Arthur C. Clarke – A gyermekkor vége

Sokszor bámuljuk az eget és azon merengünk, hogy vajon tényleg egyedül vagyunk-e ebben a galaxisban. Más planétákra vágyunk, hogy ismereteinket bővítsük. Lakható területeket kutatunk. Reménykedünk, hogy vannak ott mások is. Elég nagy a világegyetem egy másik fejlett entitás számára is vagy magányra vagyunk ítélve az idők végezetéig? Sokszor töprengek magam is ezen és hiszem, hogy vannak ott mások is. De jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy ők tisztességes szándékkal érkeznének-e hozzánk vagy csak a bolygónkra fáj-e a foguk?

Ideje volt már

Már egy ideje sokat lehet hallani a Syfy által gyártott A gyermekkor vége című mini-sorozat (mindösszesen 6 epizódos) előkészületeiről és megmondom őszintén messze van még az a december. Mivel nem igazán voltam türelmes és nem is szerettem volna, hogy a Mikulás vagy a Jézuska hozza el nekem ezt a világhírű sztorit a képernyőn keresztül, úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem az ügyet és elolvasom a könyvet. Első ránézésre az volt a gondolatom, hogy ebből a rövidke kis könyvből ugyan miért kellene sorozatot csinálni? Ugyan mi lehet ebben akkora durranás, hogy megérje? Nos... no de kezdem inkább az elején...

Tér-idő

A könyv felépítését tekintve három nagyobb egységre lehet bontani. Minden szál értelemszerűen egymásra épül, még annak ellenére is, hogy elsőre ez nagyon nem látszik. Clarke ebben a regényében az időt, mint olyat, igencsak szabadon kezeli és a klasszikus főszereplők megjelölése is elmarad, mivel elég sok szereplő szemszögén keresztül ismerhetjük meg a sztorit. Ez így első olvasatra kicsit idegen lehet, és hogy megnyugtassak mindenki, idegen is. Kicsit így nehéz azonosulni a szereplőkkel, de amint a végére jutunk a könyvnek, meg fogjuk érteni, hogy itt nem a szereplők és az általuk átélt események lesznek a mérvadóak. Had fejtsem ki ezt kicsit bővebben.

Aranykor

Mint már fentebb említettem a könyv három egységre oszlik. A történet valahol a 70-es és 80-as évek körül kezdődik, ahol egyik napról a másikra, minden nagyobb város felett (New York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra) egy-egy idegen űrhajó jelenik meg. Ettől természetesen mindenki elveszíti a fejét, de az idegenek (későbbiekben a főkormányzók) megnyugtatják az emberiséget, hogy szándékaik békések és nem kívánnak semmit, csak azt, hogy béke honoljon a Földön. No igen... ez ugye nincs megszokva, hiszen az átlagember egyből a leigázó népre asszociál, ha egy űrhajót pillant meg az égen, így természetesen fenntartásokkal fogadták a dolgot. A főkormányzók nem mutatják meg magukat és csupán egyetlen emberrel hajlandóak kommunikálni, de még neki sem mutatkoznak meg. Mint mindig, beindul a politikai gépezet is, és mindenki elkezd találgatni, hogy kik vagy mik is lehetnek ezek a lények. Ami még fontosabb, mik lehetnek az igazi céljaik?

A második szakasz röpke 50 évvel később játszódik, ahol már kialakult a tankönyvi utópia. Az emberek nem lázonganak az égen lebegő űrhajók miatt és a legtöbb feszültség is szertefoszlott az emberek és a főkormányzók között. A gazdaság dübörög. Az emberek bármit csinálhatnak, amihez kedvük szottyan. A főkormányzók nem szólnak bele semmibe (vagyis nem sok mindenbe), mégis az a piciny kérdés még mindig nem hagyja nyugodni egyeseket, hogy akkor miért vannak itt az idegenek? A földön már lassan mindent felfedeztek, így a végső cél a világűr lehetne.

Nos... erről a részéről talán a legnehezebb beszélni, hiszen itt már a „megszokott” mellékszereplők is háttérbe szorulnak és a fő rivaldafényt a Föld kapja meg.

Utópia

Ez a könyv meglepően jó. Talán az egyetlen igazán nagy gyengesége pont abban rejlik, amiről szól. Egyszerűen képtelenség beszélni úgy róla, hogy az ember ne lőjön le valami nagyobb poént, de az érdeklődést viszont felkeltse. Sokáig agyaltam a regény olvasása közben, hogy ezek a dolgok ugyan hová fognak kifutni, és arra jutottam, hogy képtelenség rájönni. Szinte minden csak eszköz, ami egy nagyon merész végkifejlet felé fog bennünket terelni. Talán az egyik legsokkolóbb üzenetet adta át a könyv, ami azon felül, hogy egy baromira jól megkomponált időutazós/paradoxonos kis történet, még arra is felhívja a figyelmet, hogy mi történik akkor, mikor teljes szabadságot kapunk egy olyan környezetben, ahol igazából mégsem vagyunk szabadok. Látszólag a főkormányzók nem irányítanak bennünket, de végső soron mégis. Ezek szerint csak úgy érhetjük el a végső békét, ha rabszolgák leszünk? Bennem ez a kérdés kerekedett ki, miután letettem a könyvet, és meglepő módon egy nagyon különös választ is ad rá a könyv.

Fénysebességre fel!

Nagyon kíváncsi leszek, hogy a Syfy hogyan fogja kivitelezni A gyermekkor végét, hiszen nagyon nagy fába vágták a készítők a fejszéjüket. Aki megnézi az előzetest és kedvet kap rá, annak mindenképpen ajánlom a könyvet. Megéri, minden oldaláért, még akkor is, ha azt érzitek, hogy időnként nem történik semmi sem. Higgyétek el, történni fog, csak ki kell várni. Tény, hogy a tempója nem valami gyors, de a történet kárpótolni fog benneteket. Aki viszont szereti a sci-fit és még nem olvasta, annak mindenképpen javaslom az elolvasását. Egyszerűen lebilincselő. Nem egy megszokott mű ebben a műfajban, ez kétségtelen, ezért is adok egy hatalmas piros pontot, mert a kezdeti kliséből egy meghökkentően egyedit volt képes varázsolni Arthur C. Clarke.