszont nem jön be az ilyesmi, nagyon messziről kerüld el! Nekem egy nagy csalódás volt, de mint mondtam, ennek sok oka lehet. Aki szereti a dark fantasyt, tegyen vele egy próbát, továbbá van gyomra a naturalista leírásokhoz, de fogadjatok meg egy jó tanácsot, ne a vasárnapi ebéd után kezdjetek bele! És ne várjatok 10 évet egy könyv elolvasásával!

Nektek volt már hasonló élményetek? Hosszú várakozásotok egy könyvre és a várt élmény nem volt az igazi?