Szép is a karácsony. Ugyan már messze van, mégis még révedő szemmel tekintünk vissza az ünnepekre. Ki arra, hogy milyen jó volt a családi együttlét, ki arra, hogy miért kellett ennyit enni? Persze az ajándékokat sem kell elfelejteni. Egy nagyon kedves barátom lepett meg a Vérember című könyvvel. A borítója remek volt, a leírása érdekes, így megvette nekem, mivel tudta, hogy szeretem az ilyesmit (azt azért megjegyzem, magának is beszerzett egy példányt, de erről majd kicsit később). Miután végre lezárult a vizsgaidőszak és belemerültünk az új félévbe, gondoltam itt az ideje, hogy elvesszek egy kőkemény krimiben.

Gyorstalpaló a Krimiről

Az évek során a krimi teljesen beleolvadt a mindennapjainkba. Elég csak kinyitni az újságot, felugrani a netre, vagy bekapcsolni a tévét. Noha elég nagy klisé, hogy az élet maga egy hatalmas krimi, de van benne igazság. Szomjazzuk a rejtélyeket és a meg nem oldott ügyeket. Imádjuk felgöngyölíteni a részleteket, még akkor is, ha a történet annyi, hogy Marika néni ma két dobozzal több tejet vett a közértben. Vajon ez mit jelenthet? Egyszerűen elemi erővel ragad el bennünket a hév, ha egy érdekesnek ígérkező eseményláncolat szemeit akarjuk kibogozni. Nem is véletlen, hogy sorozatok terén a Colombo-tól kezdve a CSI-ig minden fellelhető. Éppen ezért, mivel szinte mindenki érintett a témában, meg szeretném jegyezni, hogy szerény véleményem szerint különbséget kell tenni krimi és krimi között. Ha segítségül hívjuk az internet csodáját, a Wikipediát, akkor gyorsan fényt deríthetünk arra, hogy a kriminek számtalan válfaja van. Ebből leginkább a hardboiled műfajt szeretném kiemelni. Ez a műfaj teljes mértékben eltér a megszokott Poirot vagy Sherlock Holmes szerű felállástól, hiszen itt a regény vagy film főhőse szerves része az eseményeknek, olykor ködös érzései befolyásolják, önfejűen viselkedhet és nem áll messze tőle az agresszív viselkedés sem. Erre nagyon jó példa az a detektív, aki hamarabb lő, majd utólag kérdez. Hangulata erősen súrolja a thriller kategóriát.

Jake Cole különleges ügynök

Hogy miért hoztam fel a hardboiled témát? Nos, nem akartam elmenni szó nélkül a dolog mellett, mert talán így könnyebb lesz feltárni a könyv hangulatát és a szereplők mibenlétét. Vegyük is gyorsan a főszereplőt, Jake Cole különleges ügynököt. A könyv első szakaszában szinte csak róla tudhatunk meg háttér információt. Jake nem egy szokványos FBI ügynök, testét végig tetoválások fedik (Dante poklának egy részlete), múltja ködös, de annyi biztos, hogy a pia és a drog igencsak kikezdte a fiatalságát, sőt mi több négy egész hónapot is elragadott az emlékei közül. Mindezek ellenére Jake kiváló zsaru, aki tökéletesen végzi a munkáját. Hideg analitikus észjárása segít felkutatni a gyilkossági helyszíneket. A szakma kiemelkedő példája. A hardboiled remek képviselője.
Eddig elég jónak hangzik, nem?

A Vérember

A történet fonalát ott vesszük fel, hogy Jake rég nem látott apja kórházba kerül, ezért neki vissza kell mennie a családi házba, hogy elrendezze édesapja dolgait. Természetesen ekkor beüt a baj, mivel a helyi rendőrség pont egy szakértőt kér egy brutális kettős gyilkosság miatt. Jake kapóra jön és részt vesz a nyomozásban. Alapvetően két részre lehet osztani a sztorit. Az egyik szál (a legkézenfekvőbb) maga a nyomozás, míg a másik Jake gyerekkorának tisztázása. Olyan kérdésekre keres válaszokat, hogy "Miért romlott meg az apjával a viszonya?", vagy "Miért szökött el otthonról gyermekként?". Hogy még jobban meg legyenek kavarva a lapok, hamar kiderül, hogy mostani gyilkosság körülményei gyanúsan megegyeznek a harminchárom évvel ezelőtti ügyre, ahol Jake édesanyja volt az áldozat.
No, eddig jól hangzik?
Tudni kell, hogy tőlem nem áll messze a krimi, hiszen az egész családom nagy rajongója a témának. Ha végig nézek a polcokon, Arthur Conan Doyle, Agatha Christie, Anthony Grey, Robin Cook és Leslie L. Lawrence regények sorakoznak, így jogos a következtetés, én is kivettem a részem a krimifalásból. Így aztán úgy gondolom van elég alapom ahhoz, hogy össze tudjam hasonlítani a Vérembert a műfajban megjelent társaival.
Tulajdonképpen én kifejezetten szeretem a lassan indító könyveket. Nem áll fel a szőr a hátamon, ha hatvan-hetven oldalon keresztül csak a táj vagy a környezet leírását kell olvasnom, mert lekönyvelem magamban, ez a háttártörténet felépítést szolgálja. Szeretem, ha minél többet megtudhatok a szereplőkről vagy az események mögött megbúvó politikáról, viszonyrendszerekről, traumákról. Viszont az „alibizést” rettentő módon gyűlölöm. A méterre írást egyszerűen időhúzásnak érzem. Éppen ezért bosszantott a Vérember. Az vitathatatlan, hogy sok minden történik benne (de erről majd bővebben később), azonban a legtöbbször mégis azt éreztem, hogy csak azért vannak benne bizonyos blokkok, hogy az idegeimen táncoljon az író. A történet egészéhez képeset jelentéktelen dolgokkal traktál bennünket és ezt még ráadásul baromi unalmasan is teszi. De ha történik is valami, olyannyira súlytalannak hat az égész, mintha csak a híradóban olvasná fel az egészet a hírbemondó. És ha már események...

Az a négy nap

Maga az egész könyv összesen négy nap eseményeit foglalj össze nekünk. Ahogy belevetettem magam a könyvbe erről ugyan teljesen meg is feledkeztem, hanem mikor már majdnem a felénél jártam, az egyik fejezet mellé odabiggyesztették, hogy ez már a következő nap. Ekkor tudatosult benne, hogy  eddig csak egy nap telt el. Miután befejeztem a könyvet, elkezdtem kicsit matekozni. Az első napból szinte csak az éjszakát olvashatjuk, majd következik két egész nap és a lezárásként szolgáló utolsó nap, ami összesen egy oldal. Tehát ez (egyetemi képletek segítségével kiszámoltam) két és fél nap, ami alatt annyi minden történik, hogy az egyszerűen képtelenség. Belegondoltam, hogy ha a főhős semmit sem alszik, még akkor is igencsak nehézkesen fog kijönni az idő. De kérdem én, miért kellett ennem ennyire rövid idő alatt lezajlania? Ha egy hét alatt pörögne le az egész, akkor sem fájt volna senkinek sem.

A mindent tudó csodazsaru

Még mindezek mellett el is tudtam volna menni, bár nem szó nélkül, de csendesebben, ha Jake nem lenne egy varázsló. Jó, jó... ezt meg kell magyaráznom. A szó hagyományos értelmében nem egy varázsló, de valamiféle mágikus erők birtokában van (legalábbis mással nem tudtam magyarázni). A történet elején kap egy telefonhívást és míg beszél a hívóféllel, magában elkészít egy profilt, hogy hogyan néz ki a másik fél. Pár oldallal később, mikor találkoznak pontosan úgy néz ki az alak, mint azt Jake kikövetkeztette a telefonbeszélgetés alatt. De olyan részletességgel, hogy még azt is megmondta hol és milyen kitűzőt visel a szereplő. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy miket művel a helyszíneken. Már a hihetetlen határát súrolja a legtöbb esetben és mindezekre az a válasz, hogy: ő ilyen. Egy darabig volt egy olyan érzésem, hogy az író pontosan olyannak akarja beállítani Jake-et, mint a Vörös sárkányban szereplő Will Graham-et, csak enyhén szólva túl lőtt a célom. Míg Will igencsak esendő és rettegéssel és szorongással teli alak volt, itt Jake gyakorlatilag egy hadigépezet, egy üreges váz, amiben semmi sincs. Értem én, hogy ő lenne a tökéletes nyomozó, de belőlem csak azt váltotta ki, hogy ő egy robot.

Csak még egy kérdés...

Az egész könyvet csak a vége mentette meg nekem a teljes érdektelenségtől és csalódottságtól. Tény, hogy a megoldás egy lerágott csont, amit már nagyon nem kellene erőltetni, de az legalább működik és meg volt neki ágyazva. Mondjuk ennek fényében csak még több kérdés merült fel, leginkább az, hogy a könyv felének akkor mi a fene értelme van? Kerestem magamban a hibát, mert akartam szeretni ezt a könyvet, főleg, mivel ajándékba kaptam és nem akartam megsérteni emiatt a barátomat, de ahogy szóba került kettőnk között a Vérember, kiderült, hogy ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül és boldog vagyok, hogy nem csak nekem kellett végigszenvednem ezt az egészet.