Voltatok már igazán fáradtak? Nem arra az állapotra gondolok, mikor vasárnap délután elnyom benneteket a kaja-kóma vagy egy hosszú munkanap után lerogytok a kanapéra. Arra helyzetre gondolok, mikor napot óta nem tudtok rendesen aludni. Mikor a fáradtság elemi erővel nehezedik rátok. Nem megy a koncentrálás, feszültek lesztek és ezen szinte semmi sem képes segíteni. Aztán mikor végre az ágyba kerültök hosszú órákon keresztül mozdulatlanul fohászkodtok, hogy legalább csak pár percre elnyomjon benneteket az álom. Félelmetes belegondolni, mégis létezik és bármikor bárki beleeshet ebbe a mély inszomniával kibélelt verembe.

Rituálé

Minden befejezett könyv után rituálisan a könyvespolcom elé állok, és azon morfondírozok, hogy mi is legyen a következő. Mivel a gyűjtögető szenvedélyemnek hála (nevezzük nevén a gyereket, szerintem egyszerűen OCD-s vagyok, de a gyűjtő egy szösszenetnyivel jobban hangzik) elég sok könyvem van itthon és tudok bőven válogatni. Már régóta függőben volt a Setét Torony lezáró kötete, de valahogy nem tudtam rávenni magam. Most viszont úgy voltam vele, egye fene, bevégzem a sorsom. De egy kis manó azt suttogta (kicsit skizó vagy, haver!), hogy miért ne olvassam el előbb a Nem jön szememre álmot… elvégre ebben is szerepel a Setét Torony rettegett nemezise, talán egy falatnyival többet tudok meg róla és árnyalja némiképp a lényt, mielőtt befejezném a lezárókötetet. Nem titok, piszokul furdalja az oldalam, hogy ki is a Bíbor Király valójában. És mivel az Atlantisz gyermekeit nem olvastam (és még nem képezi a gyűjteményem részét sem… a hangsúly a MÉG szócskán van), így a legtöbb infót gondoltam itt szedhetem össze róla.

Aludni? Minek!

Mielőtt nagyon beleszaladnék a történetbe, nézzük meg, hogy mit is jelent az inszomnia. Csapjuk is fel a Wikipédiát (ennyit a tudományos részéről), hogy többet tudjunk meg erről az állapotról:

„Az inszomnia (latinos írásmóddal insomnia) pszichológiailag diagnosztizálható, kóros álmatlanság.”

Fussunk neki újra.. szóval üssük fel Atkinson és Hilgard Pszichológia című munkáját:

„Inszomniának az alvás mennyiségével vagy minőségével való elégedetlenséget, illetve az ezzel kapcsolatos panaszokat nevezzük.”

Ralph Roberts pontosan ettől szenved, miután felesége hosszú betegeskedés után eltávozik az élők soraiból. Kezdetben a gyászra, majd előrehaladott korára próbálja fognia a helyzetet, de idővel az álmatlanság különös érzéki csalódást fog okozni. Különös, aurához hasonló fényburkokat kezd látni az emberek körül, melyekben idővel úgy tud olvasni mint mások a könyvekből. A dolgot már csak tetézi, hogy furcsa, kicsi, kopasz doktorokra emlékeztető alakok jelennek meg az utcájában, rozsdás szikékkel és ollókkal a kezükben.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy ezzel az alapkoncepcióval hogy jön ide a Bíbor Király és a Setét Torony-ciklus? Lényegében szinte sehogy… legalábbis kezdetben ezt a látszatot kelti a regény. Eleinte inkább szól az öregség okozta réveteg múltba élésről, a veszteség okozta gyászról és a magány nyomasztó valóságáról. Tehát jó, Stephen Kinghez méltó felütéssel kezdünk. Ahogy az első néhány oldalon túlesik az ember, szinte meg is feledkezik, hogy miért kezdett bele a regénybe… mert ez még mindig szerves részét képezi Roland világának párhuzamos történéseinek.

Visszhangok… intések…

Mielőtt elkezdtem volna a könyvet, azért hallottam róla ezt-azt. Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni, de abban egyetértettek, hogy igencsak vontatott a regény, de az utolsó száz oldalra rendkívül felpörög és akkor aztán elszabadul a pokol… de addig egy rémes agónia. Ezt most azért itt megcáfolnám. A lassú kezdés és a hosszú felvezetés egy percig sem fulladt nálam érdektelenségbe, egyszerűen sikerült elmerülnöm ebben a világban és lenyűgözött Derry részletes ábrázolása (talán az Az-ban volt ennyire részletes). De az mellett azért nem mehetünk el szó nélkül, hogy a közepénél kissé tényleg leül a történet, mégis időben képes sebességet váltani és átlendülni egy teljesen más tónusú, gyorsabb mederbe.

Bíbor Király

Akkor jöjjön végre a várva várt Bíbor Király. A regény egy pontján végre elhangzik a név… szinte bele is borzongtam, még mondtam is magamba: „Na most… na most végre...” És lelkesen vártam. Aztán vártam tovább. Még azután is. De tudjátok mit? Csak nem akart megjelenni. Persze jött is a keserű igazság: át lettem verve. Egy kicsit ki is ábrándultam a könyvből és piszokul csalódott voltam, hogy ennyire kitolt velem King. Mégis be kellett látnom, hogy a könyv igazából nem is rossz… sőt… kimondottam tetszik és ne ezen akadjak már fenn. És akkor… végre megjelent.

Ha nem is sokáig szerepelt benne és (SPOLIER!) lényegében semmit sem tudunk meg róla, a katarzis eszméletlenül nagy. Mintha elégtételt adna a könyv az élekig tartó kínkeserves várakozás után. Merthogy a történet kellőképpen felvezeti az entitást, még úgy is, hogy aki nem olvasott egyetlen Setét Torony könyvet is várja a végső találkozást.

Öreg ember, nem vén ember

Eleddig a karakterekről egy szót sem írtam, és ennek oka van... ugyanis a szereplők igencsak nagy hányada közel hetven éves (vagy idősebb), aki meg ennél fiatalabb lényegében ki is esik az események sodrásából. Nekem, a húszas évein végén járó fiatalnak, nem kis kihívás volt, hogy azonosuljak a főbb szereplőkkel. Persze lehetne azt mondani, hogy mindenki annyi idős, emennyinek érzi magát és Ralph kalandjait és kitartását egy huszonéves is megirigyelné és ez igaz is lenne, ha a karakterek nem arról panaszkodnának, hogy mennyire rossz öregnek lenni. Az elmúlás fogalmát ugyan erőteljesen körbejárja a könyv, ami könnyen emészthető is, de a szereplők nekem nem kimondottan jöttek be és ha valamit nehezményeznem kellene, akkor az talán ez lenne. De mindezek ellenére érdekesek és jól megírtak... csak a fránya generációs szakadék.

Szép álmokat!

A helyzet az, hogy pozitív értéke mellett mégis furcsa szájízzel csuktam be a könyvet. A regény maga kimondottan szórakoztató. Egyetlen percig sem bánom, hogy elolvastam. Mégis körvonalazódott bennem egy furcsa kérdés... vagyis kettő:

1. Miért nem nyomták újra ezt a könyvet is az utóbbi két "Új borítós hullámban"?
Erre a kérdésemre mondjuk a könyv  kétharmadánál kaptam választ. Mivel egy ponton túl az események csak azoknak fognak mondani valamit, akik képben vannak Roland kalandjaival. Szóval annak a szűk körnek csak nem nyomják újra ezt a könyvet, mert ennek ismerete egyáltalán nem szükséges a Nagy Sorozat megértéséhez.

Ebből viszont következik a másik kérdés:

2. Tulajdonképpen ez a könyv kinek is íródott? Mert ugyan jópofa dolog, hogy a könyvben megemlítésre kerül Roland, maga Torony és említésre kerül a Bíbor Király is, de ahhoz kevés, hogy szerves részét képezze a fentebb említett ciklusnak. Ahhoz viszont sok, hogy az átlag olvasó elmenjen ezek mellett szó nélkül. Furcsa elegye lett így a "szervesen kapcsolódó" és az"easter eggekkel teli" kategóriáknak. Azok, akik szeretik a Setét Torony sorozatot, tegyenek vele egy próbát, mert kellemes deja vu érzésük lesz tőle, de azok,akik csak egy egyszeri King utazásra vágynak, azok inkább ne szálljanak fel erre a vonatra, mert nekik bizony csak több kérdőjel marad, mint megválaszolt kérdés.