Justin Cronin – A szabadulás

Alapvetően nagyon szeretem a világutáni világok eseményeit olvasni. Pontosan ezért szemeztem már egy ideje Justin Cronin, A szabadulás című könyvével. A hátsó borító igencsak kecsegtető volt számomra, mivel egy pár mondatos ajánlóval még az öreg Stephen King is elbűvölően értekezett. Nagy lelkesedéssel vetettem rá magam – az egyébként trilógiának jelzett – a könyvre. Egy Szeged-Budapest úton kezdtem el, mikor a vonat kellemesen zötyögött a történetbe. Ekkor ért az első csalódás. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni a könyvet 3 nagyobb egységre lehet bontani.

Apácák, kísérlet és a végtelen amerikai utak

A történet elég sejtelmesen kezdődik, a Sehonnan Jött Lányról, az iowai Amyről. Lényegében ő lesz a főszereplő és egyben mégsem. A spoilerek elkerülése érdekében nem sokat akarok elárulni, legyen elég annyi, hogy létezik a „NOÉ-program”, ami leginkább egy vírus. A kísérlethez alanyokat keresnek, így kerül a képbe Wolgast ügynök, hogy gyűjtse be őket.

Csak nekem tűnik fel, hogy sehol sincs a posztapokaliptikus világ? Kezdtem érezni, hogy mintha kicsit átvertek volna, de nyugtattam magam, hogy „na... na mindjárt... mindjárt jön az a rész”. Persze aztán megtörtént a csoda, mert a vírus elszabadul és mindent elöntenek a fertőzöttek.

Ha már fertőzöttek. Szerintem mindenki tudja mi az a The Walking Dead, ha mást nem csak hallomásból. Csoszogó, hörgő, gyök2-es értelmi szinttel próbálják kiszürcsölni az velőt a túlélők kobakjából. Mindenki ismeri már a zombi-kultúrát, lassan már egy öt éves is nagyon jót tudja, hogyha eljön a Z-nap, mint kell tenni. Golyó a fejbe és már ártalmatlanok is. Cronin itt kicsit emelte a tétet, mert a fertőzöttek inkább emlékeztetnek vámpírra mint élőhalottakra, így a szabályok is változnak. Nem nagy mértékben, de a történet szempontjából tőlem vérnyulak is lehettek volna, nem sokat nyomna a latba. Így egy kicsit olyan érzés támadt bennem, hogy márcsakazértis módon változtatott az író az alapkoncepción. Aláírom, ezek legalább gyorsak és piszok erősek. Legalább nem farkasemberek...

Mátyás király tér a sivatagban

Rögtön ugrik is a történet röpke 90 évet. Itt megint csak furcsán vette ki magát a dolog, mivel újra szereplőket kell megismerni. Senki sincs a régi arcok közül. Egy naplórészletből kiderül, hogy mi is történt közvetlen a kitörés után. Relatíve gyorsan képbe is kerülünk és máris kezdetét veszi a Barátok közt a világvégén című epizód. Emberek, ha már látott valaki ennyiféle kavarást, azt csakis a hasonló színvonalú műsorokban. A politikai berendezkedésük viszont nagyon érdekes. Viszont az miatt, hogy ismét ennyi szereplő és szál kerül bele, kissé megoszlik a figyelem és aki csak egy kicsit is elkalandozik, a nevekben el fog veszni. Szerintem ez a könyv legtúlírottabb része. Véleményem szerint legalább egy ötven-száz oldalt simán ki lehetett volna emelni a történetből. Szálak nem vezetnek sehová, sok a funkció nélküli karakter. Persze tévedhetek és a későbbiekben változhat a helyzet, de jelen állas szerint túl sok infónak, amivel a későbbiekben nem foglalkozik a könyv.

Természetesen itt is vannak gondok. A Kolónia (egy kis tábor amit a hadsereg épített fel a túlélőknek) már jól betanult rutinnal él, magas falakkal körbevéve, amiket gyilokjáróin az Őrség véd. Éjszaka hatalmas reflektorokkal világítják a falon kívüli placcot, megakadályozva a fertőzöttek támadásait. Viszont az akkumulátorok kezdik feladni és egy rejtélyes rádió jelzés is arra készteti néhány szereplőt, hogy ki kell deríteni a forrást. Az már csak hab a tornán, hogy a kapuk előtt megjelenik Amy, aki szemmel láthatóan nem sokat öregedett. Mondjuk az kimondottan nagyon tetszett, hogy a csapat felépítése igencsak ésszerű volt. Nemcsak katonák indulnak el, hanem van köztük orvos, mérnök és terhes nő is, akiknek megvan a motivációjuk és egyben a szerepük is.

Mindenhol jó, de legjobb a posztapokaliptikus pokolban!

Végre, eljutottunk a lényeghez. Itt már dörzsöltem a tenyerem. A csapatnak át kell verekednie magát a sivatagon, hogy megleljék a jeladó forrását.

A történet itt elkezdi a jól megszokott kliséket. Fertőzöttekkel teli város? Pipa. Utolsó pillanatban megjelenő segítség? Pipa. Mindig van egy rohadék a csapatban aki nem szólt, hogy megharapták? Pip... Mi? Őszinte meglepetésemre ezt nem játszotta el az író és klisék ide vagy oda, ezek mégis újnak és frissnek hatnak. A történetről bővebben nem szeretnék beszélni. Viszont külön kiemelném, hogy a csapat képes csapatként működni. Ha baj van, segítenek egymásnak, ha kell külön válnak. Nem viselkednek idiótán. Azt azért meg kell említenem, hogy nem kifejezetten érdekes karakterek. Hozzák a megszokott séma szereplőket, nem nagyon vannak árnyalva, de azért akad egy-egy érdekesebb és kidolgozottabb is.

Most mindenek az jöhet le, hogy ez a könyv nem jó. Ez nem igaz. Nem mondom, hogy a legjobb könyv amit valaha olvastam, de ezért élveztem. Jól felépített, izgalmas sztori. Remekül előkészíti a következő eseményeit is. Van egyfajta misztikuma a könyvnek, de csak annyi, hogy a fantasy rajongókat is kellőképp lekösse. Az mellett nem lehet elmenni szó nélkül, hogy ez egy krónika. Ebben a felépítése is nagyban közrejátszik. A naplóbejegyzések és e-mail váltások végtelenül szórakoztatóak és sokat hozzá tesznek az élményhez.

Csak hogy szót ejtsek a könyv kiadásáról is: a borító belső füle perforált, így letéphető a történet egy idézete, ami könyvjelzőként szolgál. Nem nagy valami, de ötletes. Egyébként ez jellemző a kiadó könyveire.

Hogy mennyire és kiknek ajánlom? Nos... nem egyszerű kérdés. Kell hozzá türelem, mire beindul. Nem is kevés. Az olyanok mint én, akik egy könnyed poszt sztorira vágynak kissé csalódni fognak valószínűleg a fent említett dolgok miatt, de a fantasy szerelmesei szerintem kedvelni fogják és azok is akik szeretik a lassabb, kicsit agyalósabb történeteket.

Mindent összevéve élvezetes kis regény. Olvassátok el, ha éreztek magatokban erőt. És ne menjetek éjszaka az árnyékba. Ki tudja mi bújik meg benne.