Cormac McCarthy – Az út

A világvége egy közkedvelt téma, ez egy tény. A posztmodern irodalom és a filmművészet gyakran eleveníti meg a világ utáni világ élményét. A recept egyszerű: vegyél egy világméretű katasztrófát, adj hozzá egy csoportnyi túlélőt és a tetejére szórj némi zombit, vírust vagy űrlényt ízlés szerint. A végeredmény: mindenki le van nyűgözve. De mi történik akkor, ha az egyik hozzávalót kivesszük? Akkor is működni fog? No, nem mintha sok mindent ki lehetne hagyni, de mi lenne, ha a veszélyt és a közvetlen fenyegetést kiemelnénk és csak a katasztrófa meg az emberek maradnak?

Itt a vég

Az út története nagyon egyszerű. Apa és fia járják a kiégett világot élelmet és megváltást keresve. Ahogy fentebb is említettem, ebben a történetben két alapvető hozzávaló megvan, csak a közvetlen fenyegetettség hiányzik. Megtörtént a baj, eljött a világvége. Nincsenek zombik... nincsenek földöntúli lények... csak ők. Nekik egyedül kell szembenézniük az éhséggel, a fáradtsággal, a magánnyal és nem utolsósorban önnön félelmeikkel. Az álmok és a valóság rémes elegyében járják az országutat egy bevásárlókocsival, hogy elérjék a tengerpartot. De miért mennek pont oda? Ezt maguk sem tudják, de valami reményféleség csillan bennük, ha valami célt tűzhetnek ki maguk elé. És az út nagyon hosszú keserves. Ez alatt az éltem, hogy nagyon... nagyon ...NAGYON keserves.

Halálszag

Ha az ember a kezébe veszi a kötetet, és ne adja ég, bele is olvas, készüljön fel, hogy minden oldalnak halálszaga van. Minden mondatból és gondolatból árad a kilátástalanság. Egy-egy esetnél meg kell vallanom férfiasan, el kellett morzsolnom egy könnycseppet. Az író kifogástanul alkot. Pontosan tudja, hogyan kell az érzelmekkel bánni. A könyvnek az egyik pontján a főszereplő bemegy egy házba. Ebben igazából még semmi érdekes nincsen, de végig tökéletes összhangban kalapált a szívem a szereplőével, és csak annyit mormoltam az összeszorított ajkaimon keresztül hogy: „MENJ MÁR EL ONNAN!” Nem sok könyv volt eddig képes ezt a fajta izgatottságok kiváltani belőlem. Egyszerűen zseniális. De pontosan ez képzi az egyetlen negatívumát is. Talán túlzás, hogy pont ezt fogom felhozni, mert akár a legjobb érvként sorolhatnám fel, de ez a könyv kegyetlenül képes lehúzni érzelmileg az olvasót. Napokig a karmai között tart még akkor is, ha már kiolvastuk és az a búskomor levertség lesz úrrá mindenkin. A szereplőknek nincsenek neveik, (apa és fiú) ami csak jobban erősíti az olvasóban azt az érzést, hogy ők csak egy-egy porszem a nagy egész kiégett világban.

Embernek maradni

Ebben a történetben nem is a történet, hanem a mondani való dominál. Az események, a helyszín mind csak katalizátora a felvetni való kérdéseknek. Mert a fő kérdés az, hogyan maradhatnak emberek egy embertelen világban. A könyv az apa vívódását kíséri végig. Átélhetjük vele együtt, hogyan hagyja el az anya a családját, mit gondol a csontsoványra fogyott fiáról vagy azt, hogyan éljenek még egy nappal tovább. Mindenre a válasz, a végső megoldás az övében hordott pisztoly lehetne, mivel a tárban csak két töltény maradt. De arra még ebben a  világban sem képes, hogy meghúzza a ravaszt, még akkor sem, ha neki és a fiának ez lehetne a megváltás. Ők emberek és emberek módjára akarnak élni, mindent megtenni a túlélésért. Ezt próbálja megtanítani az apa a fiának.

„Vesszőtlen konvojok”

Cormac McCarthy egyik méltatója úgy nevezte a regényének sorait: ezek a „vesszőtlen konvojok”. Ez nem is véletlen. Senki se lepődjön meg azon, ha egy mondat nyelvtanilag nem feltétlen helyes, vagy tíz sornál hosszabb. Ez nem nyomtatási hiba, hanem ez McCarthy védjegye, amivel zseniálisan zsonglőrködik. A központozás hanyagolása vagy teljes elhagyása lehetővé teszi, hogy az olvasó teljesen elmerüljön a regényben. Nehéz megszokni, ez nem vitás, mégis két-három oldal után az olvasó úgy érzi, hogy a főszereplő maga meséli el a kalandjait. Létrejön egyfajta tábortűzi hangulat. Látni véljük a szereplőket körülöttünk, érezzük mikor veszi át valaki más a szót és folytatja a történetet. Könnyű elveszni benne és a szereplőkkel azonosulni, mivel egyikük sem egy szuperhős, különleges képességekkel. Csak egyek közülünk, mint te vagy én.

Az út végén

Ez egy nagyon jó, de egyben nagyon szomorú regény. Nem tudnám mindenkinek ajánlani, mivel a történet nem kecsegtet egy klisés befejezéssel. Nem gördül le a függöny és nem lesz taps. A vásznon nincs Happy End felírat. Sokkal inkább egy gombóc alakul ki a tortokban, amit jó ideig nem lehet majd lenyelni. Ezt a regényt azoknak tudnám javasolni, akik szeretik a filozófikusabb könyveket, mert lesznek benne megvitatásra váró kérdések, mint: jobb-e az élet, ha a halált csak egyetlen nappal odázzuk el vagy tétlenül várjuk a végső sötétséget? Letehetetlen alkotás és minden egyes szaváért megéri, de fogadjatok meg egy tanácsot! Ne karácsonykor olvassátok el, mert képes lesz tönkretenni az ünnepi hangulatot. Kegyetlenül képes betalálni. Még most is látom magam előtt a szitáló hamuval fedte utakat, amint eszembe jut a könyv. Lenyűgöző, csak legyen meg hozzá a megfelelő lelki állapot.