Cormac McCarthy – Nem vénnek való vidék

Csak gondoljunk bele, mi történne akkor, ha egyszer csak annyi pénz ütné a markunkat, amennyivel minden problémánk megszűnne? Lássuk be, mindenki vágyik rá. A pénz nagy úr. De mi történik akkor, ha ez az összeg hirtelen tényleg a kezünkbe kerülne? Mit tennénk? Jómagam valószínűleg szétosztanám a családom között, de a kis ördög biztosan ott motoszkálna, hogy minden szó nélkül lépjek le a pénzzel és meg sem álljak Malibuig. Persze ez a pénz nem hullik csak úgy az ember ölébe. Vagy mégis?

Az a bizonyos vidék

Cormac McCarthy jó szokásához híven most is belevet minket a történet sűrűjébe és kapkodni kell a fejünket, mert a történet pörögni fog rendesen. Az út című regényével ellentétben, itt kicsit több szereplővel fogunk találkozni. Vegyük először a történet központi (szándékosan nem nevezném főszereplőnek, de erről kicsit később) szereplőjét, Moss-t, a fiatal srácot, aki a egyik napról a másikra meggazdagszik. A semmi közepén a véletlennek köszönhetően (vagy egyszerűen a balszerencséjére) egy drogkartell félresikerült üzletének helyszínén találja magát, ahol egyik oldalon a holtestek hevernek, a másikon pedig a gazdát nem cserélő pénz. Moss nem is gondolkodik, hogy mit tegyen, a dollárokkal teli táskát magához veszi és már le is lép, nem is sejtve, hogy ezzel elindít egy megállíthatatlan csapást, Chigurh-t.

Keresztül-kasul Amerikán és Mexikón

A történet több szálon fut, egyrészt Moss menekülését követhetjük nyomon, a másik oldalon képviseltetik Tom Bell seriff, akinek tényleg nem való ez a vidék. A városban ugyanis sohasem történt még annyi gyilkosság és vérontás, mint mióta Moss elemelte a pénzzel teli táskát. Láthatjuk, amint Bell próbálja felgöngyölíteni az ügyet, miközben magáról a rendőrről is sok érdekes dolgot megtudhatunk. Tulajdonképpen ő egy összekötő kapocs a regényben. Minden összegző gondolat az ő szájából hangzik el. Viszont, ami a legérdekesebb, hogy annak ellenére, hogy a legtöbb könyvben a „nyomozó-karakter” mindent elkövet az ügy megoldásáért, közben eggyé válik az esettel. Nos, a Nem vénnek való vidék Bell seriffje, mint minden normális rendőrtiszt, nem viszi haza a munkáját és képes egy teljes életet élni az őrsön kívül is. Ez egy hatalmas plusz pont tőlem, mert nagyon ritkán találkozni olyan regényekkel, ahol hitelesen ábrázolnak egy ilyen emberi jellemet.

Akkor most ki is a főszereplő?

A végére hagytam Chigurh-t, a bérgyilkost. Meg kell hogy mondjam, annak ellenére, hogy elméletileg ennek a történetnek a főhőse Moss, én mégis Anton Chigurh-t tekintem főszereplőnek. A karaktere jobban kidolgozott. Már-már beteges gondolkodása egyszerűen rémisztő, amit csak fokoz mániákus viselkedése. Egyszerűen olyan mint egy gépezet, akit nem pénz érdekel, hanem a saját elvei. Ezt nagyon jól tükrözi a könyv egy pontja, amit csak spoileresen tudok bemutatni:

SPOILER

Nos... mint mondtam Antont az elvei vezérelik mindamellett, hogy egy nagyon érdekes motivációja van, amitől a könyv végén hanyatt dobtam magam. De ne kalandozzunk nagyon el. Chigurh ígéretet tesz Mossnak, hogy meg fogja ölni a feleségét, ha nem adja fel magát. Ezutánt természetesen (mert miért is ne) Moss nem adja meg magát, és sajnos ez a vesztét is okozza. De ez nem elég Antonnak, így felkeresi Moss feleségét, hogy beteljesítse ígéretét, ahogy ő is mondta, ezt megígérte és ehhez tartja is magát.
Zseniális...

SPOILER VÉGE

Még nem is említettem az egyik legkreatívabb elemét a könyvnek, Anton fegyverét, amit ha az ember járt már hentesüzemben, akkor nagyon is jól tudja mi is az – egy kábítópisztoly, melyet egyaránt szívesen alkalmaz gyilkolásra és zárak alternatív módú nyitására. Node, miért mondom, hogy ő itt a főszereplő... nemes egyszerűséggel azt állíthatom, hogy mindvégig inkább az ő bosszúhadjáratát olvashatjuk, sem mint Moss menekülését. Meglepő dolog, de ami még meglepőbb, hogy működik is. Különös választás egy ilyen jellegű könyvhöz, mégis működik.

Puskapor és holttestek

A nem vénnek való vidék egy nagyon jól megkomponált maffia/gengszter regény, ahol sokszor hangsúlyos szerepet kap egy-egy életmegváltó gondolat. Viszont az öldöklés és az izgalom sokkal gyakrabban üti fel a fejét. Kicsit olyan mint a lavina. Kicsit lassan indul be, de majdnem a legelejétől kezdve a végéig eszméletlenül pörög. Az egészet átjárja egy különös érzés, ami arra készteti az olvasót is, hogy fusson, rohanjon, mert ha megáll, akkor biztosra veheti, hogy végezni fognak vele. Ez igencsak kihat az olvasási sebességre is. Noha, amúgy sem kiemelkedően hosszú a regény, nagyon gyorsan ki lehet olvasni. Szinte eteti magát, mert őszintén kíváncsivá képes tenni bárkit, hogy mi is bújhat meg a következő oldalon.

Mindenkit szeretettel várunk?

Végül csak az a kérdés maradt, hogy mindenkinek el kellene-e látogatnia a „Vidékre”. Azt kell, hogy mondjam, nem igazán. Korábban már írtam, hogy McCarthy stílusához kell egy kis türelem, de ebben az esetben nem ez a fő probléma. Ez a könyv egy nagyon furcsa mezsgyén táncikál, mert vagy túl van írva, vagy kicsit rövid. Ez alatt azt értem, hogy van az a pont, amikor az olvasó érzi, mikor is van vége igazából a könyvnek. Ebben az esetben is megvan ez a pont, csak nem a megfelelő helyen. A történet le van zárva, a vonalak le vannak zárva, de akkor a szerző gondol egyet és még ráhúz legalább 20 oldalt, ahol elkezdi ecsetelni Bell háttértörténetét és háborús emlékeit. Ezzel én úgy voltam, hogy rendben van, ad a történethez egy plusz élményt, mégis kilógott a lóláb. Ezt a szálat jobban ki kellett volna dolgozni, esetleg nem oda helyezni vagy (szerintem ez lett volna a legjobb) teljesen kihagyni, mert szerény személyemet teljesen hidegen hagyta. Egy kicsit olyan szaga van ennek, mintha ezt mindenképpen bele szerette volna az író erőltetni, de nem passzolt sehová, így a végére odacsapta. Sajnálom, mert egy jó regény, de így a végét számomra kellemetlenül megsavanyította és így nem tudok felhőtlenül kiváló értékelést adni rá. Viszont, ha ezeken képes az ember átlépni, akkor egy remek élménnyel gazdagodik. Remélhetőleg idővel én is más szemmel fogom látni.

Rengeteg kérdést lehet találni a neten az új Trónok harca regénnyel kapcsolatban, de leginkább az foglalkoztat mindenkit, hogy mikor is fog végre megjelenni az új kötet. Egyesek szerint a Tűz és Jég dala ciklus befejező része egyre jobban ki fog tolódni és lehetséges, hogy azt már nem is a nagy szerző, George R.R. Martin fogja megírni.

Természetesen erre Martin mindig frappáns válaszokat szokott adni, mint azt már korábbi cikkünkben közöltük is. Mégis, most bekövetkezett... A Trónok harca szerzője zombivá változott.

Senkinek nem kell megijedni, Martin jó egészségnek örvend és az utolsó kötet sincsen veszélyben. Az egyre népszerűbb Z, mint zombi (eredeti címe: Z-Nation) alkotói meginvitálták a szerzőt egy kis cameora, amit örömmel el is vállalt és láthatóan nagyon is élvezett.

„Csak azt akartam bizonyítani a rajongóimnak, hogy a Tűz és Jég dala könyvek még a Zombi apokalipszisben is meg fognak jelenni. „

A képet, amint Martin bőszen próbálja felfalni „vélhetően” hetedik könyvét, a Syfy csatorna tette közzé, ahol a Z, mint zombi eredetileg fut Amerikában. Noha nagyon szeretjük, ha valamiféle információ morzsát kapunk a könyvek megjelenésével kapcsolatban, reméljük, hogy a szerző már nem ilyen állapotban fogja a fent említett kötetet megírni.

Joseph D'Lacey - Hús

Szokták mondani, hogy az vagy, amit megeszel. Most őszintén, tegye fel a kezét, aki valaha belegondolt ebbe. Sokáig lehetne filozofálni arról, hogy hogyan és milyen következtetéseket lehet levonni arról, ki mit eszik és mennyit. Fontos-e a rendszeres hús fogyasztás vagy részesítsük-e inkább előnyben a vegetarianizmust, esetleg élből vessük el. A fehér vagy a vörös húsok a finomabbak? Egészségesebb-e a marhahús a sertéshúsnál? Ha valaki vegetáriánus akar lenni, mikor érdemes belevágnia ebbe az életstílusba? Nos... ezekre a kérdésekre Joseph D'Lacey Hús című könyve nem fogja ugyan megadni a választ, de annyi szent, hogy a húsimádók egy kicsit más szemmel fognak ezek után a tányérjukra helyezett ételre pillantani.

A semmi közepén

Úgy meséli az Adományok Könyve, hogy a semmi közepén, ahol sem növény, sem állat nem volt képes megélni, Isten megteremtette Abyrne városát. Isten látta, hogy ez jó, így megteremtette a város lakóit és státuszt adott nekik, jogot a szabad életre. Mivel az embereknek szükségük volt táplálékra, ezért megteremté a Választottakat, a marhákat, mellékelte az Adományok Könyvét és a Zsigerek Énekét. A Választottak húsát enni kell és aki ezt nem tartja be, annak megvonják a státuszát. Ezen a helyen játszódik a Hús története. Az emberek ezen egyszerű szabályok szerint élnek, de mint minden ideológia, ez is kicsit félre siklik. A Választottakat már nem csak a közemberek vágják, hanem minden marhát kisajátítva mészárol a Magnus Húsfeldolgozó.

Üzemlátogatás

Ha már húsüzem... Joseph D'Lacey nem kispályázik. Minden apró kis titokba bevezeti az olvasót. Mire a könyv végére érünk, már tudni fogjuk, hogyan működik egy kábítópisztoly vagy, hogyan épül fel egy tejüzem. Minden egyes oldal, ami a Húsfeldolgozóval kapcsolatos, egyszerűen már-már fájdalmasan részletes. Nemcsak a dolgozók monoton, gépszerű munkáját mutatja be, hanem az üzemen belüli eljárásokat, műveleteket és bevett módszereket is. A húsfeldolgozás folyamatát nyomon követhetjük a marhák kiválasztásától egészen a konyhai feldolgozásig. És bizony keményen kell dolgozni, mivel a hús mindenkinek kell, még azoknak is, akik csak egyszer engedhetik meg maguknak egy héten.

A fogyasztók

Ahhoz, hogy jobban megértsük Abyrne-t, nézzük meg, hogy kik is lakják. Igazából ha az átlag polgárokat nem vesszük figyelembe, három csoportot vehetünk észre:

A Magnus Húsfeldolgozó munkásai

Abyrne városában a legnagyobb tiszteletnek a húsfeldolgozó munkásai állnak. Legfontosabb feladatuk, hogy a munkájuk minőségi és gyors legyen, mert nem ajánlatos újat húzni Rory Magnus-szal, a húsbáróval. Ő a város vezetője, aki kemény kézzel irntézi az ügyeit. Hirtelen haragú állatias férfi. Aki megpróbálja átverni, vagy csak keresztbe tesz neki, ne lepődjön meg, ha maga is hússá válik.

Közjóléti Hivatal lelkészei

A vallás hatalmas szerepet tölt be a város életébe. Az előírásokat és a szabályokat a lelkészek tartatják be az emberekkel. Mindenki tart tőlük, mivel aki nem az Adományok Könyve szerint él, annak azonnali hatállyal megszüntethetik a státuszát, ami annyit tesz, hogy a semmi közepére átkozzák ki a szerencsétlen vétkezőt meghalni.

John Collins és követői

Ők testesítik meg a könyvben az ellenállást. Akik nem esznek húst és rájöttek, hogyan maradhatnak életben a városban anélkül, hogy egyáltalán ennének. Nos... a könyv egyik legmeredekebb pontja itt ütközik ki, hiszen Collins és társai nem esznek mást, mint fényt. Tudom, most mindenki felmordul magában, de nyugodjunk meg, ők képesen csak fényen élni. Ez képezi a fantasy részét a könyvnek.

Ebben a háromszögben próbál boldogulni Rick Shanti, a húsüzemi dolgozó, a Jégcsákány, akinek el kell döntenie, hogy melyik oldalra is áll a túlélés érdekében.

A vér szaga a levegőben

Nem hittem volna, hogy egy könyv, ami leginkább egy üzemben játszódik, le tud kötni, de mégis képes volt rá. Lassan és részletesen folyunk bele a világba és mikor már azt hinnénk, hogy mindent tudunk róla, akkor bedob egy fordulatot, ami szinte mindent a feje tetejére képes állítani. Szerencsére ilyenekkel rendesen meg van töltve a történet. Sohasem fogunk unatkozni, mert kellemes sebességgel pörögnek az események. Mindig történik valami és muszáj is, mivel önmagában a világ nem biztos, hogy a végtelenségig képes lenne lekötni. Azt viszont nem tagadom, mindazok mellett, hogy remek szórakozás a Húst olvasni, vannak benne hibák is rendesen. Néhol előbukkan egy-egy logikai baki és néhol átgondolatlan a történet. Ezt persze rá foghatjuk arra, hogy ez a szerző első műve, de néhol eléggé kilóg a ló... vagyis a marhaláb. 

Nehezen emészthető

Igazából melyik regény mellé tenném a polcra? Genezis történetek mellé? A krimik közé? Urban fantasyk csoportjába sorolnám? Sokat gondolkodtam, hogy milyen műfajba rakhatnám be ezt a könyvet annak ellenére, hogy ez egy horror köntösbe burkolt vegetáriánus propaganda. Kétségkívül egy fantasy regény, ami tele van brutális, néhol már megbotránkoztató elemekkel, hiszen ha képesen vagyunk lehántani róla a sallangot, megláthatjuk alatta a vegytiszta fantasyt. Az elnyomottak az elnyomókkal szemben... zsarnoki hatalom megdöntése... földalatti mozgalom... ezek mind-mind tagadhatatlanul a fent említett műfaj jellemzői. Szinte a könyv legelején befut egy minimális krimi szál is, ami egy idő után ugyan elhal, de a végén kiderül ott is az igazság, bár azt meg kell említenem, hogy elég bagatel módon.

Az én szememben a Hús egy kis torszülött, persze a szó jó értelmében. Egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Remek olvasmány azoknak, akiknek van gyomra hozzá, mert ez a könyv erősen 18+-os. Egyeseknek felkavaró lehet és komolyan csak erős idegzetűek olvassák, mert igencsak betegecske világban játszódik és amint már említettem, lehetséges, hogy soha többé nem esznek a végén többet egy falat húst sem.

Nem is olyan rég, egy nem túl távoli városban...

Kolozsváron a könyvszeretők elérték hőn áhított céljukat: ingyen utazhattak a buszokon olvasás közben. Egy évvel ezelőtt Victor Miron felkereste Emil Boc polgármestert elképesztő ötletével, miszerint ne kelljen fizetnie a tömegközlekedési eszközökön azoknak a személyeknek, akik utazás közben olvasnak. Az első hallásra földtől elszállt gondolat minden meglepetés ellenére meghallgattatott és így június 4-7-ig ingyen utazhattak a könyvszeretők. A kedvezménynek egyetlen kitétele volt: egy könyvvel induljon el mindenki otthonról. A könyvbarátok természetesen majd kiugrottak a bőrükből és sokan ki is használták a lehetőséget. Remélhetőleg ez a dolog nem egyszeri alkalom volt, hanem hagyománnyá nőhetné ki magát.

Egyre jobban kezdenek elterjedni Romániában az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések. Példának okáért, ha valaki a Facebook profilképét lecseréli egy könyv borítójára, egyes helyeken (fodrászüzlet vagy boltok) komoly kedvezményekhez juthat. Április 23-án, azaz a könyv világnapján ingyen mehetett be a kolozsvári botanikus kertbe az, aki könyvel érkezett.

Az aktivisták következő célja, hogy Mark Zuckenberget, a Facebook fejét rávegyék, hogy cserélje le profilképét egy általa kedvelt műre. Sok sikert kívánunk hozzá!

Szerencsére nálunk is egyre gyakrabban ütik fel a fejüket a könyvekkel kapcsolatos esetek. Az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár dolgozói egy érdekes dolgot indítottak el az olvasás népszerűsítése érdekében. A játék lényege, hogy el kell hagyni valahol egy könyvet, hogy azt valaki könnyedén megtalálhassa. Egyetlen kis cetlit kell hozzá mellékelni, ami felhívja az olvasót arra, hogy olvassa ki a könyvet és újra hagyja el.

„A játéknak a lényege tulajdonképpen a játék, tehát játszani jó. Erre gondoltunk egyébként, pedig hát nyilván az olvasás népszerűsítése a célja a játéknak”

- nyilatkozta Buzai Csaba, az orosházi Justh Zsigmond Városi könyvtár alkalmazottja

Nektek milyen ötletetek lenne az olvasás népszerűsítése érdekében?

Kezdjük az elején. Mi is az a HUGO-díj?

„A Hugo-díj egy művészeti díj, amelyet minden évben a World Science Fiction összejövetele, a Worldcon küldöttei ítélnek oda a megelőző naptári évben a Science-fiction és a fantasy műfajában született művekért és elért eredményekért. A díjat Hugo Gernsbackről, az Amazing Stories című sci-fi magazin alapítójáról nevezték el.”

 

-Köszönjük Wikipédia

Ez a neves esemény tegnap este, azaz augusztus 22-én került megrendezésre, de nem is szaporítanám tovább a szót.

Hölgyeim és Uraim, a kategóriák:

Legjobb regény

Ebben a kategóriában Cixin Liu lett a nyertes, The Three-Body Problem című regényével. A kínai származású szerző műve ugyan 2008-ban már megjelent, de csak 2014-ben jelent meg angol nyelven, Ken Liu fordítónak köszönhetően, így a HUGO-díj szabályainak megfelelően elindulhatott a versenyen... amit meg is nyert.

Legjobb kisregény

Ebben a kategóriában nem osztottak ki díjat. Igen, ilyen is előfordulhat.

Legjobb elbeszélés

„The Day the World Turned Upside Down” című alkotás nyerte meg, ami Thomas Olde Heuvelt tollából származik.

Legjobb novella

Nem lett díjazott.

Legjobb irodalmi alkotáshoz köthető munka

És itt sem osztottak díjat.

Legjobb grafikai történet (képregény)

Ebben a kategóriában egy Marvel képregény rabolta el a díjat a többi esélyes elől. A Ms. Marvel Volume 1: No Normal címre hallgató alkotást G. Willow Wilson írta és Adrian Alphona és Jake Wyatt rajzolták. Gratulálunk nekik!

Legjobb dramaturgiai előadás / hosszú formában

Szintén egy Marvel győzelem. A tavalyi év egyik legsikeresebb mozija, a Galaxis őrzői nyerte meg ezt a díjat, megelőzve az Amerika kapitánya: A tél katonáját, A holnap határát, a Csillagok között és a LEGO-kaland című filmeket.

Legjobb dramaturgiai előadás / rövid formában

Az Orphan Black, vagy ahogy itthon nevezik a Sötét árvák második évadának fináléja nyerte ezt a kategóriát. A verseny igencsak szoros volt, hiszen többek között a mára már legendás Trónok harca jelenetet, a Hegy és a Vipera küzdelmét sikerült legyőznie.

Legjobb szerkesztő / rövid formában

Nem lett díjazott.

Legjobb szerkesztő/ hosszú formában

Itt sem nyert senki sem.

Legjobb szakmai alkotó

Julie Dillon lett a győztes. Az amerikai származású szerző a sci-fi és a fantasy műfajában alkot képeket. Többek között videó játékokhoz, könyvekhez, magazinokhoz és zenei albumokhoz készít illusztrációkat.

Legjobb félprofesszionális magazin

Ezt a díjat a Lightspeed Magazine söpörhette be magának, amit John Joseph Adams, Stefan Rudnicki, Rich Horton, Wendy N. Wagner, és Christie Yant szerkesztenek.

Legjobb rajongói magazin

Idén a Journey Planet nyert, James Bacon, Christopher J Garcia, Colin Harris, Alissa McKersie, és Helen J. Montgomery szerkesztők jóvoltából.

Legjobb nem professzionális hang vagy videó

Itt a Galactic Suburbia Podcast lett a győztes. Innen is gratulálunk nekik!

Legjobb rajongói író

Laura J. Mixon, eredetileg vegyész, de ismertebb nevén Morgan J. Locke, a sci-fi szerző nyerhette idén a díjat.

Legjobb rajongói alkotó

Elizabeth Leggett, illusztrátor csodás munkája nyerte el a kis szobrocskát.

A John W. Campbell-díj a legjobb új írónak

Ezt a díjat az az új író kapta, aki a 2013-as vagy a 2014-es évben a legjobb tudományos fantasztikus vagy fantasy alkotást készítette. Ezt a díjat a Dell Magazines szponzorálja, ami ugyan nem a HUGO-díj, de ezen az eseményen adnak át. Wesley Chu nyerhette idén ezt a díjat.

Ők lettek a 2015-ös THE HUGO AWARDS díjazottjai. Remélhetőleg műveik minél hamarabb meg fognak jelenni magyar nyelven, hogy az itthoni olvasók is élvezhessék műveiket.

Korunk egyik legismertebb regényírója, Stephen King méltán elismert szerző. Írásaival elbűvöltek már ezreket a múltban és vélhetően a jövőben is. A zsigerig hatoló félelem és rettegés átjárja oldalait, de felmerül egy kérdés: Honnan jönnek az ötletei?

Habár – ahogy a legtöbb szerző is állítja – az ötletek egyszer csak kipattannak a semmiből,  Stephen King munkáit a való életben átélt incidensek és különös események inspirálták. Ezek a pillanatok váltották ki azt érzést, hogy tollat ragadjon és történetet alkosson belőlük.

Összegyűjtöttük az öt legérdekesebb esetet.

Egy borzalmas vihar és egy bevásárlóközpont

Nos, A Köd... Egy borzalmas vihar hozta magával a rémisztő ködöt, ami körülzárta Bridgtont és a lakosság mindent meg akar tenni, hogy életben maradjanak. A 2007-ben bemutatott A köd című film alapjául szolgáló történetnek igazán banális keletkezése van. De vajon mi ihlette?

Az egyik éjszaka egy óriási vihar rengette meg a várost, ami majdhogynem világkatasztrófa méretűre duzzadt (legalábbis King szerint). Másnap reggel a szerző és a fia elmentek a bevásárlóközpontba, ahol King az képzelte, hogy az előző éjszakán egy hatalmas őskori repülő gyík szállt végig a városon. Ez a lény inspirálta Stephen Kinget A köd megírásában. Nos... miért pont egy repülő őskori gyík jutott az eszébe? Azt senki sem tudja, de ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele.

A bernáthegyi, ami megtámadta

Még 1977-ben Stephen Kingnek volt egy kellemetlen tapasztalata egy bernáthegyivel, amikor Bridgtonban egy isten háta mögötti helyre vitte javítani a motorját. Ahogy megérkezett a pajtához egy bernáthegyi lépett ki onnan és egyenesen a meglepett íróra támadt. Szerencsére a szerelő közbelépett. Később megjegyezte: „Gonzo sohasem csinált ilyet korábban.”

Majd hozzátette: „Azt hiszem nem csípi a képedet.”

Az eset után megszületett Cujo, a vérszomjas bernáthegyi, aki egy denevérharapás következtében megtámadta a barátságos szomszédságot.

Kisállattemető nem messze az otthontól

King esete nagyban hasonlít az Állattemetőben történtekhez. Akkor történt, mikor a szerző még Orringtonban élet egyetemi tanárként. Egy forgalmas út mellett laktak ahol a kis kedvencek gyakran életüket vesztették. Ezért (ahogy a könyvben is történt) a gyerekek építettek egy állattemetőt nem messze, emléket állítva halott háziállataiknak. Szintén hasonlóság, mikor King lányának, Naominak a macskája, Smucky meghalt, az állattemetőben temették el. De ez még semmi! Owen, King kisfia is majdnem meghalt az út miatt. Innen támadt az ihlet. Hátborzongató!

Üdv Szívinfarktus Országban!

A Sorvadj el! című könyv ugyan nem saját neve alatt jelent meg, de ezt is egy saját tapasztalat ihlette. A történetben Billy Halleck egy átok miatt folyamatosan csak fogyni képes és egyetlen kilót sem tud hízni.

Nem titok, hogy Spehen King már gyerek kora óta erősen dohányzik, ami kihatott jócskán az egészségére. Így emlékszik vissza az író: „236 fontot veszítettem a súlyomból és keményen dohányoztam. Elmentem egy orvoshoz és azt mondta nekem: 'Nézze ember, a maga triglycerid szintje nagyon magas. Ebben az esetben nem kertelek, üdv Szívinfarktus Országban!'”

A szerző betartotta az orvosi utasításokat, de az ötlet is megszületett a fejében.

Egy éjszaka egy ijesztő hotelben

A ragyogás talán King legismertebb regénye. Jack Torrance és családja beköltözik a Panoráma hotelbe egy egész télre, az ott elkezdődő eseményektől a családi idill gyorsan rémálomba fordul.

1974-ben a szerző és felesége, Tabitha eltöltöttek egy éjszakát a The Stanley nevű pompás öreg hotelben. A tél miatt sajnos ők voltak az egyetlen vendégek. A hely különös üressége és a kihalt folyosók tökéletes helyszínt biztosítottak egy horror történetnek. Éjszaka a szerzőnek volt egy rémálma, amiben a fiát megtámadta egy lángoló locsoló és aztán a fagyos izzadságában ébredt.

„Meggyújtottam egy cigarettát, ültem egy széken és ablakon keresztül néztem a Rockiest (Sziklás-hegységet). Mire elégett a cigi, már határozottam megvoltak a könyv körvonalai az agyamban.”

Cormac McCarthy – Az út

A világvége egy közkedvelt téma, ez egy tény. A posztmodern irodalom és a filmművészet gyakran eleveníti meg a világ utáni világ élményét. A recept egyszerű: vegyél egy világméretű katasztrófát, adj hozzá egy csoportnyi túlélőt és a tetejére szórj némi zombit, vírust vagy űrlényt ízlés szerint. A végeredmény: mindenki le van nyűgözve. De mi történik akkor, ha az egyik hozzávalót kivesszük? Akkor is működni fog? No, nem mintha sok mindent ki lehetne hagyni, de mi lenne, ha a veszélyt és a közvetlen fenyegetést kiemelnénk és csak a katasztrófa meg az emberek maradnak?

Itt a vég

Az út története nagyon egyszerű. Apa és fia járják a kiégett világot élelmet és megváltást keresve. Ahogy fentebb is említettem, ebben a történetben két alapvető hozzávaló megvan, csak a közvetlen fenyegetettség hiányzik. Megtörtént a baj, eljött a világvége. Nincsenek zombik... nincsenek földöntúli lények... csak ők. Nekik egyedül kell szembenézniük az éhséggel, a fáradtsággal, a magánnyal és nem utolsósorban önnön félelmeikkel. Az álmok és a valóság rémes elegyében járják az országutat egy bevásárlókocsival, hogy elérjék a tengerpartot. De miért mennek pont oda? Ezt maguk sem tudják, de valami reményféleség csillan bennük, ha valami célt tűzhetnek ki maguk elé. És az út nagyon hosszú keserves. Ez alatt az éltem, hogy nagyon... nagyon ...NAGYON keserves.

Halálszag

Ha az ember a kezébe veszi a kötetet, és ne adja ég, bele is olvas, készüljön fel, hogy minden oldalnak halálszaga van. Minden mondatból és gondolatból árad a kilátástalanság. Egy-egy esetnél meg kell vallanom férfiasan, el kellett morzsolnom egy könnycseppet. Az író kifogástanul alkot. Pontosan tudja, hogyan kell az érzelmekkel bánni. A könyvnek az egyik pontján a főszereplő bemegy egy házba. Ebben igazából még semmi érdekes nincsen, de végig tökéletes összhangban kalapált a szívem a szereplőével, és csak annyit mormoltam az összeszorított ajkaimon keresztül hogy: „MENJ MÁR EL ONNAN!” Nem sok könyv volt eddig képes ezt a fajta izgatottságok kiváltani belőlem. Egyszerűen zseniális. De pontosan ez képzi az egyetlen negatívumát is. Talán túlzás, hogy pont ezt fogom felhozni, mert akár a legjobb érvként sorolhatnám fel, de ez a könyv kegyetlenül képes lehúzni érzelmileg az olvasót. Napokig a karmai között tart még akkor is, ha már kiolvastuk és az a búskomor levertség lesz úrrá mindenkin. A szereplőknek nincsenek neveik, (apa és fiú) ami csak jobban erősíti az olvasóban azt az érzést, hogy ők csak egy-egy porszem a nagy egész kiégett világban.

Embernek maradni

Ebben a történetben nem is a történet, hanem a mondani való dominál. Az események, a helyszín mind csak katalizátora a felvetni való kérdéseknek. Mert a fő kérdés az, hogyan maradhatnak emberek egy embertelen világban. A könyv az apa vívódását kíséri végig. Átélhetjük vele együtt, hogyan hagyja el az anya a családját, mit gondol a csontsoványra fogyott fiáról vagy azt, hogyan éljenek még egy nappal tovább. Mindenre a válasz, a végső megoldás az övében hordott pisztoly lehetne, mivel a tárban csak két töltény maradt. De arra még ebben a  világban sem képes, hogy meghúzza a ravaszt, még akkor sem, ha neki és a fiának ez lehetne a megváltás. Ők emberek és emberek módjára akarnak élni, mindent megtenni a túlélésért. Ezt próbálja megtanítani az apa a fiának.

„Vesszőtlen konvojok”

Cormac McCarthy egyik méltatója úgy nevezte a regényének sorait: ezek a „vesszőtlen konvojok”. Ez nem is véletlen. Senki se lepődjön meg azon, ha egy mondat nyelvtanilag nem feltétlen helyes, vagy tíz sornál hosszabb. Ez nem nyomtatási hiba, hanem ez McCarthy védjegye, amivel zseniálisan zsonglőrködik. A központozás hanyagolása vagy teljes elhagyása lehetővé teszi, hogy az olvasó teljesen elmerüljön a regényben. Nehéz megszokni, ez nem vitás, mégis két-három oldal után az olvasó úgy érzi, hogy a főszereplő maga meséli el a kalandjait. Létrejön egyfajta tábortűzi hangulat. Látni véljük a szereplőket körülöttünk, érezzük mikor veszi át valaki más a szót és folytatja a történetet. Könnyű elveszni benne és a szereplőkkel azonosulni, mivel egyikük sem egy szuperhős, különleges képességekkel. Csak egyek közülünk, mint te vagy én.

Az út végén

Ez egy nagyon jó, de egyben nagyon szomorú regény. Nem tudnám mindenkinek ajánlani, mivel a történet nem kecsegtet egy klisés befejezéssel. Nem gördül le a függöny és nem lesz taps. A vásznon nincs Happy End felírat. Sokkal inkább egy gombóc alakul ki a tortokban, amit jó ideig nem lehet majd lenyelni. Ezt a regényt azoknak tudnám javasolni, akik szeretik a filozófikusabb könyveket, mert lesznek benne megvitatásra váró kérdések, mint: jobb-e az élet, ha a halált csak egyetlen nappal odázzuk el vagy tétlenül várjuk a végső sötétséget? Letehetetlen alkotás és minden egyes szaváért megéri, de fogadjatok meg egy tanácsot! Ne karácsonykor olvassátok el, mert képes lesz tönkretenni az ünnepi hangulatot. Kegyetlenül képes betalálni. Még most is látom magam előtt a szitáló hamuval fedte utakat, amint eszembe jut a könyv. Lenyűgöző, csak legyen meg hozzá a megfelelő lelki állapot.

George R.R. Martin kijelentette, hogy a Tűz és Jég dala ciklus befejezése keserédes győzelemmel zárul.

Az író nemrégiben elárulta az Observer-nek, hogy ugyan még nem fejezte be a könyveket, de a végkifejlet már megvan a fejében. Egy biztos, hogy a Trónok Harca-sorozat vége nagyon hasonlítani fog Tolkien Gyűrűk Urájának befejezéséhez.

„Ahogy már korábban mondtam, a végkifejlet hangulata eléggé keserédes lesz. Úgy értem, és ez nem titok, nagyon nagy hatással volt rám Tolkien és szerettem, ahogyan a Gyűrűk Ura végződött.”

Azt azért remélem, hogy nem két hobbit jelenik meg majd Királyvárban és lopják el Cersei egyik gyűrűjét.

Továbbá a szerző megkérte a rajongókat, hogy hagyják abba a panaszkodást a személyes blogján az HBO által eszközölt változtatások miatt. Marton posztolt egy üzenetet a NEM blogján ezekre válaszolva.

„Nem tudom kontrollálni mások mit mondanak vagy tesznek.”

Továbbá hozzátette:

„Én irányítom azt, amit írok a könyveimben, szóval visszatérek a fejezethez és most megírom a Winds of Wintert, köszönöm szépen!”

Stephen King - Állattemető

Mindenki átélte már a veszteség ilyen vagy olyan formáját. Egy vizsga elbukása vagy egy régi baráti kapcsolat megfakulása, megszűnése, még egy szakítás is magban hordozza a bánatot. Magányra és elég időre van szüksége az embernek ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a gyászt. A veszteségekről beszélni kell, újra átélni, elmélkedni róla, mégis az idő az egyetlen gyógyír a szív fájdalmaira. Idővel az érzések megváltoznak és képesek vagyunk csak a jóra és a szépre összpontosítani, amíg már csak a legszebb emlékek maradnak meg.

Én is elég időt töltöttem el önmagamban, hogy fel tudjam dolgozni, de nem sikerült... ez a feloldozás elmaradt.

Hideg zuhany

Mindent elkövettem, hogy csak jót tudjak mondani az Állattemetőről. Ez a regény egy kicsit olyan, mint egy „mostohagyerek”. Tudjuk, hogy ott van, foglalkozunk vele, szeretjük, de a szívünk mélyén mégsem tudjuk a sajátunkként kezelni. Rengeteg kritikát és elemzést lehet találni King regényiről, és előbb vagy utóbb beleszaladhatunk az Állattemetőbe. Én is nagy elánnal vágtam bele. Most, hogy már elolvastam és elég ideig ért bennem a dolog, úgy gondoltam, itt az ideje beszélnem is róla.

Maine... te gyönyörű Maine...

Dr. Louis Creed és családja egy állásajánlat miatt Chicagóból elköltöznek új otthonukba. Dr. Creed, felesége és a két gyerek – az öt éves Ellie és a másfél éves Gage – izgatottan várják a költözést, bár hallottak a környékről ezt azt, hiszen néhány utcával arrébb egy veszett bernáthegyi gyilkolt le pár embert. Ez ugyan nem hangolja le a lelkes családot. Louise és Rachel – Creed felesége – hamar összebarátkoznak a szembe lévő idős párral. Épp, hogy berendezkednek, idilli életük fordulatot vesz, mikor Ellie  macskáját elüti egy kamion. A lány vigasztalhatatlan, de Jud, a szomszéd tud egy megoldást.

Az idilli Lilaakác köz

Jud, még gyerek korában ismerkedett meg egy hellyel, amit csak úgy emlegetnek, hogy az Állattemető. A tájat kettészelő úton a tartálykocsik gyakran végeznek a szeretett házi kedvencekkel, így nem is csoda, hogy a közelben van egy hely számukra. Ám Jud felhívja Creed figyelmét a temetőn túli vidékre, ahol a micmac indiánok egykori temetkezési helye terült el. A fáma szerint annak a helynek varázsereje van. Ha abba a földbe eltemetnek egy testet, az később visszatér. De, ahogy Jud is elmondja – azok már nem azok, akik egykor voltak. Gonoszak, kiszámíthatatlanok és veszélyesek lesznek.

Különösen tetszett, hogy a szomszéd felajánlja neki a döntést. Rá bízza, hogy él-e a lehetőséggel vagy sem. Ez pontosan olyan dilemma, mint ha valami megkérdezi tőled: Szeretnéd tudni, hogyan fogsz meghalni? Creednek is meg kell hozni a döntést.

Magas hegyek fölött, hol …

Sűrűsüdnek a baljós fellegek. Creed természetesen elássa a macskát, hogy a lánya boldog legyen. Ezt minden apa megtenné a lányáért, de a bonyodalom itt kezdődik el igazán, hiszen a további intő jelek ellenére is örömmel fogadják a hazatérő macskát. Mit sem törődve a figyelmeztetésekkel élvezik a boldogságot, amit a halott macska visszatérte okozott. Bár a háziállat már nem olyan, mint volt.
Nemsokkal később újabb tartálykocsi érkezik, de ezúttal már nem a macska lett a célpontja.

Spoiler mentesen?

Nézzétek, én megpróbáltam. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, próbálkoztam, de nem sikerült... Erről a könyvről szinte lehetetlen spoiler mentesen beszélni. Talán azért, mivel a könyv 2/3-a maga a felvezetés és lassacskán az ember azt kezdi érezni, hogy a felvezetés maga a regény. Most úgy tűnhet, hogy a könyv első nagy része öncélúan hosszúra nyúlik, de valójában nem, mivel azok az információk mind fontosak a végkifejletnél. Csak ettől az emberben marad egy kis üresség, és hatalmába keríti egy érzés: Sok hűhó, a semmiért...

Rá kellett döbbennem, hogy ezt a regényt nem a történet viszi el a hátán, hanem inkább a rémületkeltés. Az viszont mesteri.

ÖÖÖ...

Szeretnék többet írni róla... de komolyan. Szeretném magasztalni, és elmondani, hogy mennyire kiváló ez a könyv, de mégsem fogom. Nagyon tetszett, ehhez kétség sem fér, de nem erre számítottam. Ha az ember olvasott már egy pár King-regényt, akkor fel van készülve egy bizonyos minőségre. A zsigereiben érzi, hogy a történet mögött van egy sokkal mélyebb ez veszélyesebb dolog, amit nem biztos, hogy meg fogunk elsőre érteni. Mégis, mikor befejeztem a könyvet, először végtelenül csalódott voltam. Ez a történet csak ennyi? De rá kellett eszmélnem, hogy a történet tényleg csak ennyi, és nem is akar több lenni, mint egy átlagos kísértet történet. Félre értés ne essen, tényleg voltak olyan részek, amikor kifejezetten rettegésben tartott, főként a végén. Valószínűleg bennem van a hiba, mert nem erre készültem fel, mégis keserű szájízzel gondolok vissza rá, bármennyire is tetszett. Sokkal jobban hasonlít egy Lovecraft történetre, mint egy King köyvre.

Mégis azt kell, hogy mondjam, aki bele szeretné vetni magát Stephen King világába, ez egy remek ugró deszka, de arra mindenki készüljön fel, hogy a többi regény sokkal komplexebb és pörgősebb lesz, mint az Állattemető.

Ha szereted a rejtélyes vagy misztikus krimiket, esetleg a thrillereket, akkor mindenképpen ugorj be egy könyvért a „Once Upon a Crime” nevű boltba és vegyél egyet... vagy akár az egész boltot.

A minneapolisi független könyvesbolt, ami tele van rejtélyes történetekkel, kezdve a klasszikus Sherlock könyvektől egészen a modern krimikig, eladóvá vált. A két tulajdonos, Gary Schulze és Pat Frovarp számára a Once Upon a Crime nem csupán egy egyszerű könyvesbolt. Az életük részét képezi, hiszen a két krimi rajongó itt találkozott először egymással, ahol nem sokkal később meg is házasodtak. A pár 2002-ben vásárolta meg az üzletet az előző tulajdonostól. Az elmúlt tizenhárom évben nem csak vezették az üzletet, hanem vendégül látták nem csak helyi, hanem nemzetközi szerzők százait és biztosítottak helyszínt számos rendezvénynek.

A bolt szerves részévé vált mára a krimi írók világának is, amit Reed Farrel Coleman meg is említ a "Moe Prager" sorozatában. Schulze és Frovarp a "The Hollow Girl” című regényben meg is jelennek Moe Prager magánnyomozó kalandjai során.

A pár sajnos egészségügyi okok miatt válik meg a bolttól – nyilatkozta Schulze, de a nyugdíjas évek alatt valami nem fog változni.

„Valószínűleg rengeteg könyvet fogunk olvasni.”

 

Schulze a következőket tanácsolja a lehetséges tulajoknak:

„Teljes mértékben szeretned kell, amit csinálsz! Nem pusztán azért, hogy meggazdagodj! Mikor kamasz voltam, mindig az volt a vágyam, hogy egy ilyen munkám legyen. Most, közel negyven évvel később, ahogy visszagondolok erre, sokkal jobb lett, mint ahogy akkor elképzeltem.”

Az üzlet a Lyndale Avenue at West 26th Street címen található. El sem lehet téveszteni; ha egy holttest körvonalait ábrázoló táblát látsz, akkor jó helyen jársz. Készítsétek a pénztárcákat! Ki lesz az első licitáló?