Rick Yancey – Az ötödik hullám

Nem is volt olyan rég 2005. Mindenki emlékszik még? Hogy egy kicsit felelevenítsem az emlékeket, révedjünk vissza, mivel elég sok említésre méltó dolog történt. Ebben az évben kezdte meg George W. Bush második elnöki terminusát. Ekkor kezdődött meg az első új rendszerű, kétszintű érettségi, ami sokaknak fejfájást okozhatott. A mozikban bemutatták a Star Wars harmadik részét, a Sith-ek bosszúját és ugyanekkor iktatták Magyarország köztársasági elnökévé Sólyom Lászlót. Sajnálattal közölte a Vatikán, hogy II. János Pál pápa elhunyt. Arra emlékszik még valaki, hogy a Lost – Eltűntek is ekkor került műsorra? Igen sok mindent megéltünk. De ugyanebben az évben egy sötét árnyék is megjelent a könyvespolcok felett az Alkonyat-sorozat képében.

Twilighter

Mielőtt még mindenki bezárná a kritikát és leiratkozna az oldalról, le szeretném szögezni, hogy nem alaptalanul ignorálom az Alkonyat-sorozatot. Nem kifejezetten a művekkel van problémám, hanem sokkal inkább az általa elindított lavinával nem értek egyet. Megértem én, hogy ez és ehhez hasonló írások tinik ezreit (vagy talán millióit) tette boldoggá és nem is vitatom, hogy célközönsége számára szórakoztatóak. De ezek a könyvek sajnos ennél többet nem is nyújtanak. Csak kicsit gondoljunk bele. Ezek a történetek még köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Itt most nem a vámpír-farkasember-zombi szerelemre gondolok, hanem a karakterek teljesen inkompetens viselkedésére és létjogosulatlanságára szeretnék rávilágítani. Megmondom őszintén én nem vagyok a sztereotip nemi szerepek megtestesítője, de igen durván kivágta a biztosítékot az itt ábrázolt férfiak (limonádé-legények) viselkedése. Ezzel addig nem is lenne gond, ha ez a könyvek lapjain maradna, de ez a képtelen üzenet szépen gyökeret ereszthet a fiatalság kicsi kobakjában, amitől eltorzult véleményük alakulhat ki a szerelemről és érzésekről. A szerelmi háromszögek a valóságban nem mókásak, hanem igencsak fájdalmas játszadozásokká fajulhatnak. De hogyan is jön az Alkonyat a mostani kritikához?

Megérkeztek

Az ötödik hullám alapvetően két szálon fog futni. A fő vonalon megismerkedhetünk Cassie-vel, aki mindent megtesz a túlélése érdekében a világvége szélén. Visszaemlékezéseiből megismerhetjük az előzményeket, miszerint egy óriási idegen, földönkívüli anyahajó jelenik meg felettünk. A fogadtatás igencsak vegyesre sikeredik, mivel sokan úgy gondolják, hogy talán békével érkeztek, mások úgy gondolják, csak kapcsolatot akarnak teremteni. Természetesen azt a lehetőséget sem zárja ki senki, hogy le fognak igázni bennünket. Aztán tíz nap elteltével megkezdődik az invázió négy hullámban.

Az első hullám: Villanyoltás

A második hullám: Vízözön

A harmadik hullám: Pestis

A negyedik hullám: Némítók

Hogy mi is történt pontosan a csapások alatt és hogyan élte túl Cassie és családja, piszokul jóra sikeredett. Kifejezetten kreatívan és elmésen tálalja a szerző. Ahogy faltam az oldalakat, hirtelen a The Walking Dead jutott eszembe és pontosan azt a kilátástalan, feszült légkört éreztem. A hullámok leírása nagyon kegyetlen, a szó kellemes értelmében és kimondottan szórakoztató olvasni az itt megteremtett világvégéről.

A másik szálat Zombi-közlegény fogja biztosítani, az emberi ellenállás utolsó bástyájának táborában. Figyelemmel követhetjük a kiképzést, amit egy keménykezű alak, Reznik vezet. Azt meg kell jegyeznem, hogy itt viszont a Full Metal Jacket-re ismertem rá és kifejezetten megmosolyogtam az őrült kiképző viselkedését.

Szóval alapjáraton nagyon élveztem a dolgot... eddig...

Ilyen egy lány? Ilyen egy srác?

A történet egy pontján megjelenik Evan, a jóképű, izmos, sármos, barátságos, törődő bla-bla-bla limonádé-legény, aki minden szempontból tökéletes. Amint találkozik Cassie-vel, a szikra azonnal ki is alakul kettejük között. Ez természetes, hiszen a young adult könyvekben szinte elvárt egy kis romantika. Még kifejezetten érdekes is volt figyelemmel követni, amint a félig pék/vadász srác gondoskodik a lányról. Aztán viszont elkezdődik a teljesen indokolatlan viselkedés-halmaz. Cassie-nek a helyzethez képest igencsak hálásnak kellene lenni a fiúnak, aki az életét mentette meg, viszont a lány úgy kezeli, mint egy utolsó senkit. Vissza is kellett lapoznom a fejezet elejére, hogy meggyőződjek, nem maradtam-e le valamiről, mivel fogalmam sem volt, hogy hogyan alakult ki ez a helyzet. Cassie egész végig elképesztően bunkón viselkedik Evannel (aki teszem hozzá mindezt hagyja) és ezt a fajta megnyilvánulást nem magyarázza meg a szerző. Lehetne mondani, hogy a történtek miatt alakult ki a lányban egyfajta bizalmatlanság, de erről szó sincs. Egyszerűen azért bánik így vele, mert így tartja a kedve. Meg kell, hogy mondjam én ódivatú nevelést kaptam és igencsak nagy bűnként kezelem, ha valaki megüt egy nőt, de szívem szerint Evan helyében félre tettem volna az elveimet és tutira szájba vágtam volna Cassie-t. Ennél jobban már csak a srác tartózkodó, papucs hozzáállása húzott fel jobban. Azt hiszem joggal fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy egyesek szerint ilyen egy srác és egy lány? Vagy messzebb megyek... Egyesek szerint ilyennek kellene lennie a mai fiataloknak? De vettem egy mély levegőt és nyeltem egyet, hiszen ott volt még a másik vonal, ami eleve jobban érdekelt.

Tűz a lyukban!

A befejezés előtt 150 oldallal mondtam azt, hogy nekem ennyi elég volt. Szívem szerint a legközelebbi sarokba dobtam volna a könyvet, de sajnos túlságosan szeretem a lassú szenvedést, így volt szerencsém a teljes lelki békém összeomlásához. A mélyrepülés akkor kezdődik el ezen a szálon, mikor egy gyerekekből összeverbuvált csapatot vetnek be az idegenek ellen, de akkor már nagyon fel sem merült bennem, hogy miért pont gyerekeket? Miért csak 7 főt és miért kell köztük lennie egy 7-8 éves kislánynak? 

Mellesleg a kiképzés után ez az akció annyira súlytalannak hat, hogy képtelen voltam elhinni, hogy komoly veszélyben lennének. Egyszerűen kikapcsoltam az agyam és hagytam, hogy a maradék ép eszem is sírba távozzon. Csak olvastam a „csodás” befejezésig, ami megérne még egy misét, de inkább hagyjuk.

A recept

Az itt a legnagyobb probléma, hogy az Alkonyat-sorozat megalkotott egy vegytiszta receptet, amivel egyszerűen lebutították a young adault kategóriát. Pedig remek más alkotások és szerzők is itt tanyáznak, mint például Darren Shan vagy Brandon Sanderson. Szinte minden ilyen, a receptet követő könyvben megvannak az állandó klisék, amikkel semmi probléma nem lenne, ha a szerzők egy kicsit megerőltetnék magukat és megpróbálnának valami egyedit alkotni. Ha összehasonlítanám Az ötödik hullámot és fent említett vámpír szerelmi történetet, akkor csupán annyi különbséget találnánk, hogy itt földönkívüliek vannak.

Ítélet

Tudom, az egész csak az én hibám. Bármikor abba hagyhattam volna és meg is fordult a fejemben, de valamiért nem tettem. A válasz a könyv befejezése után kezdett bennem kikristályosodni. Azért, mert végig reménykedtem. Lehetséges, hogy azért éltem meg rosszul Az ötödik hullámot, mert magasak voltam az elvárásaim, de be kell vallanom, átverve érzem magam. Nagyon akartam szeretni és meg is volt benne a potenciál, de a szerző egyszerűen palira vett azzal, hogy egy nagyon jó könyv lesz és azt vártam végig, hogy ez a színvonal egyszer csak vissza fog térni. Nézzétek, hagytam már abban nem egy könyvet, de ott már közel 50-100 oldal környékén kiderült, hogy egyszerűen nem az én stílusom és kész. Ennek a könyvek nem róhatom fel azt, hogy csak egy tiniregény és ezért rossz. Igencsak hülyén venné ki magát. De az a tény, hogy amennyire intelligensen és meglepően jól indított, pontosan annyira lett a végére ostoba. Egyszerűen a szerző nem tudta eltalálni, hogy kinek is akart kedvezni, ezért igazából én sem tudom, hogy kinek tudnám ajánlani. Akik szeretik a sci-fit, azok nagy valószínűséggel úgy fognak járni mint én. Akik meg csak egy Alkonyathoz hasonló regényre vágynak, meg azért fognak fanyalogni, mert a kezdő felütés nagyon erős és komoly. Viszont, akinek mégis tetszett, (mert nem lehet egyforma az ízlésünk) azoknak jó hír, hogy a trilógia következő része már meg is jelent, de szinte biztos vagyok benne, hogy az már nem fog felkerülni az én polcomra.

Joyce Maynard – Lány a hegyen

Az egész éves hajtás és rohanás, no meg az ünnepi készülődés közepette mindenki egy csendes pillanatra vágyik. Egy kicsit elhúzódni a gondoktól, bajoktól, hogy végre élvezhesse a Karácsony és az Új év adta örömöket. Mi más kellene még ehhez, mint egy jó kis könyv, ami képes kikapcsolni? Én sem voltam másként. Elvonultam a könyvespolc előtt és elkezdtem válogatni. Rengeteg ötletem volt, hogy mire essen a választásom, mégis valamiért ezt a regényt emeltem le. Magam sem tudom, hogy mi üthetett belém. Elolvastam a rövid ajánlót és azt mondtam: „Egy frászt! Na persze... Végül azon kaptam magam, mosolyogva csuktam be a könyvet az utolsó oldal után.

Nők vs. férfiak

Megvallom töredelmesen, hogy jó magam is abba táborba tartoztam, akik azt vallják, hogy léteznek pasis, illetve csajos könyvek. A női vonalat követve ismerős lehet Fejős Éva vagy Danielle Steel neve, a férfiaknál viszont Chuck Palahniuk és Dean R. Koontz nevei csenghetnek ismerősen. Mind a két pólusnak megvannak a jellegzetességei. Szerelem, erőszak, csók, vér, szenvedély, brutalitás. Ezzel szerintem semmi baj sincsen, hiszen mind a két nemnek megvannak az igényei, amiket ezek a fajta könyvek képesek kielégíteni. A nőknek a limonádé, a férfiaknak a tesztoszteron kell. Erre jött a Lány a hegyen és rendesen keresztül vágta az elméletet...

Élet a hegyen

A történet 1979-ben játszódik, ahol megismerkedhetünk Rachellel és testvérével, Pattyvel. Az életük ugyan nem felhőtlen, mivel szüleik épp válnak. Apjukat csak ritkán láthatják, anyjuk magányosan bezárkózik könyveivel együtt a hálószobába. A lányok mégsem csüggednek, hiszen az egész nyár az övék, no meg az erdő, amit csak ők járnak és ismernek. Ez a különleges helyük, amit nem mérgezett még meg a sok probléma, a csalódás és a csüggedés. Gondtalanul sajátítják ki a turista ösvényeket és új helyeket fedeznek fel, miközben történeteket találnak ki a szomszédságról, teóriákat gyártanak az ismerőseikről. Az összeesküvés-elméletek kieszelésének közepette azonban a való világban megjelenik a média által elnevezett Alkonyi Fojtogató, aki sorra szedi fiatal áldozatait. A lányok apjára hárul a feladat, hogy göngyölítse fel az ügyet, de akárhogy is próbálkozik, a gyilkos nem hagy maga után nyomot. Így Rachel és Patty úgy döntenek, hogy segítenek apjuknak a nyomozásban, ami miatt egyre mélyebben belekerülnek az ügybe.

Még a legelején le szeretném szögezni, hogy ez nem kifejezetten női regény, hiszen van ebben minden. Igazából a krimi rajongók is megkapják amit akarnak, romantikában sem lesz hiány, de lesz miért izgulni is. Ahhoz, hogy a könyvet értékelni lehessen, alaposabban meg kell vizsgálni az alkotóelemeit.

Rejtély a lelke mindennek

Vegyük először is a krimi szálat. Azt hiszem nem árulok el zsákbamacskát, hogy egy ilyen kaliberű történetnél nem a megszokott klasszikus krimi elemeket fogjuk megkapni. Sokkal inkább a Colombo szerű felépítés jellemzi a regényt, azzal az egy különbséggel, hogy a gyilkos kiléte tényleg csak a végén derül ki. Mindezt leszámítva, a saját medrében fog folyni a történet. Nagy betekintést sajnos nem kapunk, lévén a két kislány szemszögén keresztül élhetjük át az eseményeket, így csupán csak annyit tudunk meg, amit ők beszélgetésekből kihallgatnak és konspirálnak. Magam is meglepődtem, hogy így is kifejezetten működött a dolog és fenntartotta az érdeklődésemet.

My Sharona

A történet másik fele sokkal inkább szépirodalmi témákat feszeget, de helyet kaptak olyan kérdések is, amelyek egy tipikus tizenéves lányt érdekelhetnek. Rachellel együtt élhetjük át problémáit, dilemmáit, első szerelmét és kalandjait. Őszintén szólva ezt a könyvet leginkább a krimi miatt vettem le a polcról, de szépen lassan azon kaptam magam, hogy ezek a részek sokkal jobban kezdenek érdekelni, mint minden egyéb más. Hirtelen ismét gyerek lehettem, és megmosolyogtatva olvastam olyan dolgokról, amik valamikor anno engem is foglalkoztattak.

Az írónő remekül megragadta a 70-es évek végi hangulatot. A zenék, amelyeket a testvérek folyton hallgatnak, egyszerűen remekek. Kiváló ízlésre vallanak. Aki megteheti hallgassa meg a regényben feltűnő dalokat. Sokat fognak dobni a már eleve érdekes történeten.

Mégis talán ami leginkább megfogott az a két lány kapcsolata. Akinek van testvére és nem kifejezetten nagy a korkülönbség, az meg fogja érteni őket és nagyon gyorsan azonosulni is fog velük. Az olvasottak után sorra bevillantak azok a játékok, amiket az öcsémmel játszottunk a kitalált helyzetekben, kitalált lényekkel és kitalált világokban. Egyfajta nosztalgia bombát indított el, amitől csak még könnyebben merülhettem el a regényben.

Álmok, édes álmok

Bármennyire is szerettem a könyvet, mégis volt ami teljesen kizökkentett a felhőtlen élményből. A könyv maga inkább egy elbeszélés sorozat, mintsem egy klasszikus regény. Ezzel is erősítve a realitás érzetet, de az kifejezetten zavart, hogy elkezd beszélni a szerző egy esetről, egy régi emlékről, majd két oldallal később úgy utal rá, mintha mi arról egyáltalán nem is tudnánk. Még az első két ilyen alkalomnál szemet is hunytam volna felette, de sajnos ez a végére rendszeressé válik.

A másik dolog, amit igazából nem hibának rónék fel, csupán csak hiányoltam, az az anya szerepe. Kifejezetten keveset tudunk meg róla. Valószínű, hogy ez csak az én képzeletemet piszkálta, de szeretettem volna többet olvasni róla, mert szerintem egy kifejezetten érdekes karakter.

Viszont ami a legszembetűnőbb dolog, és egyenesen felidegesített az az előszó. Viszonylag ritkán szoktam elolvasni ezeket, hiszen a legtöbb esetlen nem kapcsolódik szervesen a regényhez. Leginkább csak egy köszönetnyilvánítás szokott lenni. Sajnos ebben az esetlen hagytam a csábításnak és gyorsan átfutottam. Komolyan mondom vérlázítónak tartottam, hogy az írónő két olyan dologról ír benne, ami akkora spoilerre sikerült, hogy teljesen kiszámíthatóvá teszi a művet.

Dombokon, hegyeken...

Mindent egybevéve, nekem kicsit döcögött a könyv. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, mert egyenesen lenyűgözött, de nekem mégsem állt össze egy teljes egésszé. Nyugodtan tegyen vele egy próbát az, aki szereti a szépirodalmi családregényeket, mert nekik vélhetően nagyon fog tetszeni. De azok is hagyják ki az előszót, mert talán több meglepetésre fognak bukkanni. Mindenesetre az ünnepek utáni szusszanásra egy felüdítő könyv volt a Lány a hegyen.

Clive Barker – Kárhozat

Mostanság, ha valaki megkérdezi, hogy mi is a horror, kinek mi jut eszébe először? A véres slasher-ek, mint a Péntek 13 széria vagy a Texasi láncfűrészes gyilkos gyengéd meséje, esetleg a Blare Witch Project-hez hasonló found footage filmek? Akkor most tegye fel a kezét az, aki teljesen másra gondolt! Egy olyan alkotásra, ahol a zsigerig hatoló félelem dominál és a vásári ijesztgetések még a kanyarban sincsenek. Mostanában a mozik és a tévésorozatok százával állítják elő jumpscare-ekkel operáló műveket, de hol vannak azok az idők, mikor egy kísértethistória elég volt az embereknek? Lehet még ilyet találni valahol?

Félelem és reszketés

A mai terítékre kerülő könyvünk a Kárhozat, Clive Barker tollából. Kicsiny hazánkban a szerző neve sajnálatos módra idegenül cseng, bár a hardcore horror rajongók ismerhetik a Hellriser című filmekből. A videojátékok szerelmesei is két játékkal gazdagodhattak, amihez a szerző adta a nevét, az egyik a Clive Barker's Undying és a másik a Jerico. Hogy miért is hozakodom ezekkel elő? Nos, ha csak a google-t hívjuk segítségül és a fent említette címeket a keresőbe pötyögjük, láthatjuk a képi világ igencsak „egyedi”. Barker nem egy egyszerű eset, hiszen a képzelőereje meghaladta Lovecraftét és Stephen Kingét is. Csak gyúrjük össze őket és bumm... megkapjuk a szerző műveit. Ezért is örültem, hogy kezembe vehettem a Kárhozatot és egy izgatott gyerek lelkesedésével vetettem rá magam. Bevallom, előtte egyetlen művét sem olvastam, de a számítógépes játékokat végigcsináltam és a filmet is láttam több alkalommal is, sőt másik regénye, a Korbács is a polcomon hever. Remélem sikerült szemléltetnem, hogy mekkora elvárásokkal indultam neki a könyvnek.

Akkor most hol is van az eleje?

A történet a második világháború sújtotta Lengyelországban kezdődik, ahol egy tolvaj keresi a szerencséjét. Orosz katonákkal köt fogadásokat, meghallgatja történeteiket, de mindez túl kevés neki. Hamar szárba szökken egy kártyajátékosról szóló pletyka, miszerint őt sohasem lehet megverni. A tolvaj természetesen rettentő kíváncsi lesz és fel is keresi ezt a legendás lényt, hogy kihívja egy játékra. Persze ez nem olyan egyszerű, hiszen az oda vezető utat holttestek és furcsábbnál furcsább dolgok kövezik ki. Ezután rögtön ugrunk negyven évet és a történetet majdhogynem nullázza a szerző. Őszintén szólva eddig a könyv páratlan volt, de gondoltam semmi gond, majd a folytatás is pontosan ennyire jó lesz. De a nyomasztó légkör és a varázslatos hangulat lassacskán átalakult valami másba.

Kezdés 2.0

Marty Strauss elítéltként éli egyhangú életét, amikor felkeresi egy Mr. Toy nevű alak, hogy testőrt keres megbízója, Joseph Whitehead számára. Martyt ugyan csak feltételes szabadlábra helyezhetik, de boldogan belemegy, csakhogy megszabadulhasson előző életétől és a börtön borzalmai közül. Mr. Toy egy hatalmas kúriába viszi, ahol találkozhat végre munkaadójával. A napok lassan haladnak, de Marty lassan beleszokik az új munkájába. Aztán elkezdődik a megmagyarázhatatlan esetek sorozata, ami mindent a feje tetejére fog állítani. Halhatatlan gyilkosok és varázserővel bíró lények jelennek meg a birtokon. Marty azt sem tudja, hová is kapja a fejét, de mindent megtesz annak érdekében, hogy megvédje Whitehead-et és főként saját magát.

Protagonisták és antagonisták

A történet főbb szereplői, akik a kvázi jó oldalt képviselik, igencsak gyengécskékre sikeredtek. Nem csak abban az értelemben, hogy szinte képtelenek felvenni a harcot a gonosz oldallal, hanem itt inkább a kidolgozatlanságra gondolok. Céljaik kicsit érhetetlenek, egydimenziósok. Viselkedésük túlságosan sztereotip. Ebben a könyveben a gonosz karakterek viszik el a showt, pont mint a DC képregényekben. Érthetőbbek, érdekesebben és ikonikusabbak lettek. Egy szó, mint száz, sokkal élvezetesebb róluk olvasni, mint „ellenfeleikről”. Főként az Utolsó Európairól. Az egyik legérdekesebb főgonosz, akit megismerhettem mostanság. Páratlanul megírt egy alak, ez nem vitás. Az őt körüllengő misztikum egyenesen bizsergeti az ember hátát. Bár a személyes kedvencem mégiscsak a Pengeevő volt, törzsének utolsó tagja. Nem kifejezetten tudnám megmagyarázni, hogy miért is, de nemesen egyszerű és együgyű viselkedése miatt kedvelhetővé vált számomra.

Nagy levegő...

No, igen...

Mindenki vegyen egy nagy levegőt!

Isten lássa lelkem, én mindent megtettem, hogy kedveljem ezt a könyvet, tényleg mindent megettem, de van egy két dolog, ami mellett lehetetlen elmenni szó nélkül. Kezdjük rögtön a fent említett misztikummal. Túl sok kérdés marad megválaszolatlan, ami nem töprengésre ösztönöz, hanem csak zavaró ürességet hagy maga után. Nem szeretnék példákat felhozni, mivel mindenféle spoilert el szeretnék kerülni. Értem én, hogy azt szerette volna sugallni Barker, hogy a mi világunk mögött létezik egy másik, amit teljes mértékig nem ismerhetünk meg, csupán egy ajtót nyitottunk rá, amin csak leskelődni tudunk, mégis az egész csak a levegőben maradt.

Ezt csak tovább idegeníti az, hogy rengeteget ugrálunk a szereplők között. Ez komolyabban nem is zavart eleinte, de úgy a 200-adik oldal környékén már egyre inkább frusztrált. Az egyik alkalommal három bekezdés alatt három különböző szereplő között ugrált, akiknek semmi köze egymáshoz és az események ideje alatt nem is szerepelnek egy légtérben. Teszem hozzá, ez semmivel sem adott többet az élményhez, sőt inkább elvett belőle, mert minden ilyen alakommal kidobott az élményből.

Azt hiszem a végére hagytam az igazi fekete levest. Ebben a könyvben rengeteg az öncélú gusztustalanság. Én egy tipikusan Kingen és Lovecrafton nevelkedett lélek vagyok, de Barker egyetlen oldalával is képes volt túltenni az egész horror bibliográfián, amit ismerek. A borító figyelmeztet, hogy csak felnőtteknek és ezzel teljes mértékben egyet értek. Azt azért hozzá tenném, hogy ezen belül is a keményebb idegzetűeknek ajánlanám.

Új panda született az állatkertben

Tudom, tudom... most mindenki azt gondolja, hogy ez egy rettenetesen rossz és összecsapott könyv, de ez nem igaz. Sok olyan pozitívum leledzik benne, amiért megéri elolvasni. Vegyük például a regény atmoszféráját, ami miatt már megér egy próbát. Aki fogékony az ilyesmire, azt azonnal magával fogja rántani. Tény, hogy vannak mélypontjai a könyvnek, de ha azon képes valaki túllendülni, akkor mindenképpen egy nagyon érdekes történettel gazdagszik.

Szeret... nem szeret

Ez egy tipikus példája annak, amikor egy könyvet csak szeretni vagy gyűlölni lehet. Mégis, képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy minden oldala és szava arany, mert én is szidtam eleget ezt az alkotást, de azt hiszem ez betudható annak, hogy ez Clive Barker első regénye és tény, hogy megvannak a maga hibái, de azokkal együtt is elviselhető. Aki érez magában elég erőt és elhivatottságot, az mindenképpen próbálkozzon meg vele. Ha mással nem is, csak a kezdeti, Lengyelországos részekkel. Ha ott nem kedveli meg valaki, csak csendesen rakja le, mert akkor később sem fog megtetszeni. Ez egy nagyon kemény horror, amit csakis a legkeményebb rajongók fognak elolvasni, de mint mondtam, megéri, mert nem sok hasonló található a könyvesboltok polcain.

Ahogy tavaly is, így idén is elkészült az egész évet átívelő Reading Challange 2016.

Akik nem tudják, hogy mi is ez a kihívás, azoknak röviden annyi, hogy a listán szereplő kategóriákban olvassanak el egy-egy könyvet. A kihívás célja, hogy mindenki bővítse az olvasói szokásait, átlépje komfort zónáját, új/régi könyveket ismerhessen meg. Aki teljesíteni szeretné, annak fel kell kötnie a gatyáját, mindenesetre sok sikert kívánunk hozzá!

Kinek mennyi lesz meg?

Hannu Rajaniemi – Fraktálherceg

Eljött a folytatás ideje. Elég sokáig halogattam a dolgot, mivel van egyfajta fenntartásom a folytatásokkal kapcsolatban. Az utóbbi időben felütötte a fejét a young adult gépezet és a „folytatás” szó kissé megcsorbulva és mutálódva kezd beépülni a köztudatba, mint egy újfajta pénzcsináló manufaktúra. Manapság felmerül az emberben az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a folytatásoknak? Bevallom, ha egy történet, könyv vagy film címe mellé odabiggyesztik a kettes vagy a hármas számot, már igen komoly fenntartásokkal ülök le elé. Hiszen régen, mondjuk a A gyűrűk Ura esetében még lehetett beszélni teljes értékű sorozatról, de a mai világban van még esély arra, hogy megjelenjen egy-egy egyedi sorozat, amit nem a pénz, hanem a kreativitás szült?

Resume game

A történet pontosan onnan folytatódik, ahol az első kötet lezárult. Jean és Mieli a Perhonen fedélzetén haladnak az űrben, miközben a mestertolvaj azon ügyeskedik, hogy feltárja a Schrödinger-dobozt, ami erősen köthető elveszett emlékeihez. Az idő, mint mindig, szorít. Nyomukban a Vadász, aminek az egyetlen feladata, hogy felkutassa a tolvajt és végezzen vele.

Select a new Arena

A doboz felnyitása csak újabb kérdéseket vet fel, így az úti cél a Föld, és hogy igazán pontos legyek, az utolsó város, Szirr. Megmondom őszintén ettől féltem a leginkább a könyvvel kapcsolatban. A Kvantumtolvajban bemutatott marsi technológia egyszerűen lenyűgözött. Rendesen ki volt találva, piszkosul jó volt görbe tükrön keresztül nézni a mai facebook és google társadalom kialakulását és mindennapjait. Ezzel szemben, itt Rajaniemi (majdnem) mindent nullázott és felépítette egy teljesen új civilizációt az elsivatagosodott világunk közepén.

Lesz itt a repülőszőnyegtől kezdve a dzsinneken át, egészen az égig érő palotáig minden. A végeláthatatlan mesék és történetek hazája, ahol a Neveknek ereje van. Pont mint egy mesében. És meglepően jól működik. A cyberpunk technológia és a mágia világa valahogy tökélesen elfér ezen a helyen.

Az első részhez hasonlóan, itt is két szálon fognak futni az események. Az egyik a már jól (?) ismert Jean, míg új szereplőként Tavaddud fog megjelenni, aki olyan, mintha az Ezer egy éjszaka meséiből szalajtottak volna. A sivatagot uraló káoszkóddal fertőzött embereken nem sokan segítenek, de Tavaddud közéjük tartozik. Mint mindenkinek, neki is vannak titkai, így joggal keríti hatalmába a félelem, mikor a Szobornoszt egy felügyelőt küld a Földre.

Eleinte nagyon fintorogtam ettől a száltól, de végül annyira lekötött a Föld élete és az ott történő nyomozás, hogy végül azon kaptam magam, ez jobban bejön, mint a Mars.

Level up

A Kvantumtolvajjal szemben a Fraktálherceg egy sokkal pörgősebb és a történetét tekintve jobban megkomponált regény. Jellegét és felépítését tekintve is kicsit eltér a kettő egymástól. Ebben sokkal több intermezzo-t olvashatunk, amelyekről nem az ugrik be, hogy csak kitöltsék a fejezetet. Végre többet megtudhatunk a Protokoll- háborúról, Mieli szerelméről, sőt még arra is fény derül, hogyan kapták el Jean-t és miért került a Dilemma-börtönbe.

Quest failed

Azért nem mehetek el egy-két dolog mellett szó nélkül, mivel ez a kötet sem mentes a hibáktól. Az első dolog, maga a Schrödinger-doboz. Sok helyen olvastam, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez a dolog nemigazán nyerte el a tetszését. Talán a kelleténél jobban el van húzva és ahová vezet, sem egy hatalmas nagy cliffhanger. Egyszerűen egy jó ötlet volt, de talán sokkal nagyobb hangot és teret kapott, mint amennyit megérdemelt volna. Szívem szerint sokkal szívesebben olvastam volna több Jean-Perhonen dialógusokat, mert szerintem azok a könyv csúcspontjai. Már csak abba gondoljatok bele, hogy miről vitatkozhat egy tolvaj és egy űrhajó. Szerintem nagyon mókás.

A másik dolog a vége. Félre ne értsen senki, nagyon szeretem mikor elszabadul a pokol, de itt ez már kicsit sok volt. Nem a harcok vagy az akció dinamikája zökkentett ki, hanem az a tény, hogy a szerző egy kicsit elfelejt magyarázni. Az a komótos zakatolás, ami jellemzi a könyv jó részét, valahogy itt megtörik és csak kapkodjuk a fejünket, hogy már megint mi a fene is történt, de nem abban a jó értelemben. Jó, persze, megértem, hogy választ kapunk a folytatásban, de Matjek szerintem túl „sokat” jelenik meg ahhoz, hogy csak két mondattal lezárják ki is ő.

Player 2

Meglepő módon ebben a kötetben nagyon keveset szerepel Jean és sokkal inkább Mielire fókuszál a történet. Egyébként ez talán nem is baj, hiszen így a könyv mintha frissebbnek hatna. Persze sok potenciál van abban, ahogy a tolvaj keresi az emlékeit, de a végtelenségig erre már nem lehetünk kíváncsiak. A fejezetekben is inkább ő dominál és a karaktere is komplexebbé vált. Mintha ez a Mieli és régi már nem lenne ugyanolyan. Fejlődik és ezt baromi jó volt figyelemmel követni.

Please insert CD 3

Összességében ez a könyv nagyon jó, talán egy kicsit jobb is, mint az előző. Viszont ahogy haladtam a vége felé, kezdett körvonalazódni bennem egy párhuzam. A Jean le Flambeur sorozat, olyan mint a Star Wars. Az első részben megismerjük az alapfelállást és a szereplők egy részét, de azért 'happy end' a vége, nemigazán zaklatja fel gyermeki álmainkat. Viszont ez a rész a Birodalom visszavág-ra hasonlít. A tét nagyobb, a következmények fenyegetőbbek és a vége igencsak erős. No igen, a vége... Nagyon régen olvastam ennyire erős befejezést. Nem akarok komolyabb spoilerezésbe kezdeni, de kelleni fog a gyengébbeknek a zsepi, mert ez bizony keményebb lezárást kapott.

És hogy megválaszoljam a bevezetőben feltett kérdésemet... ennek a trilógiának igenis van létjogosultsága, mivel érződik rajta az egyediség. A részek ugyan elvannak választva, de azt inkább a szükség szülte, mert valahol el kellett vágni. Abszolút érhető, hogy három rész készült a sorozatból, mert még mindig nem fulladt ki és a végéig valószínűleg nem is fog.

A sorozat első részének kritikáját itt olvashatod: Kvantumtolvaj

Arthur C. Clarke – A gyermekkor vége

Sokszor bámuljuk az eget és azon merengünk, hogy vajon tényleg egyedül vagyunk-e ebben a galaxisban. Más planétákra vágyunk, hogy ismereteinket bővítsük. Lakható területeket kutatunk. Reménykedünk, hogy vannak ott mások is. Elég nagy a világegyetem egy másik fejlett entitás számára is vagy magányra vagyunk ítélve az idők végezetéig? Sokszor töprengek magam is ezen és hiszem, hogy vannak ott mások is. De jobban foglalkoztat az a kérdés, hogy ők tisztességes szándékkal érkeznének-e hozzánk vagy csak a bolygónkra fáj-e a foguk?

Ideje volt már

Már egy ideje sokat lehet hallani a Syfy által gyártott A gyermekkor vége című mini-sorozat (mindösszesen 6 epizódos) előkészületeiről és megmondom őszintén messze van még az a december. Mivel nem igazán voltam türelmes és nem is szerettem volna, hogy a Mikulás vagy a Jézuska hozza el nekem ezt a világhírű sztorit a képernyőn keresztül, úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem az ügyet és elolvasom a könyvet. Első ránézésre az volt a gondolatom, hogy ebből a rövidke kis könyvből ugyan miért kellene sorozatot csinálni? Ugyan mi lehet ebben akkora durranás, hogy megérje? Nos... no de kezdem inkább az elején...

Tér-idő

A könyv felépítését tekintve három nagyobb egységre lehet bontani. Minden szál értelemszerűen egymásra épül, még annak ellenére is, hogy elsőre ez nagyon nem látszik. Clarke ebben a regényében az időt, mint olyat, igencsak szabadon kezeli és a klasszikus főszereplők megjelölése is elmarad, mivel elég sok szereplő szemszögén keresztül ismerhetjük meg a sztorit. Ez így első olvasatra kicsit idegen lehet, és hogy megnyugtassak mindenki, idegen is. Kicsit így nehéz azonosulni a szereplőkkel, de amint a végére jutunk a könyvnek, meg fogjuk érteni, hogy itt nem a szereplők és az általuk átélt események lesznek a mérvadóak. Had fejtsem ki ezt kicsit bővebben.

Aranykor

Mint már fentebb említettem a könyv három egységre oszlik. A történet valahol a 70-es és 80-as évek körül kezdődik, ahol egyik napról a másikra, minden nagyobb város felett (New York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra) egy-egy idegen űrhajó jelenik meg. Ettől természetesen mindenki elveszíti a fejét, de az idegenek (későbbiekben a főkormányzók) megnyugtatják az emberiséget, hogy szándékaik békések és nem kívánnak semmit, csak azt, hogy béke honoljon a Földön. No igen... ez ugye nincs megszokva, hiszen az átlagember egyből a leigázó népre asszociál, ha egy űrhajót pillant meg az égen, így természetesen fenntartásokkal fogadták a dolgot. A főkormányzók nem mutatják meg magukat és csupán egyetlen emberrel hajlandóak kommunikálni, de még neki sem mutatkoznak meg. Mint mindig, beindul a politikai gépezet is, és mindenki elkezd találgatni, hogy kik vagy mik is lehetnek ezek a lények. Ami még fontosabb, mik lehetnek az igazi céljaik?

A második szakasz röpke 50 évvel később játszódik, ahol már kialakult a tankönyvi utópia. Az emberek nem lázonganak az égen lebegő űrhajók miatt és a legtöbb feszültség is szertefoszlott az emberek és a főkormányzók között. A gazdaság dübörög. Az emberek bármit csinálhatnak, amihez kedvük szottyan. A főkormányzók nem szólnak bele semmibe (vagyis nem sok mindenbe), mégis az a piciny kérdés még mindig nem hagyja nyugodni egyeseket, hogy akkor miért vannak itt az idegenek? A földön már lassan mindent felfedeztek, így a végső cél a világűr lehetne.

Nos... erről a részéről talán a legnehezebb beszélni, hiszen itt már a „megszokott” mellékszereplők is háttérbe szorulnak és a fő rivaldafényt a Föld kapja meg.

Utópia

Ez a könyv meglepően jó. Talán az egyetlen igazán nagy gyengesége pont abban rejlik, amiről szól. Egyszerűen képtelenség beszélni úgy róla, hogy az ember ne lőjön le valami nagyobb poént, de az érdeklődést viszont felkeltse. Sokáig agyaltam a regény olvasása közben, hogy ezek a dolgok ugyan hová fognak kifutni, és arra jutottam, hogy képtelenség rájönni. Szinte minden csak eszköz, ami egy nagyon merész végkifejlet felé fog bennünket terelni. Talán az egyik legsokkolóbb üzenetet adta át a könyv, ami azon felül, hogy egy baromira jól megkomponált időutazós/paradoxonos kis történet, még arra is felhívja a figyelmet, hogy mi történik akkor, mikor teljes szabadságot kapunk egy olyan környezetben, ahol igazából mégsem vagyunk szabadok. Látszólag a főkormányzók nem irányítanak bennünket, de végső soron mégis. Ezek szerint csak úgy érhetjük el a végső békét, ha rabszolgák leszünk? Bennem ez a kérdés kerekedett ki, miután letettem a könyvet, és meglepő módon egy nagyon különös választ is ad rá a könyv.

Fénysebességre fel!

Nagyon kíváncsi leszek, hogy a Syfy hogyan fogja kivitelezni A gyermekkor végét, hiszen nagyon nagy fába vágták a készítők a fejszéjüket. Aki megnézi az előzetest és kedvet kap rá, annak mindenképpen ajánlom a könyvet. Megéri, minden oldaláért, még akkor is, ha azt érzitek, hogy időnként nem történik semmi sem. Higgyétek el, történni fog, csak ki kell várni. Tény, hogy a tempója nem valami gyors, de a történet kárpótolni fog benneteket. Aki viszont szereti a sci-fit és még nem olvasta, annak mindenképpen javaslom az elolvasását. Egyszerűen lebilincselő. Nem egy megszokott mű ebben a műfajban, ez kétségtelen, ezért is adok egy hatalmas piros pontot, mert a kezdeti kliséből egy meghökkentően egyedit volt képes varázsolni Arthur C. Clarke.

- Tél -

1.

Mindig ugyanaz az álom. Ugyanaz az átkozott álom. Most is látom, mintha aludnék, pedig a valóság kegyetlen mivolta nehezedik rám. Az ujjaim görcsösen markolják a fejsze nyelét. Az izmaim megfeszülnek. Verejték csorog végig az arcomon, de nem törlöm le, csak próbálom figyelmen kívül hagyni, miközben egy újabb hasábot teszek a tönkre. Lesújtok. Aztán újra és újra.
    Testem egyre jobban kifárad, de ezzel sem vagyok képes elűzni az álmot... látom... nem ereszt... látom...
    A házunk előtt állok, még ugyanaz a ruha van  rajtam, mint amiben lefeküdtem az éjjel. Az este szinte vakságot vetít rám. Alig látok, de a hangokat tisztán észlelem. Sikolyok. Robbanások. A tömeg, mint egy hömpölygő folyó a hordalékot, úgy ránt magával. Semmit sem tehetek, sokkal erősebbek nálam. Egy összefüggő testként mozgunk. Arcukat elmossa az éj. A feleségem nevét kiáltom, de a golyók süvítése elnyeli a hangom. Valaki elesik előttem. Egy pillanat az egész és máris elveszik a tömegben. Megfordulnék, hogy segítsek, de mire visszanézek már sehol sincsen. A sokaság gyomrába olvadva veszett el. Ismét bomba robban. A tömeg megáll a rémülettől. Én is megrettenek és erősen lehunyom a szemem, mintha azzal meg tudnám szüntetni a földi poklot. Bátornak kell lennem. A feleségem nevét üvöltöm, ahogyan csak a torkomon kifér. Akkor a hangok elhalnak és végre ki merem nyitni a szemem...
    Remegve, révetegen térek észhez, amint erőtlenül kifordul a kezemből a fejsze. Lihegve kapkodom a levegőt, miközben szívemhez kapom a tenyerem. A szúrás alig enged, a fájdalom lelassít, de nem állíthat meg. Folytatnom kell! Tüzet kell raknom! Még több fát kell vágnom... folytatnom... folytatnom kell...

2.

A városszéli tanyáknál térdeltem a hamuban és meredten bámultam a kis házikót. Fáradt voltam, elképesztően fáradt. Tagjaim elzsibbadtak és a hátam megállás nélkül sajgott. Szemeim egyre rosszabbul alkalmazkodtak a félhomályhoz. Szerencsére semmi mozgás nem volt. Ilyen állapotban esélyem sem lett volna menekülni. A  kimerültség miatt a saját lábamban botlottam volna el és akkor végem lett volna. A katonák nem kímélnek senkit sem.
    Kezem lassan az övem felé közelített és vacogó ujjbegyeimmel végig simítottam a '38-as Smith & Wesson-on. Ha élelemért indultam, mindig magammal hoztam. Hasznát sohasem vettem, de egy fegyver volt és ez a lényeg. Természetesen mindennek megvan a hátulütője. Ha a katonák rám találtak volna, minden tárgyalás nélkül agyonlőnek. Civil nem birtokolhat fegyvert. Szerintük így lehet csak fenn tartani a rendet. De ők sem voltak jobbak az útszéli banditáknál. Csak kiskirályok a szemétdomb tetején.
    Kockáztattam, mint mindig. Muszáj volt. Ha belefutnék egy olyanfélébe, mint én, el kell üldöznöm valahogy. Nem adhattam esélyt arra, hogy előbb lepjen meg és fossza ki a táskámat a halott testem felett. A halál nagy luxus manapság. Nem halhattam meg. Vártak rám. Miattuk kellett élnem.
    A szívem megint erősebben kezdett kalapálni. Egyre jellemzőbb volt ez, többször kezdtem érezni ezt a fájdalmat, mint a gyomromat mardosó éhséget. A mellkasomhoz kaptam a kezem. Természetesen ezzel nem tudtam enyhíteni a kínt, ezzel én is tisztában voltam, mégis mintha kicsit jobb lett volna. A fogaim összeszorítottam, de a szemem nem vettem le a kis házikóról.
    Ujjaim lágyan masszírozták a testem. Még a kabátomon keresztül is jól érezhetőek voltak a bordáim. Időnként azon kaptam magam, hogy azon töprengek, mikor fogja átszúrni a bőrömet.
    Csupán pár percig tartott a fájdalom, de minden alkalommal mintha egyre-egyre hosszabb ideig tartott volna. Mélyeket sóhajtoztam, és vártam, hogy megteljen a tüdőm hideg levegővel. Még egy darabig szorítottam a kezem a mellemhez, várva a következő rohamra. De nem jött. A sötétség annál gyorsabban. Cselekednem kellett. Megérett az idő és a hátamra vettem a zsákom. Reméltem, hogy találni fogok valami ehetőt odabent és nem feleslegesen pocsékoltam a drága időmet. Bármi megtenné. Egy babkonzerv, egy adag sólet, bármi. Akármi jól jönne.
    Sietve szedtem a lábaimat, miközben a tekintetem jobbra és balra táncolt veszélyt keresve. Senkit sem láttam, de reflexszerűen emeltem ki a pisztolyt az övemből. Biztos, ami biztos. A néhány méteres táv megtételétől elöntött a verejték és a sós folyadék a szemembe csorgott, de csak akkor töröltem már le, mikor a kis ház falához simultam.
    Zihálva szívtam be a levegőt, hogy a légzésem normálissá váljon és csak az után löktem be az ajtót. Halk csattanással tárult fel előttem.
- Halló! Van itt valaki? - ordítottam be, pedig tisztában voltam vele, hogy senki sincs itthon. A szokás nagy úr – Nem akarok bántani senkit!
    Csak a csend volt a válasz. Nem is vártam mást.
    Beléptem a hideg házba, de nem csuktam be magam mögött az ajtót. Nem mintha vendéget vártam volna. Az ösztönöm azt súgta, ha jönne is valaki, legalább meghallanám.
    Az előszoba tele volt szeméttel és egyfajta bűz lengte körül. Mindenhol újságpapír és kartonok hevertek darabokban. A mocsok egy nagy halomba túrva állt akadályt. Mint egy patkányfészek, de biztos voltam benne, hogy ezt emberi kéz építette. Talán hárman lakhattak itt. Pont mint mi. Lehetséges, hogy pontosan olyan család lakott itt, mint az enyém?
    Óvatos léptekkel haladtam előre, magam elé tartva a pisztolyt. Átléptem a szemetet és beljebb haladtam. Először egy hálószobában találtam magam. Óriási franciaágy terült el a bent. Csodálatos, kézzel faragott bútor volt, de a matracot felvágták, a belsejét kitépték. Mellette az éjjeliszekrényen egy keretben fénykép hevert. Az üvegét ugyan belepte a por és a hamu, de a legtündöklőbb tárgy volt, amit egy jó ideje láttam. Egy kis élet a kilátástalanságban. A szememhez emeltem a képet. A fegyverem eltettem és lerántottam a kezemről a kesztyűt, hogy letakaríthassam a piszkot.
    Hárman voltak rajta. A kép a ház előtti udvaron készült. A képmás-férfi az égnek emelte fiát, aki láthatóan önfeledten boldog volt. A kisfiú kivillantva néhány fogát vigyorgott édesanyjára, aki a férfi mellett állt. Mind nevettek. Vidámak, de én mégis azon kaptam magam, hogy könnyek szöknek a szemembe. A kabátom jobb zsebében egy hasonló fotó hevert az én családomról.
    A képet visszatettem a helyére és kiléptem a szobából. Tovább haladva a folyosón, tőlem balra találtam meg a következő szobát. Az ajtó csukva volt, lapján szíves betűkkel, játékos formával rajzolódott ki a felírat: „Az én házam, az én váram”. Először nem akartam bemenni. Mit találhatnék egy gyerek szobácskájában, mégis a gondolat befürkészett az agyamba. Minden helyet át kell néznem. A mi életünk fontosabb bárki másénál. És ha a túlélés érdekében egy gyerek szobájából kell lopnom, akkor meg keltett tennem. Lenyomtam a kilincset.
    Egy pillanat alatt eluralkodott rajtam a meglepetés ereje és ledermedtem. Mikor már végre előrántottam a fegyverem és a célra tartottam, akkorra már csak az igazság ellen kellett küzdenem. Az a jellegzetes dermedt érzés futott végig a gerincemen, mígnem a láthatatlan ütés a gyomromba nyomta öklét.
    Ismertem őket. Életemben nem láttam őket korábban, de a képről felismertem mindannyiukat. A család a gyerekágyon feküdt. Csendesen, békésen hevertek ott mozdulatlanul. Testükön a kézzel készült kabátok a varrás mentén felhasadtak, a hasadékból pedig a matrac bélése kezdett kifordulni. Összebújva harcoltak a hideg ellen. A férfi az oldalán feküdt, ujjai felesége ujjaiba fonódtak. Homlokuk csupán néhány centire volt egymástól, mint a ifjú szerelmeseknek, akik éjszakánként egymás fülébe suttognak és merengve szövögetik jövőjük fonalát. A gyerek köztük hevert, arcát anyja mellébe fúrta. A fiú már jóval idősebb volt, mint a képen.
    Leeresztettem a pisztolyt. Nem akartam megzavarni örök álmukat. Kifordultam a szobából és visszamentem a másik szobába. Egy kockás pokróccal tértem vissza, letakartam őket. Egy darabig néztem még a családot, közben elmormoltam értük egy imát.
- Ámen! - suttogtam, majd távoztam a szobából. Magam után becsuktam az ajtót – Többé nem fáztok.
    A törött ablakon keresztül egyre kevesebb fény világított be. Sietősre fogtam a dolgom. Másnap reggelre már otthon akartam lenni. Magamba fordulva mentem a konyhába. Azonnal felnyitottam az első szekrényt, aztán egy újabbat, aztán fiókokat. Még a hűtőszekrényt és a sütőt is átvizsgáltam. Nem sok mindent találtam, csak egy kukorica és egy barack konzervet, de az gyanúsan felpuffadva türemkedett ki. Nem volt sok, de legalább valami.
    Nagyot sóhajtva próbáltam leküzdeni a csalódottságomat. Hirtelen a feleségem és a kisfiam fakó, beteges kis arca villant be. Haza kellett mennem, még akkor is, ha csak ennyi ennivalót találtam.
    Fáradtan támaszkodtam a konyhapultra. Gyorsan kivettem a zsákomból a már több darabba szakadt térképemet, hogy ellenőrizzem a hazavezető utat. Ennyire még nem merészkedtem el eddig. A tarka papíron végig futtattam a szememet. Kiválasztottam a megfelelő útvonalat és eltettem a jobb napokat is megélt térképet, mikor megpillantottam a konyhapulton azt a valamit az árnyékban.
    A félig megrágott zsemlét már szürke penész kezdte bekebelezni. Ettünk már ilyet korábban is. Az a poshadt föld íz szökött a számba, de leküzdöttem az érzést. A kis tésztadarab olyan kicsi volt, hogy felesleges lett volna a zsákomba tenni. A zsebemben is könnyedén elfért volna.
    Amint az ujjaim a kis zsemlére kulcsolódtak, meghallottam a hangot.
- Azonnal tedd le azt és emeld fel a kezed! - utasított.
    Összerezzentem, de eszem ágában sem volt lemondani az ételről. A lehető leggyorsabban rántottam elő a Smith & Wesson-t, megpördültem a tengelyem körül és rászegeztem a pisztolyt.
    A látvány sokkal jobban meglepett, mint a tény, hogy rám leltek. Épphogy csak férfinek lehetett nevezni az előttem állót, de a gépfegyver tusát biztosan támasztotta a  vállához. Az arcát korom fedte az elmaszatolt hamutól, ruháját sok helyen foltokkal stoppolták be. Nem volt katona, ehhez kétség sem férhetett, – azok nem járnak egyedül – de határozott volt és egy határozott, megrémült embernél nemigen akad veszélyesebb társaság.

3.

Néha a legváratlanabb pillanatokban a legváratlanabb gondolatok kúsznak be az ember agyába. Remélem ezzel nem csak én voltam így.
    Ahogy az elszánt kölyköt néztem, valamiért az álmom jutott az eszembe. Próbáltam elhessegetni, de az nem tágított. Minél jobban próbáltam figyelmen kívül hagyni, annál erősebben láttam a pergő képeket magam előtt.
    Az utca. A csend. Kinyitom a szemem és a feleségem ott áll előttem. Végre elönt a nyugalom. Magához ölel. Hajának illata az orromba szökik. Bármit el tudok felejteni a karjaiban. Csak a némaság van és mi. Hirtelen az éjszakából napnyugta lesz. A félhomályban a feleségem kicsit hátrébb lép és a hasára mutat. Másik kezével végig simítja a pocakját, mire az növekedni kezd. Végig mosolyog rám. Igazán boldog. A nevem kiáltják és odanézek...
- Dobd már el a pisztolyt, a francba! - ordított rám ismét a kölyök – Meg akarsz halni, vagy mi bajod van? Lássam a kezed!
    Nem tágítottam. Mereven próbáltam nézni a szemébe, hátha sikerülne valahogy elrettentenem. A pisztoly mintha apróra zsugorodott volna a kezemben. Csak a kitartó nézésem maradt, az egyetlen fegyverem ellene. Talán, ha elég ideig meredek rá, megijed és elszalad. Bár, mélyen magamban, tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.
    De az élet közbeszólt. A mellkason szorítani kezdett. A fegyverem elnehezedett. Elviselhetetlen volt a fájdalom. Üvöltve szorítottam magamhoz a karjaimat. A lábam nem bírta tovább a terhelést és feladta a harcot. Képtelen voltam megtartani a súlyom. Magatehetetlenül zuhantam a földre.
- Mi a fene van veled, ember? - szűrődött át a kérdés a ködös elmémen
    Hatalmasat csattanva érkeztem meg, de fel sem fogtam. A szívem szorítása mindent felül írt. Kivert a víz a küszködéstől. Alig kaptam levegőt. Minden lélegzetvételért meg kellett küzdenem. Lábaim magam alá próbáltam húzni, de semmi esélyem nem volt.
    Ha a kölyök ki akart volna végezni, ennél jobb lehetősége nem lett volna. Ehelyett mellém térdelt és a táskájában kezdett kotorászni.
- Basszus! Basszus! BASSZUS! Meg ne halj itt nekem, ember!
    Végre kiemelt egy katonai kulacsot és gyorsan letekerte a tetejét. Kezével megemelte a tarkómat, hogy a számhoz emelhesse. A víz hűs volt, de nagy része a ruhámra folyt, mégis a kölyök nem adta fel. Kitartóan locsolta a számba a vizet, mígnem végre engedett a görcs és fel tudtam emelni a karom. A kölyök megértette és elvette a számtól a kulacsot.
- A frász ver ki tőled, papa! - dünnyögte
    A kép kezdett helyre állni és a plafon repedezettsége rajzolódott ki előttem. A kölyök combján pihent a fejem. Időközben észre sem vettem, hogy megváltozott a testhelyzetem.
- Igyál még egy kicsit! - nyomta a kezembe a vizes flaskát
    Kissé megfeszültem, hogy felüljek. Lassan mozdultam és a fejemmel intettem.
- Köszönöm. - vettem el tőle, majd beleittam.

4.

- Komolyan ezért a penészes zsemléért haltál volna meg? - vizsgálta meg a száradt tésztadarabot – Lett volna ennyi értelme?
    Nem szóltam egy szót sem. Csak ültünk némán a sötétben. Tüzet nem akartunk rakni, nehogy kiszúrjanak minket. Éppen elég volt az is, hogy ez a kölyök rám talált. Ugyan nem beszélt róla hogyan akadt a nyomomra, ehhez nem kellettek szavak. Biztosan akkor vett észre, mikor a tanyák határába értem és azt tervezte, hogy ki fog fosztani. Bár, ahogy most ránéztem a fiúra, nem tudtam volna elképzelni, hogy meg is tenné.
- Honnan jöttél, kölyök? - szólaltam meg rekedtes hangon.
    Egy darabig töprengett, majd letette maga mellé a zsemlét és rám emelte a tekintetét.
- Úgy harminc kilométerre van egy kis város, ott éltem a nagymamámmal, de... - lesütötte a szemét – Mikor meghallottuk annak idején a légvédelmi szirénákat a tizennyolcas menedékben húztuk meg magunkat. Nem sokkal később elfogyott az élelem. Nem számított erre senki sem. Kitört egy kisebb fajta harc és el kellett jönnünk. Akkor halt meg a nagyapám. Nem bírta a hideget. Gyorsan feladta. Találtunk egy lakatlan házat és letelepedtünk ott. Sokszor osontam ki élelemért. Sohasem volt baj. - kicsit megszívta az orrát – Aztán jöttek a katonák... azok a tetves férgek.
    Magához szorította a gépfegyvert. Kis szünetet tartott. Fogalmam sem volt, hogy mindezt miért osztja meg velem. Talán csak arra vágyott, hogy valakinek elmondja a történetét.
- Nem tudtam megmenteni. Nem voltam otthon. Pedig ott kellett volna lennem. Ott kellett volna lennem.
- Nem tehettél volna semmit sem. - dörmögtem
    A kölyök rám nézett. Letörölte a könnyeit.
- És te? Veled mi a helyzet? Van családod? - a hangja még kissé erőtlen volt, de minden erejét összeszedte, hogy határozott maradjon.
- Mi a huszonnégyesben voltunk. Van egy fiam és egy feleségem. Hasonlóan jártunk mit ti. Egy kis faházba költöztünk. Az apámé volt a vadászkunyhó. Nem túl tágas, de legalább van tető a fejünk fölött.
    Benyúltam a zsebembe és átnyújtottam a fotót. A kölyök lefektette a fegyverét és a fény felé emelte a képet. Halvány mosoly futott végig az arcán.
- Mennyi idős a fiad? - kérdezte, miközben visszaadta a képet.
- Hat. - nyögtem kurtán, aztán nem szóltunk egy darabig.
    Egy ideig még néztem én is a régi képet. Vártak rám. Ez melengette a szívem. Ez adott erőt és kitartást, hogy megnyerjük a háborút. Nekünk kell nyernünk. Nekünk van elég kitartásunk. Szeretjük egymást és mindent megteszünk. Itt már nem az a tét, hogy kinek van több katonája vagy kinek nagyobb a puskája. Ez már mit sem számított. Ezt a háborút csak az nyerheti meg, aki utoljára életben marad. Mi leszünk azok. A szívem mélyén nagyon reméltem, hogy mi leszünk azok.
- Vallásos vagy, kölyök?
    A fiú értetlenül bámult rám.
- Hiszel Istenben? - tettem fel másként a kérdést.
- Körül néztél manapság, ember? - kuncogott – Ha van is, akkor is undorodva süti le a szemét. A saját gyermekei egymást ölik egy falatka kajáért. Én nem tudnék a helyében odanézni. Csak szépen csendben félre sandítanék, míg vége nincs. - tartott egy kis szünetet – Szerinted van ott fent valaki?
- Azt hiszem, hogy igen. A biblia szerint ideje van mindennek. Ennek is meg kellett történnie. A végítéletnek. A kárhozatnak... csak most nincs senki, aki feláldozza magát értünk, az a lemez már lejért. Magunknak kell megfizetnünk a bűneinkért. - hirtelen elnevettem magam – Csak tudod, teljesen máshogy képzeltem a dolgot. Azt mondták tűz lesz... helyette ezt kaptuk. Ennél még a pokol is jobb hely lenne. Ott legalább jó meleg lenne.
    Mindketten felnevettünk, de csak rövid időre.
- Hogy találkoztál a feleségeddel?
- Tudod, az egy furcsa történet...
    A motor zaja belém fojtotta a szót. Egy terepjáró. Nem volt jó jel. Ahol egy ilyen jármű megjelenik, ott katona is lesz bőven. Azonnal az ablakhoz osontunk. Éppen csak annyira dugtuk ki a fejünket, hogy lássuk mi történik odakint.
    Hárman pattantak ki a kocsiból. Ketten a tetejéről ugrottak le, kezükben puskákkal. Mindannyian kibiztosították a fegyvereiket. A motor folyamatosan járt, így erősen koncentrálni kellett, hogy értsük a parancsnokuk hangját.
- Maguk ketten! Menjenek abba a házba. - mutatott a férfi a kocsi fényszórójánál a  szemben lévő épületre – A többiek ebbe jöjjenek velem! Mozgás!
    A terepszínű bakák megindultak a helyükre. A parancsnok felénk fordította a fejét, mire mi azonnal a földre vetettük magunkat. Nem láthatott meg minkét, a reflexeink jól működtek. A kölyök görcsösen markolta meg a gépfegyverét. Az övemhez kaptam, hogy elővegyem a saját fegyverem, de az nem volt a helyén. Tapogatva a padlót kezdtem keresni.
- Mi a francos fenét csinálsz? - mordult rám a kölyök.
- A pisztoly! - rimánkodtam
- Mi van? - ripakodott rám ismét
- Nem találom a pisztolyom! - próbálkoztam hangosabban
- Hagyd azt a picsába! Tűnj innen! Menj haza a családodhoz!
    Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Megbénítottak a szavai.
- Menj már innen!
- Nem! - nyertem vissza a hangom
- Mi bajod van?
- Nem hagylak itt! Hol van a pisztolyom?
- Nem kell az neked! Menj haza! Feltartom őket. Van egy ajtó az étkezőben, ami kivezet az udvarra. Meg tudod kerülni a katonákat.
- Gyere velem te is. Mondd meg hol van a pisztolyom és akkor közösen le tudunk lépni innen.
    A kölyök egyenesen a szemembe nézet.
- Azt mondtad, hogy mindennek meg van az ideje. Ez most az enyém. És most menj el!
- De a pisztolyom...
- Semmi hasznát nem vennéd. - morgott – Van egyáltalán töltény ahhoz a vacakhoz?
    A szavai szívembe hasítottak. Valószínűleg megnézte, amíg ki voltam ütve. Már egy jó ideje nem volt töltényem hozzá.
    A kölyök az övéhez kapott és felém dobta a fegyverem.
- Most már fogd be és tűnés! De annak csak akkor veszed hasznát, ha nekihajítod valakinek.
- Mind ketten el tudnánk... - kezdtem bele, de a fiú rám emelte a gépfegyver csövét
- Menj innen! - minden szavát lassan formálta meg
    Azzal megfordult és a fegyver csövét rátámasztotta az ablak párkányra. Rövid sorozatot indított el és a zaj azonnal megtöltötte a csendes éjszakát.
    Csak annyi időm maradt, hogy felkapjam a zsákom és rohanjak. Mire kiértem a konyhából, még visszanézni sem volt időm. A golyók már felszakították a vakolatot. A sötétben rémülten fordultam be az étkezőbe, észre sem véve szaladtam neki az asztalnak. Az oldalamba nyílalt a fájdalom, de nem estem el. Felszisszentem, de egyáltalán nem hallatszott, mert a kölyök egy újabb sorozatot lőtt ki. A válasz nem maradt el. A katonák gyorsan reagáltak. Puskáik felbődültek és ropogásuk megfelelő replikának bizonyult.
    Mintha egy rossz álomba csöppentem volna. Minden megdermedt. A kölyök már nem lőtt többet, csak a katonák ordítoztak orvosért. Én mindent megtettem, hogy kijussak az udvarról, ki az utcára, de minden egyes lépésem őrülten lassú és réveteg volt. Tonnás súlyként cipeltem a testem és a rajta csüngő zsákot. Szerettem volna, ha csak egy álom lenne. De nem az volt. Így is álmodtam eleget. Nem kell egy újabb.

5.

Mire visszanézek a feleségem már a gyermekünket tartja a karjaiban. Könny szökik a szemembe és közelebb lépek hozzájuk. Boldog vagyok. Talán a legboldogabb az életben. Akkor a fények megjelennek az égen, mint egy tűzijáték, de tudom, hogy nem az. Fénye beteríti az egész eget. Mindannyian nézzük. A fiam már sokkal nagyobb, mikor ránézek, az anyja kezét fogja. Sír, de a robbanás hangja elfojt mindent. Felnézek az égre. Elkezd esni a pernye, amit először hónak hiszek. Az előfutára ez egy olyan évszaknak, amit csak akkor ismerünk meg. Nukleáris télé.
    Felnyalábolok egy adag fát és az erdei kis kunyhónkba viszem. Tüzet kell rakjak, hogy ne fázzanak. Óvatosan lépkedek, amint elhaladok a családom mellett. Nem akarok zajt csapni. Egy pillanatra megállok. Nézem őket. Az ágyon fekszenek, pontosan úgy, mint mikor hazaértem. Mozdulatlanul. Békésen. Dermedten.
    Leteszem melléjük a hasábokat. Nézem még őket egy ideig. A lelkemig hatol a szeretet, amit irántuk érzek. Ezért kell a tűz. Ne fázzanak többé.
    Kimegyek a tönkhöz, hogy újabb fadarabokat hasítsak. Messze még az este, van időm. Testem minden porcikája sajog, de nem érdekel. Akkora tüzet rakok, amekkorát nem látott a világ. Kifeszítem a fagyott földből a fejszét és munkához láttam. Lesújtok. Újra és újra.
    Remélem megnyerem ezt a háborút. Értük. Csakis értük. Hogy is tartja a mondás? A remény hal meg utoljára, igaz?
A remény.
És én.

Alkotó: James Grey
Cím: Tél

Stephen King (Richard Bachman) – A Hosszú Menetelés

Mindannyian szeretünk sétálni a friss levegőn, elmerengve az élet nagy kérdésein. Csak járjuk az utunkat az utcákon, mezőkön, ösvényeken át. Az egyik legmegnyugtatóbb dolog a világon. Kikapcsol, ellazít és megnyugtat. Persze, ha ezt versenyszerűen 99 másik vetélytársunkkal csinálnánk, gyorsan megváltozna minderről a véleményünk. A versenyszellem gyorsan átjárna bennünket és a pihentető hobbi azonnal átváltozna egy őrületes versengéssé, ahol csak az a cél lebeg a szemünk előtt, hogy nyerjünk, mindenki mást magunk mögött hagyva.

Egy kis kitérő

Manapság egyre jobban elterjedt az írói álnevek használata. Persze ez nem feltétlenül baj, hiszen mindenki feltétel nélkül élvezheti az anonimitás adta előnyöket. Vegyük például a nemrégiben megjelent Kakukkszó című könyv esetét, mely Robert Galbraith neve alatt látott napvilágot. Természetesen a kiadást követően nem sokkal kiderült, hogy ez a a mű J. K. Rowling keze munkája. Mivel a Kakukkszó egy krimi, ezért az írónő jogosan bújt egy másik név mögé, hogy ne kapcsolják össze a korábbi varázslótanonc sorozatával. Magyarországon is igencsak sok példa van az írói álnév használatára. Már Rejtő Jenő is használta ezt a módszert és a mai napig visszatekintenek ránk a P. Howard könyvek. Ettől szép is az irodalom világa. De kérdem én, miért nem vagyunk képesek mégis elfogadni ezt a tényt?
Jelen esetben is, A Hosszú Menetelés című könyv Stephen King neve alatt jelent meg kis hazánkban és apró betűkkel, alig észrevehetően tüntették fel a Richard Bachman nevet. Lehetséges, hogy csak az én szememet bántja ez a dolog, de meggyőződésem szerint ez egy apró tiszteletlenség a szerző felé.

A jövő versenye, vagy a múlté?

A Hosszú Menetelés egy a nem túl távoli jövőben (vagy egy alternatív '70-es években) játszódik, ahol Garraty Raymond, Main Fia részt vesz a fent említett csak kiskorúaknak meghirdetett versenyen. A szabályok világosak és egyértelműek. Az Őrmester 100 fiatal fiút választ ki a megmérettetésre, a cél, hogy az utolsó versenyző a legtovább gyalogoljon. A jelentkezés önkéntes alapú, tehát bárki részt vehet a nagy kihívásra. A verseny ideje alatt a versenyzők nem lassíthatnak 4 mérföld per óra alá, ha mégis, akkor a mellettük haladó katonák figyelmeztetik. A harmadik figyelmeztetés után a játékost kiszámolják és kiesik. Ez eddig egy teljesen normális rendezvénynek tűnik, csakhogy akik kiesnek a versenyből, azokat a katonák azonnal lelövik. A fődíj elképzelhetetlenül magas, de még az is el képes törpülni amellett, hogy az élet lesz a végső nyeremény.

Menetelés

Meglehetősen félve kezdtem neki a könyvnek, mert rettegtem attól, hogy könnyedén képes lesz unalomba fulladni a történet, hiszen semmi másról sem szól, csak fiatal fiúk sétálnak A pontból B pontba. Azért ennél egy kicsit komplikáltabb, hiszen a Hosszú Menetelés csak egy keret. A történet során megismerjük a versenyzőket és azoknak a motivációját. Beszélgetéseik során felelevenítik első szerelmeiket, elszívják első cigarettájukat. Lesz, aki csalódásait osztja meg a többiekkel, mások inkább félelmeiket. Hihetetlen, hogy mennyi szereplőt meg tudunk majd ismerni a regény folyamán. Lesz itt mindenféle karakter a szerény és barátságostól kezdve az elviselhetetlenül beképzelt és bunkó szereplőig. Külön kiemelném Gary Barkovich karakterét, aki már-már az őrült határát súrolja, amint állandóan azt ordibálja, hogy a holtak sírján fog táncolni. Kissé ijesztő, hogy tényleg létezhetnek ilyen helyzetekben ilyen alakok.

És a Menekülő ember?

A cikk elején már említettem, hogy a könyv eseményeinek ideje nem behatárolható. A világ erősen diktatórikus, ahol az embereket könnyedén elvihetik a különítményesek, hogyha meggondolatlan kijelentéseket tesznek az ország irányítására. Ezt lehet úgy is tekinteni, hogy egy alternatív világban játszódik a hidegháború után, ahol kicsit máshogy történnek az események. Az elméletem inkább az, hogy A Hosszú Menetelés a '82-ben megjelent A menekülő ember című könyv „előzménye”. Ezt a feltevésemet arra alapozom, hogy A menekülő emberben bemutatott beteges, már-már bizarr játékok, amik a legtöbb esetben életre-halálra mennek, már megszokottak, ahogy a Hosszú Menetelésben a már említett Menetelés is. Nem is lenne meglepő, hiszen King előszeretettel kapcsolja össze regényeit. Miért is lett volna ez másképp a Bachman álnév alatt írt könyveivel?

Fekete leves

Mindazok ellenére, hogy ez a könyv lebilincselő és nagyon jól kivitelezett, nem tökéletes. Talán az egyik legnagyobb hibája a világ ahol játszódik. Első olvasatra az egészet átjárja egy erős misztikum. A társadalmi berendezkedés, a politika és az Őrmester is olyan elemek, amik miatt olvastam a könyvet. Tudni akartam mindent, de sajnos (mint az Éhezők viadala esetében is) gyakorlatilag semmit nem tudunk meg. Csupán elejtett fél mondatok és megkezdett történeteket kapunk, melyek nincsenek befejezve és a regény utolsó oldala után szeretnénk még egyet lapozni, hogy kikristályosodjon minden apró részlet. Ez elmaradt. Persze, megértem, hogy ez a fantáziára van bízva, de ahhoz túlontúl sokat beszélnek róla, hogy végül a levegőben hagyják. Ez egy kicsit elszomorított.
A másik kellemetlen dolog a szereplők akaraterejében és jellemében leledzik. Nemsokkal az első versenyző „kiesése” után már mit sem törődnek társuk halálával, annak ellenére, hogy ezt végig kell nézniük. Mintha semmilyen érzelmet nem váltana ki belőlük. Valahogy az én érzelmi értékrendszerembe nem fér bele az (még akkor is, ha meg kell szoknom, hogy hullanak körülöttem az emberek, mint a legyek), hogy szó nélkül elmenjek egy halott fiú mellett és az ne érintsen meg. És ez csak egy a számos, kissé szélsőséges dolog közül.

A célvonalnál

Mindezeket leszámítva, egy korrekt kis könyv, amit azoknak is szívesen ajánlanék, akik nem kifejezetten szeretik Stephen King munkásságát, mert erősen elüt a megszokott témáitól. Remek történet arról, hogy kitartással mennyi mindent meg lehet valósítani. Az emberi jellem mennyire erős és mennyi mindent kibír, ha kellőképpen elszánt. Egy érdekes utópiát vetít elénk, ami egyébként nem is elképzelhetetlen. Megéri leemelni a könyvespolcokról. A rajongóknak egyenesen kötelező darab, hisz mindenki régóta várta, hogy ez a kötet megjelenjen végre magyar nyelven. Remélhetőleg ezen felbuzdulva a többi Bachman könyvet (pl.: a Rage vagy a Roadwork) is meg fogják jelentetni hazánkban.

Mindannyian tudjuk, hogy a  könyvek természetes élőhelye a könyvtár. Biztonságot nyújt nekik, együtt lehetnek és ha valaki arra jár, ideiglenesen adoptálhatja őket. De mi történik az idős könyvekkel, akiket már nem látogatnak? Elfelejtik őket és az utcára kerülnek? Ne hagyjuk, hogy ez így legyen!

Tegyük egy kicsit félre a tréfát. Az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár akciót hirdet. A már tavaly is jól sikerült MENTS KÖNYVET! mozgalmuk után idén megérkezett a 2.0, melynek keretein belül a már legalább 10 éve ki nem kölcsönzött könyveket megmentik a leselejtezéstől. A cél, hogy a listán szereplő összes könyvet kikölcsönözzék, így visszakerülhessenek a polcokra. A részvételnek csupán egyetlen feltétele van, az olvasó rendelkezzen Justh Zsigmond Városi Könyvtár érvényes olvasói tagsággal. Az akció október 30-ig tart. Mi is hősök lehetünk!

A lista:

• Andersen, Hans Christian / A Hókirálynő / 1982
• Andrássy Gyula / Diplomácia és világháború / 1990
• Asimov, Isaac / A Hold tragédiája / [1979]
• Bálint Ágnes / Lepke az írógépen / 1982
• Békés Pál / Érzékeny utazások Közép-Európán át avagy Jorik András különös vándorlása volt és való országok földjén / 1
• Berto, Giuseppe / ó, Serafina! / 1987
• Bíró Sándor / A “Mátrai” lovagrend / 1989
• Bogáti Péter / A Nevenincs tér lovagjai / 1989
• Cocteau, Jean / A nagy mutatvány / 1985
• Cousteau, Jacques-Yves / Kincskeresés a tenger mélyén / 1983
• Csurka István / Színleírás / 1984
• Daniela, Hekuba és a többiek / 1978
• Defoe, Daniel / A londoni pestis / 1978
• Delblanc, Sven / Speranza / 1983
• Dexter, Pete / Ami jár, az jár / 1996
• Döbrentei Kornél / Tiszóka / 1986
• Dsida Jenő / Út a Kálváriára / 1985
• Durrell, Gerald / Aranydenevérek, rózsaszín galambok / [1996]
• Ébred a dzsungel / 1979
• Felvilágosodás és romantika a magyar irodalomban / 1993
• Fiedler, Arkady / Az Orinoco folyónál / 1979
• France, Anatole / A fehér kövön / 1977
• Fukazawa Hichiró / Kósui bölcsődal / 1968
• Gál Sándor / Mese a Hétpettyes házikóról / 1983
• Gáspár Simon Antal / Az én szülőföldem, a bukovinai Istensegíts / 1986
• Gergely Márta / Többsincs osztály / 1974
• Goethe, Johann Wolfgang von / Goethe és Schiller levelezése / 1984
• Hofmann, Gert / Meghódításunk / 1988
• Horváth Árpád / A megkésett világhír / 1980
• Ignácz Rózsa / Utazások emlékkönyve / 1980
• Isaac Newton válogatott írásai / 2003
• János Pál / A bennem növekvő ige / 1990
• Kaposi Zoltán / Uradalmi gazdaság és társadalom a 18-19. században / 2000
• Karinthy Ferenc / Don Juan éjszakája / 1979
• Karinthy Ferenc / Házszentelő / 1986
• Kolneder, Walter / Vivaldi / 1982
• Krleža, Miroslav / A fekete sas árnyékában / 1965
• Lauran, Annie / Hitler sapkája vagy a felejtés kora / 1977
• Legány Dezső / Purcell / 1981
• Lenin, Vladimir Il’ič / Aforizmák / 1986
• Liszt Ferenc / Liszt Ferenc válogatott levelei / [1.] / Ifjúság, virtuóz évek, Weimar / 1989
• Lux Alfréd / Átokfajzat / cop. 1988
• Magyarok az Antarktiszon / 1976
• Marosán György / Fel kellett állnom / 1989
• Moses, Steven Nicholas / Skywalkers / 1996
• Okudžava, Bulat Šalvovič / Találkozás Bonapartéval / 1985
• Pearson, Kenneth / A doraki kincs / 1981
• Pithart, Petr / Hatvannyolc / 1993
• Polányi Károly / Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban / 1984
• Queneau, Raymond / Az élet vasárnapja / 1982
• Raffai Sarolta / Megtartó szerelem / 1987
• Raffay Ernő / Trianon titkai, avagy Hogyan bántak el országunkkal … / 1990
• Ramos, Graciliano / Emberfarkas / 1980
• Rathert, Helmut / Nagypapa repül / 1985
• Ráth-Végh Istvánné / Férjem története / 1970
• Rátonyi Róbert / Szeretném ha nevetnének / 1985
• Rozgonyi-Borus Ferenc / RAM-ba zárt világ / 2003
• Rushdie, Salman / Szégyen / 1989
• Saat, Mari / Katasztrófa / 1986
• Salamov, Varlam / Kolima / 1989
• Schöpflin Aladár / Egy apolitikus elmélkedései / 1994
• Shaftesbury, Anthony Ashley Cooper / Értekezés az erényről és az érdemről / 1994
• Sőtér István / A templomrabló / 1985
• St. James, Ian / A halál szigete / 1986
• Stewart, Katie / Micimackó mesterkukta és Barátai legjobb receptjei / 1994
• Stone, Irving / A görög kincs / 1990
• Sükösd Mihály / Hemingway világa / 1977
• Sükösd Mihály / Hippivilág / 1979
• Sütő András / Szemet szóért / 1993
• Szabó Magda / A pillanat / 1990
• Szafar, Tadeusz / A fekete földrész / 1982
• Szántó György / Aranyágacska / 1976
• Szárszó 1943 / 1983
• Szász Imre / Maszat és társai / 1984
• Szathmári Sándor / Hiába / 1991
• Széchenyi István / Hunnia / 1985
• Szécsi Magda / Az aranyhalas lószem tükre / [1989]
• Szepes Mária / Lázadó szerepek / 1985
• Szilvási Lajos / Ott fenn a hegyen / 1989
• Szokolay Zoltán / Énekek összekapaszkodása / 1990
• Tandori Dezső / Ne lőj az ülő madárra! / 1982
• Tolstoj, Aleksej Nikolaevič / Lûbov / 1980
• Tóth Árpád / Tóth Árpád novellái és válogatott cikkei / 1960
• Trepper, Leopold / A nagy játszma / cop. 1990
• Tunström, Göran / Karácsonyi oratórium / 1986
• Twain, Mark / Egy jenki Arthur király udvarában / 1981
• Urai Erika / Hogyan közlekednek? / 1982
• Vámos Miklós / Borgisz / 1976
• Vámos Miklós / Váltás / 1977
• Váradi Pál / Kalotaszeg / 1989
• Vargas Llosa, Mario / A beszélő / 1993
• Végh Antal / Helyőrség az isten háta mögött / 1988
• Végh Antal / Kilencven perc / 1980
• Verne, Jules / Sztrogof Mihály / 1981
• Vonnegut, Kurt / Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater / 1973
• Wagner, Richard / Kivándorlási kérelem / 1989
• Walser, Martin / Lélekedzés / 1982
• Werfel, Franz / Ez elsikkasztott mennyország / 1986
• Zoŝenko, Mihail Mihajlovič / Limonádé / 1986
• Zsoldos Péter / Távoli tűz / 1983
  
  

Látogass el a könyvtár oldalára, ahol nyomon követheted a lista frissülését.

Nem is olyan régen pillanthattuk meg Stephen King krimisorozatának első kötetét, a Mr. Mercedes-t. Jövő hónaptól pedig már az újabb kötet is meg fog jelenni hazánkban, ami az Aki kapja, marja címet fogja viselni. Sőt jövőre (2016 júniusában), a befejező epizód is debütálni fog Amerikában.

A Bill Hodges-trilógia utolsó részben, az End of Watch-ban, vissza fog térni Brady Hartsfield, aki ismerős lehet az első részből. A nyomozó kénytelen bevonni a Mr. Mercedes kötet gyilkosát az esetbe, hogy feltárhassa élete egyik legnehezebb ügyét.

Ez a tempó meglepően gyors Stephen Kinghez képest is. Köztudott, hogy az író minden évben legalább egy, de jellemzőbb, hogy több könyvet is képes megírni egy év alatt. Viszont ez egyáltalán nem igaz a sorozataira, mint példásul a Setét Torony-ciklusra vagy a Talizmánra és annak folytatására a Fekete házra. Lehetséges, hogy közrejátszik az, hogy sorozatot szeretnének forgatni a trilógiából és fel kellett kötnie a gatyaszárat? Mindenesetre, ha meg is valósul a tévés széria, King közre fog működni a forgatókönyv írásban is.