- Engedj el! -

Magányosan ültem az asztalomnál, miközben szorosan fogtam a gőzölgő bögrémet. Mélyet szürcsöltem belőle. Végre felmelegítette a fagyott tagjaimat. Minden reggel itt kávéztam. Két cukorral és egy kis tejjel, pont ahogy szeretem, bár ma egy kicsit keserűbb volt a szokottnál. Nem szóltam érte, végül is csak egy fekete iszapos lötty, amivel próbálom ébren tartani magam. Pokolian fáradt voltam. Elemi erővel terült el rajtam, amin az sem segített, hogy egy ideje nem tudtam rendesen aludni.
- Kérsz még valamit? Vagy elég lesz csak a kávé?
          Révetegen bámultam rá a fekete-vörös színű egyenruhás lányra. Nem lehetett több huszonötnél, de a szemei alatt keményen kirajzolódtak a levertség és a monotonitás vonásai. Valaha csillogó szőke haját mostanra felváltotta a fakó őszbe hajló színezet.
- Köszönöm, Jenny. Elég lesz csak a kávé.
          Egy hosszú percig meredt rám, mielőtt kérdezett.
- Jól vagy? Elég pocsékul festesz.
          Felettébb ironikusan hangzott az elnyűtt lánytól, de csak bólintottam
- Rózsásan! - motyogtam és tovább bámultam az utcát az ablakon keresztül.
          A hó óriási pelyhekben szakadt odakint. Összefüggő takaróként olvadt egybe előttem. Az utca túloldalát egyáltalán nem lehetett látni. A hófúvás, mintha börtönbe zárva kerítette volna el a kávézót. De nem is a város érdekelt igazán. Nemsokára megérkezik és addigra össze kellett szednem magam.
          Nagyon kattant a zenegép és egy újabb számba kezdett a néma zenész. Tudtam jól, hogy mi lesz a következő dal. A régi Peter Fonda dallam ismerősen vágta keresztül a vendégek zűrzavaros robaját.
          Lassan fordultam a wurlitzer irányába, hogy szemügyre vegyem az ócska masinát, de a legnagyobb meglepetésemre, sehol sem találtam. Pedig emlékeim szerint a mosdók melletti sarokban állították fel.
- Várj csak egy percet! - szóltam Jenny után, aki egy hatalmas tálcát egyensúlyozott egyik asztaltól a másikig.
          A lány nem válaszolt, csak felém bökött a fejével.
- Átraktátok a zenegépet? - nézelődtem a kávézóban, hátha meglátom valahol
          Jenny odanézett, ahol korábban kutattam a tekintetemmel, majd vissza rám. Szemeit összehúzva vakkantotta a választ.
- Hová raktuk volna? Most is ott van. Azt a böhöm vackot senki sem akarja megmozdítani. - kínos nevetéssel próbálta leplezni nyers durvaságát. Nem róhatom fel neki. Már az emlékezetem nem a régi. Itt-ott már elhomályosították az idő kegyetlen leplei.
          Azzal a felszolgálólány már tovább is haladt.
          A wurlitzer valóban ott volt. Jennyinek igaza volt. A mocsok és a kosz ugyanúgy belepte a gyenge fényét. Alig hittem a szememnek. Egyre sűrűbben fordul elő. Már nem bízhatok meg csak a memóriámban. Le kellett írnom mindent.
          Benyúltam a belső zsebembe és elővettem a jegyzetfüzetemet és kikerestem a megfelelő részt. A teleírt oldalakat gyorsan pörgettem át. Túl nagy volt már a rutinom ebben. Viszonylag az elején meg is találtam amit kerestem. Hatalmas betűnnek véstem fel a következőket: Az Angels never die szól a zenegépből, reggeli a szokásos: tojás pirítóssal, a kávé keserűbb mint máskor.
          Az idő, mintha elkoptatná a józan eszemet. De végre minden a helyére állt. Csak rosszul emlékeztem. Ennyi az egész.  Amint átfutották a szemeim a szavakat, megcsapta az orrom a kellemes illat. A tányér már előttem volt. Elszorult a gyomrom, amint megláttam. Ismét Jennyt kerestem, mint egy utolsó mentsvárat. Nagyon reméltem, hogy ő tette elém az ételt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy ő sehol sincs. Mint ahogy a többi vendég sem. A tányérok zöreje és a jóízű beszélgetések hangja még megtöltötték a falakat, de csak magam ültem abban az átkozott kávéházban.
          Eltoltam magam elől a reggelit, helyette felhajtottam a maradék kávémat.
          Csak idő kérdése és meg fog érkezni, a többi nem is számít. A részletek nem számítanak. Elveszhetnek. Csak a lényeg maradjon meg.
          A hó egyre vadabbul fújt odakint. Már a kávézó is teljesen lehűlt. Próbáltam az ujjaimat a kabátom szárába húzni, de akkor vettem észre, hogy a jegyzetfüzetet még mindig görcsösen markoltam.
          Mélyet sóhajtottam. Lélegzetem felhőt égetett a fagyos levegőbe.
          Meghallottam az bejárati ajtó fölé szerelt kis csengettyű lehangoló bólintását.
          Nem is láttam, hogy mikor jött be. Mire feleszméltem, már velem szemben ült. Vörös haja most is kegyesen omlott a vállaira. Az egyik nyári ruhája volt rajta. Látszólag nem fázott, pedig a hőmérséklet igencsak a nullához közelített. Vonásai most is olyanok voltak, mint mikor megismertem.
- Hiányoztál! - mosolyodom el nagy sokára
          Ő csak nézett rám. Tekintete tele gyűlölettel és vadsággal.
-Meddig lesz ez így? - szegezte nekem a kérdést
          Értetlenül bámultam rá. Fogalmam se volt róla, hogy miről beszélt.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy meddig fogod még ezt játszani velem?
          Dühös volt rám, ehhez kétség sem férhetett. Mégis a kegyetlen kétségbeesés ekhóját véltem felfedezni szavai mögött. Rémült volt. Legszívesebben megöleltem volna, de az egyszerűen lehetetlen volt.
- Én nem teszek veled semmit sem.
- Dehogyisnem. - ordította. Könnyeit visszanyelve szegezte rám a mondandóját - Bezársz, mint egy rabot. Nem engedsz el!
          A zajok megszűntek körülöttünk. Habár már egy ideje senki sem volt a kávézóban, mostanra a hangok is elhaltak. Percről percre olvadt ránk a félhomály. 
- Nem értem. Hogy érted, hogy nem engedlek?
          Egyre inkább én is kétségbe estem. Sohasem akartam bántani. Nem is így szokott viselkedni velem.
          Gyanakvóan emeltem fel a jegyzetfüzetem, hogy beleleshessek. Erre a részre nem emlékszem. Nem történhetett így. A leskelődésre nem kellett értékes együtt töltött pillanatot pazarolni. Azonnal megadta a választ.
- Úgy, hogy minden nap ezt csináljuk. Te már itt ülsz mikor én megérkezem. És te is nagyon jól tudod, hogy egyre nehezebben megy ez neked. Már egy csomó minden kiesett, igaz?
          Ahogy formálta ajkaival a szavakat, a szél felerősödött és a kabátomba kapott. Azonnal átfújt rajtam a jéghideg fúvás.
          Ijedtemben felpattantam a székből. A lendülettől levertem a bögrémet, mire az a földre hullott. A csörrenés elmaradt, mivel a padlót eltakaró sűrű hóréteg könnyedén felfogta az esést. A kávézó sehol sem volt. Az utcán álltunk, miközben újra felharsant a távolban a dallam, ami korábban szólt.
- Még meg tudom csinálni! Hallod, ez a mi dalunk!
          Szinte ordítanom kellett, hogy keresztül tudjam harsogni a hóvihart.
- Miért pont itt?
          Lépett hozzám közelebb.
- Mert itt láttalak először.
          Többet nem tudtam mondani. Szinte elszorult a torkom és a zokogás kerülgetett. Ezt ő is jól tudta. Az az átkozott kávézó, ahol találkoztunk. Ahol megismertük egymást.
- Mégis miért csinálod ezt az egészet?
- Hogy emlékezzek. Emlékezzek mindenre, ami veled kapcsolatos. Rád.
          Egy darabig csak nézett. Haját vadul rángatta a szél, de mégsem vacogott.
- De ezzel csak börtönbe zársz. - mondta halkan, de mégis minden szavát tisztán hallottam - És nem csak engem. Magadat is leláncolod
- Mégis mit tegyek? - vágtam rá kétségbeesetten.
- Engedj el!
- Nem megy! Ismersz! Nem adom fel. Holnap is itt leszek.
          Hangosan felnevetett, bár semmi öröm nem csengett ki belőle. Szemeibe visszaköltözött a zabolázatlan harag.
- Igen. Holnap, meg holnapután is. De örökké nem mehet így. Már egyre instabilabb az egész. Már szinte semmi sincs a helyén. Nézz csak körül. Ez nem mehet örökké.
          Igaza volt. A képzeletem már széthullóban volt. Az évek nem voltak hozzám kegyesek. Az elmém már megbomlott. De én megtaláltam a megoldást.
- De igen, amíg ez nálam van. - emeltem fel a jegyzetfüzetemet.
- Teleírtad. Minden benne van?
          Sokkal inkább mondta, mint kérdezte.
- Azt hiszem, minden.
- És azt hiszed, hogy ezzel megmenthetsz?
- Nem, de amíg újra nem találkozunk, láthatlak.
          Vonásai szempillantás alatt öregedtek. Az ismerős barázdák, melyeket az idő vésett rájuk, most ismét elém tárultak.
          Az állandó fáradság, amit mindig is érzetem, legyőzni látszott. Alig tudtam tartani magam. A jegyzetfüzet kihullott a kezemből. Próbáltam utána kapni, de ráncos, vén kezeim nem tudtak utána nyúlni.
-  Ha ezt így folytatod, nem kell sokat várnod. De én nem ezt akartam. Emlékszel? Én nem ezt kértem. Éld az életed! Ne így. Ez nem élet.
          Már nem is néztem rá. Csak magam elé meredve néztem a hóesést. Elnyelte őt is a vihar. Magam maradtam.
- Nélküled nem az. - suttogtam
- Adj magadnak egy esélyt!
- Téged akarlak!
          Jégcsapként hatolt a fájdalom a fejembe. Összegörnyedve zuhantam vissza az asztalomhoz. A zajok, a beszélgetések, még a zene is tisztán visszatért. Amint felnéztem ő újból velem szemben ült. Ugyanolyan kétségbeesetten tekintett rám, mint ahogy érkezett.
- Engedj el! Könyörgöm engedj el! Ha valaha szerettél, engedj el! A feleséged voltam, nem a rabszolgád! Kérlek engedj el!
- Nem. - sütöttem le a szemem.
          Még egy ideig az asztal lapját néztem. Kerestem a megfelelő szavakat, de végül úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit. Csak még egy pillantást akartam vetni rá. De eltűnt.
          A saját lakásom kanapéján hevertem. Kezemben a jegyzetfüzet utolsó lapjánál.
          Letöröltem a szemem sarkából a könnyet.
          Holnap is meglátogatom. Ebben biztos vagyok.

Alkotó: James Grey
Cím: Engedj el!