Vitathatatlan, hogy Stephen King a horror műfajának egyik koronázatlan királya. Regényeivel bőven bizonyította, hogy a szakma nagymestere. Ezt bizonyítják díjai is, többek között a Bram Stoker-díj, a HUGO-díj és a World Fantasy-díj. Rengeteg rajongója van szerte a világon. De mi is az ő titka? Az tagadhatatlan, hogy a humora „félelmetes” (ha-ha-ha). Erről többször is tett tanúbizonyságot.

„Némelyek szerint szörnyűséges ember lehetek, de ez nem igaz. Gyermeki szívem van - egy befőttesüvegben az íróasztalomon.”

De ennyi elég is lenne? Egy kicsit mélyebbre ástunk, hogy megfejtsük a King-titkot.

Félelemkeltés

Stephen Kingről leginkább az hírhedt el, hogy egy elvetemült horror író. Ez igaz is, meg nem is. Tény, hogy történeteiben igencsak nagy szerepet kap a horror, ráadásul nem a megszokott old school módon, hanem egy modernebb, kifinomultabb formában. Sztorijaiban leginkább hétköznapi tárgyakat, eseményeket ruház fel paranormális képességekkel, mint például egy kocsit, egy nyaralást vagy egy egész hotelt. Ezek a dolgok alapjáraton nem félelmetesek, de King képes ezeket felvértezni olyan hatalommal, amit emberi ésszel nem igazán vagyunk képesek felfogni. Sokszor ezért a teljes igazságot nem is tudjuk meg a történet mögött megbúvó részletekről. Kicsit ez olyan, mintha nem minden szál lenne elvarrva, de ez nem így van. Csak érződik, hogy egy-egy könyv egy nagyobb sztori kisebb egysége, ami arra készteti az olvasót, hogy többet és többet fogyasszon a szerző műveiből.

Egy átlag amerikai

Kingnek az első (saját nevén megjelent) kötetével, A Carrie-vel azonnal megszerezte a hírnevet, de sajnos ez azt is jelentette, hogy a média és a kritikusok beskatulyázták a horror műfajába. Ez egy nagyon nagy hiba. Kinget nem lehet csupán a horrorról megítélni. Történeteinek főszereplői szinte minden esetlen egyszerű, hétköznapi emberek, akik szembesülnek a „gonosszal” és muszáj felül kerekedniük félelmeiken, azért, hogy képesek legyenek túlélni. Jó magam is igen korán találkoztam King munkásságával (már a középiskola első osztályában) és nekem is meg kellett küzdenem a szerzőt körüllengő sztereotípiákkal. Miért olvasol ilyeneket? Felzabálja az agyadat! Nincsnek tőle rémálmaid? NINCSENEK! Belátom ennyi év távlatából, hogy talán nem a legjobb választás volt akkor még Stephen King, de soha nem voltak a könyveitől depresszív-, gyilkos- vagy szuicid gondolataim. Mert ezek a regények inkább egy jellem fejlődését mutatják be. Olyan emberek életét, akiket egy paranormális tevékenység kilökött a komfort zónájukból. Ezek személyes drámák. Vélhetően ezért nem sikerült még kifejezetten jó film adaptációt készíteni egy-egy King regényből.

Merre tekeredik a Wc papír?

Elhíresült tény, hogy a szerző ügyel a részletekre. Csak ez oykor már kissé túl sok is. Néha többet tudunk meg részletekről, mint amennyit szeretnénk. Egy táj vagy egy helység leírása egyszerűen lenyűgöző. Olyan érzésünk támad tőle, mintha magunk is ott lennénk. Édesanyám szokott azzal viccelődni, hogy King világa már annyira részletes, hogy azt is megtudjuk, merre csavarodik a wc papír. Van benne valami.

Arról írj, amit ismersz

Természetesen az sem véletlen, hogy sok esetben a történetek főszereplői írók. Mort Rainey (Titkos ablak, titkos kert), Jack Torrance (A ragyogás), Thad Beaumont (Halálos árnyék) mind igazából maguk a szerzők, hiszen King hitvallása szerint, az íróknak arról kell írniuk, amit igazán ismernek. Ezért a drogfüggőség, agresszív viselkedés vagy akár az alkoholizmus gyakran visszatérő elem. Valahol ez egyfajta terápia, ahol képes volt megküzdenie saját démonaival.

Mindenki ismer mindenkit

Munkásságának egyik legérdekesebb pontja, a történeteket összekötő kapocs. Olyan ez mint mikor az egyik haverod facebook oldalán észreveszed, hogy van egy közös ismerősötök. Szinte minden King regény kapcsolódik egy másikhoz. Ez egy remek ötlet és néha nagyon is fontos információkat tudhatunk meg egyes szereplőkről vagy eseményekről. Csak egy példa:

- "A ragyogás" című könyvben megismerhetünk egy idős szakácsot, Dick Hallorann-t, aki tesz egy utalást arra, hogy hogyan és mikor jelentkezett a ragyogás képessége.

 

- Az "Az" című könyvben kiderül, hogy Mike Hanlon édesapja együtt szolgált a katonaságban ugyanezzel a Hallorann-el, akkoriban, mikor jelentkezett a képessége. Ezzel is fontosabb infókat megszerezve annak körülményiről.

Ezzel is azt érezzük, hogy a történet mögött van még egy történet. Szerintem nagyon érdekes dolog. Minden alkalommal, mikor olvasok egy újabb King könyvet, már dörzsölöm a kezem, hogy melyik könyvre kapok utalást. Néha már jobban várom, mint a karácsonyt.

Castle Rock & Derry

Mondhatni, King alkotott magának egy játszóteret. Pontosabban kettőt is. Castle Rock és Derry fiktív helyek, habár több rajongó is megkísérelte megtalálni ezen helyeket, de sikertelenül. A fent említett helyszínek, válogatott rettenetek városai. Félelmetesen részletesen ki lettek dolgozva. A leírások alapján könnyedén lehet térképet rajzolni róluk. Gyönyörű, festői tájak amiket rettenetes gyorsasággal képes ellepni a félelem és a borzalom.

Azok, akik eddig ódzkodtak attól, hogy akár csak kinyissanak egy King regényt, azoknak azt ajánlom, hogy próbálják meg valami rövidebbel, mondjuk az Állattemetővel vagy az Éjszakai műszakkal (mivel ez egy novelláskötet lehet belőle bátran mazsolázni).

Búcsúzóul had idézzem King szavait, ami szinte mindent elárul a munkásságáról:

"Mindnyájan meghalunk. Én csak próbálom egy kissé érdekesebbé tenni."

Közel tíze már annak, hogy a „Harry Potter széria” utolsó kötete, a „Harry Potter és a Halál ereklyéi”, 2007 nyarán megjelent. A sorozat végső része lezárt egy korszakot, nem csak a kis varázslólegény tanulmányait, hanem egyesek gyerekkorát is. Még anno, annak idején az olvasók együtt cseperedhettek fel Harryvel és barátaival. A ma már több, mint 400 millió példányszámban eladott sorozat belevésődött mindenki emlékezetébe és fájó szívvel ugyan, de el kellett engedni Harry kezét, hogy ő is felnőtté váljon, mint mindenki más.

De a rajongók egyre csak azt kérdezték, hogy lesz-e még több könyv?

J.K. Rowling még 2007-ben úgy reagált erre, hogy teljesen befejezte a történetet.

„Mindig azt mondom, hogy soha se mond, hogy soha... tíz éven belül vissza szeretnék térni ehhez, de ez nem valószínű.”

2011-ben elindította a Pottermore.com nevű weboldalt, mivel rádöbbent, hogy rengeteg dolog tisztázatlan maradt, mint például karakterek háttértörténetei. Ha tudni szeretnéd, hogy Dursley-ék valóban gyűlölték-e Harryt, látogass el az oldalra.

Most viszont az írónő ismét tollat ragadott – habár nem egy könyv miatt.

Két Potter-projekt közeledik felénk: egy a képernyőn és egy a színpadon.

Rowling írja a következő Potter-univerzimban játszódó trilógia forgatókönyvét, ami a „Fantastic Beasts and Where to Find Them” címet viseli. ( Néhány rajongónak ez ismerősen csenghet) A trilógia első része 70 évvel a Bölcsek köve eseményei előtt fog játszódni. Állítólag 2016 novemberében már a mozikba fog kerülni.

Meglepetten olvastam a Harry Potter and the Cursed Child-ról, hogy a következő Potter-kaland a színpadon fog játszódni. Az írónő szerint egyértelmű lesz, hogy miért döntött a drámai forma mellett. Jogosan merült fel a kérdés, hogy akkor mikor fog játszódni a történet? Egy előzmény lenne? Ezt J.K. Rowling cáfolta.

 

„A Harry Potter and the Cursed Child, egy még el nem mesélt része Harry történetének.”

Sajnos ennél többet nem árult el. Addig is nekünk marad a várakozás és a régi könyvek újraolvasása... no meg, a huss és pöcc!

Stephen King - Álom Doktor

Megmondom őszintén, nagyon nagy bajban vagyok. Stephen Kingről mostanában nyíltan rossz véleményt vállalni egyenesen öngyilkosság. Nem mintha rosszat szeretnék mondani az íróról, senki ne értsen félre, csak van bennem némi csalódás. Persze ez szubjektív és nem igazán a könyv hibája, hanem sokkal inkább az enyém. De nézzük is meg, hogy mi is szegte kedvem.

Ragyogj, ragyogj, kis csillag!

Szerintem nem kell bemutatnom senkinek „A ragyogás” című regényt. Akinek mégis, annak had foglaljam össze három mondatban:

- Az alkoholista apa feleségével és paranormális képességekkel rendelkező fiával felköltöznek egy hotelbe télire, hogy karbantartsák az épületet.

 

- Amint ellep mindent a hó, mindenki elkezd hallucinálni.

 

- Az apa bekattan és „Here's Johnny!”

Azt hiszem ezzel el is mondtam a történetet nagy vonalakban. Remekül megírt egy történet, ami tökéletesen átadja a klausztrofób élményt. De most nem A ragyogásról szeretnék beszélni, viszont ennek ismerete szükséges a problémám megértéséhez, mivel az Álom Doktor marketingje kicsit rossz irányba indult. A csapból is az folyt, hogy ez a fentebb említett könyv folytatása. Ezt kijelenthetem, hogy nem teljesen igaz, mivel a folytatás szerintem magában hordozza azt a mondanivalót, hogy a két történet nagyban hasonlítani fog. Viszont a kísérteties karakterdráma helyett kapni fogunk egy inkább történet orientált írást. Újból kihangsúlyoznám, hogy ez nem baj, csak kissé meglepett a dolog.

… mert, ha már folytatás

Gyakorlatilag a két történet annyiban hasonlít, hogy A ragyogásban szereplő kisfiú, Danny felnőtt, és pontosan ugyanolyan alkoholfüggő, mint az apja. A könyv első nagy része ezt hivatott elmesélni. Aláírom, hogy az alkoholizmus egy nagyon szörnyű és megterhelő dolog. Ezt nagyon hitelesen ábrázolja is az író. Vélhetően volt honnan merítenie, hiszen King maga is küzdött ezzel a betegséggel. A leszokás rögös és hosszú út... csak az a szörnyű, hogy Danny Torrace mindvégig lökdös minket maga előtt, hogy lépjünk bele minden kavicsba. Komolyan azt éreztem már néha, hogy nekem is el kellene már mennem egy elvonóra, hogy jobb legyen mindenkinek.

A Szufla

Ebben a kötetben maga a gonosz egy kicsit kézzel foghatóbb entitás, mint a Panoráma Hotel. Hogy igazán pontos legyek, egy egész csoport jelenik meg, akik magukat csak Igaz Kötésnek hívják. Lényegében olyanok mint a hobók, csak ők lakókocsival járnak, hogy kiszippantsák a szuflát/ragyogást/második látást (vagy bármi ami tetszik) az erre érzékeny emberekből. Mondjuk ezt az áldozatok annyira nem engedik és nem is örülnek neki. Az külön tetszett, hogy ebben a csoportban egyre tűntek fel olyan karakterek, akik más-más dolgokban tehetségesebbek. Van aki be tudja tájolni, hogy hol vannak a ragyogásra érzékeny emberek, van aki irányítani tudja a másikat és így tovább. Szerintem ötletes és meg is magyarázza a csoport létjogosultságát.

Here's Johnny!

Egyre jobban azt kezdem, észrevenni, hogy King könyvei egyre populárisabbak kezdenek lenni. Ez persze nem rossz, mivel így szélesebb körben ismerhetik meg az író nevét. Bár mondjuk neki már nem nagyon kell bővítenie a rajongói körét. Nekem is kedvenc íróim egyike, de be kell látnom, hogy lassacskán kezd beállni egy jól kitaposott sémára. A könyv kétharmadánál már tűkön ülve vártam a végső agyeldobós őrületet, de sajnos elmaradt a vérengzés. Valahogy az ember várná, hogy az előző könyvei ismeretében legyen valami igazi cliffhanger. Félreértés ne essék, korrekt, izgalmas befejezést kapunk, a lezárás kifejezetten szép volt. Csak nem éreztem az igazinak.

… borítójáról a könyvet

Engem is meglep, hogy fel kell hoznom, de muszáj erről beszélnem. Kifejezetten vártam már az Álom Doktor megjelenését és majd kiugrottam a bőrömből, mikor megjelent a külföldi kiadvány borítója. Az a zöld szemű macska kellőképpen volt misztikus és egyben hétköznapi. Rögtön el is kezdte piszkálni a fantáziámat, hogy miért kaphatott az a macska központi szerepet. Aztán megjelent a magyar borító is, amin teljesen meglepődtem. Azt hittem, hogy egy az egyben le fogják másolni az amerikait, de nem ez történt. Igaz, a vörös-füstös-ködös borító jobban tükrözi a történetet. A közelmúltban viszont megjelent a papírfedeles grafika is, ami jó lenne, csak a színösszeállítás nem a legjobb. Bár ez ismét csak szubjektív. De a macska... most spoiler következik: a történethez nem sok köze van a macseknak. Bár, lehet nekem nem esett le, de nem sok szerep jutott szegénynek.

Végül csak annyit

A fentiekből most az jöhet le, hogy nem tetszett a könyv. Tetszett. Kifejezetten tetszett, csak el kellett fogadnom, hogy ezt egy teljesen különálló kötetként kell kezelnem, amiben történetesen ismerhetek korábbról néhány szereplőt. Egyébként ez a helyzet fenn áll a A talizmán és A sötét ház esetében is. Az Álom Doktor egy jó kis könyv, nagyon jó egy kikapcsolódáshoz vagy a parton napozás alkalmával. Szervesen nem kapcsolódik a Ragyogáshoz, tehát nyugodtan belevetheti magát az is, aki nem ismeri az „előzményeket”. Ha viszont mindenképpen teljes élményt szeretne valaki kapni erről, mindenképpen olvassa ez azt is, mert azért az Álom Doktorban van néhány Easter egg, amit szemfülesek észrevehetnek.

Rengeteg olyan alkotás van, ami méltán érdemelte ki a tiszteletet az irodalomban. Csavaros történetvezetés, remek karakterdráma vagy csak az irodalmi eszközök művészi használata miatt mindenki ismeri ezeket a műveket - nem is véletlenül; mint a Zabhegyezőt (vagy ahogy mostanában emlegetik, ”Rozsban a fogó”), A legyek urát, vagy személyes kedvencemet, A ragyogást. Azt azért mindenképpen meg kell említeni, hogy ezekhez szükségeltetik egy bizonyos életkor betöltése, ezért nem adnám minden gyerek kezébe. Érni és fejlődni kell ezekhez az alkotásokhoz, így az olyan művek, mint a Harcosok Klubja, nem tartozik a gyerekkönyvek kategóriájába. Vagy mégis?

Nem hiszem, hogy sok ember van földön s égen, aki ne ismerné a 'Harcosok klubját'. A könyv félelmetesen fokozza a feszültségeket, míg végül az olvasó el nem jut a végkifejletig. Ha a könyvet nem is, a David Fincher által rendezett adaptációt mindenkinek ajánlom. Remek történet egyedi megvalósítással. De egy biztos... a sztori szigorúan 18-as karikát érdemel.

Szerencsére Chuck Palahniuk, a könyv szerzője, elkészítette a gyerek-barát verziót, amit saját maga olvas fel. A 'Fight Club 4 Kids' című alkotás természetesen csak egy vicc, de Mashable.com irodájában készült videó remekül sikerült. Ajánlom mindenki figyelmébe, aki már ismeri a sztorit, mert rengeteg spoilert tartalmaz. Viszont, most már mindenki nyugodtan megoszthatja a kedvenc részeit a Harcosok klubjából minden ijesztő elem nélkül. Micsoda remek ötlet. Kiváló ajándék születésnapra és házassági évfordulóra. Ti megvennétek?

Darren Shan - Kojaszan

Kicsit furcsán érzem magam, hogy egy ifjúsági könyvet mutatok be, de az a helyzet, hogy amint ezt elolvastam, újra gyerek lehetettem, ha csak egy kis időre is. A rohanó mindennapokban szükségünk van egy kis időt fordítani a nosztalgiára és a múltra. Felidézni a régi emlékeket. Ilyenkor már nyúlunk is a telefonért, hogy felhívjunk egy családtagot vagy barátot, hogy felfrissítsük a kapcsolatunkat. De ez így is van jól.

Szellemek... szellemek mindenütt

A történet ék egyszerű. A mese (mert ez egy mese, bárki bármit is mondjon) Japánban játszódik, egy kis falucskában, ahol a helybeli gyerekek legjobb elfoglaltsága, hogy a hídon túli temetőben játszanak. Persze ettől a temetőtől senki sem fél, de mikor leszáll az éj, a para gyorsan beköszönt és senki még csak a közelébe sem megy a hídnak, ami összeköti a falut az erdővel, mert ugyanis az tele van kísértetekkel. A változatosság kedvéért nem démonok vagy vámpírok próbálják levadászni az embereket. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mit keresnek a közelében az emberek? A válasz egyszerű. A szellemek nem mennek át a hídon, az emberek pedig természetesen nem mennek a temető közelébe éjjel. A szabály egyszerű, csak itt jön a képbe Kojaszan és az ő kishúga, Maiko. Az egyik este viszont Maiko (miért is ne) éjszaka kimegy a hídhoz és a szellemek elragadják. Kojaszannak össze kell szednie minden bátorságát, hogy megmentse a testvérét.

Csak ennyi?

Ez a könyv igazából piszokul rövid. Ez többek között abból fakad, hogy nem én voltam a fő célpontja ennek a történetnek. Bár meg kell, hogy mondjam, nagyon jól szórakoztam rajta. A nyelvezete nem különbözik Darren Shan más ifjúsági regényeitől. Az események megállíthatatlanul pörögnek. Sebes tempója mellett azért nem vált át Grimm-mesék színvonalba. A karakterek nem annyira két dimenziósak, mint egy átlag mesében. Kicsit árnyaltak, bár csak annyira, amennyire egy gyermeki elme megkövetel. A szellemek viszont nagyon mókásak voltak. Már ha lehet ezt mondani rájuk, mivel annak ellenére, hogy ez egy gyerek könyv, rendesen meg van benne a para-faktor. Igazából ezt egy gyerek nem fogja érezni, mert a leírása nem groteszk vagy bizarr, sokkal inkább egy kicsit nyomasztó. De ez elmondható a legtöbb Grimm-mese hangulatáról is.

Végkifejlet

Fuhhh... nem szeretnék spoileresen beszélni róla, ezért csak néhány szóban összefoglalnám. Hatásos. A megoldása a könyvnek nagyon meglepő és egyáltalán nem várható. Kimondottan egyedi. Pontosan olyan mint az élet, kicsit kiszámíthatatlan, de nagyon aranyos. Meg lehet kövezni, de a végén azért elmorzsoltam én is egy könnycseppet.

Váratlan tanulság

A könyv nagyon sok tanulságot tartalmaz. Meglepő módon elég sok mindennel foglalkozik annak ellenére, hogy ez egy kb. 120 (pontosan 125) oldalas mese. A főhőslány, Kojaszan egy végletekig különc gyerek, aki nehezen illeszkedik be a többi gyerek közé. Élénk fantáziával és egyedibb szemlélettel rendelkezik, mint vele egykorú társai. Szükség lenne több ilyen könyvre, mivel a 9-11 éves korú gyerekeknek tényleg nagyon nehéz lehet, ha kicsit kilógnak a sorból, viszont ez a könyv talán kicsit segíthet nekik, ha látják, nem kell olyannak lenniük, mint a többieknek. Ez nem baj, mivel szükség van rájuk és ne játsszák meg magukat. Szerintem aranyos konklúzió. A könyv másik fő mondanivalója a bátorság és kitartás. Ahogy Kojaszan egyre mélyebben bóklászik az erdőben és győzi le sorban a szellemeket, egyre tisztábban látja a célját. Remekül megfogalmazza, hogy honnan merítsen az ember erőt a folytatáshoz.

A tanulság tanulsága

Nekem is nehezemre esik kimondani, de mindezeken túl van még egy valami. Nem mehetünk el a „halál” fogalma mellett. És ez a legerősebb pontja a könyvnek. Pontosan ez miatt kell azt mondanom, hogy a könyv besorolása kicsit univerzális, mivel a történet a lehető legegyszerűbben és legszebben magyarázza el a halál és élet fogalmát. Játékosan, már-már gyermeki nyelven beszéli el, hogy a halál az életünk része. Elkerülhetetlenül bekövetkezik. De ez a rendje létünknek. Számomra nagyon meglepő volt ez, mert ilyesmivel még egyáltalán nem találkoztam.

Ez egy remek könyv. Gyerekeknek (úgy 10 éves kortól) egyenesen ajánlom, de csak az olyanoknak akik, már most elkezdték az érdeklődést a fantasy irányába vagy azoknak akik egy igencsak tanulságos történetre vágynak. Sajnos még így is sok felnőttet elrettent a borító és az alaptörténet. Mindenki nyugodjon meg, semmi szörnyű nincsen benne. Semmi rettenetes csak happy end... Lépjetek át minél többen azon a hídon és járjátok be az erdőt, megéri.

Mindannyian tűkön ülve várjuk már az új könyv megjelenését, de az pontosan olyan, mint a szériában emlegetett tél. Sok hír terjengett már, hogy mikor is fog megjelenni a könyv; talán még a nyáron, esetleg jövőre.

A The Winds of Winter névre hallgató kötet még a 6. évad előtt meg fog jelenni, legalábbis G.R.R. Martin szerint. Az Entertainmemt Weekly szerint, a 67 éves író csökkentette az interjúk számát és több nyilvános megjelenést is lemondott, többek között a júliusban megrendezésre kerülő San Diego Comic Con-t is. Nem élheti a rocksztárok életét, ha nem tesz le cserébe semmit az asztalra. Igazából korrekt. Szerencsére Martinnak is némi mondanivalója számunkra:

"Talán túl optimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy milyen gyorsan tudom befejezni. De lemondtam két hivatalos meghívást és több interjút is. Mindent megteszek annak érdekében, hogy le tudjam söpörni az asztalom és befejezzem ezt!"

 

Sokat borzolták idén az idegeinket a két showrunner, David Benioff és D.B. Weiss is, mivel eléggé előre szaladtak a történetben. A rengeteg variálás is csípte egyes rajongók szemét, mivel most már van bőven eltérés a könyv és a sorozat között. Habár minden részletet ismernek a történetből, mégis változtatnak. Ennek az oka többnyire szerintem a maguk rajongók. Végülis nem lenne fair azokkal szemben, akik a kezdetek óta a könyvet olvasták. Azt a tényt sem szabad szem elől téveszteni, hogy ez egy sorozat. Muszáj megfelelnie bizonyos elvárásokban, mint a látvány és a csavaros történetvezetés.

Addig amíg megjelenik a könyv, mindenképpen várnunk kell. A sorozat és a rajongók is egyaránt az író sarkában robognak. Persze jogosan merül fel rengeteg rajongóban, hogy az öreg Martin már nem fogja megérni az utolsó könyv megjelenését, de erre nemes egyszerűséggel annyit válaszol csak: „F... you!”

Brandon Sanderson – Ködszerzet (A Végső Birodalom)

Mindenről élnek a sztereotípiák. A romantikus könyvek mind csöpögősek, a sci-fikben mindig van valami más gyilkos létforma, a dokumentum regények végtelenül unalmasak és sajnos ez alól a fantasy regények sem kivételek. Az aki nem is akar megismerkedni ezzel a műfajjal, valószínűleg az a kép marad meg a fejében, hogy ezek a történetek mind egy gőzös, mocsaras, amazonokkal és barbárokkal teli lemaradott civilizációban játszódik, ahol a legnagyobb probléma egy varázsló vagy egy nagyra cseperedett sárkány levadászása. Természetesen a fantasy-nak számtalan változata van; említsem csak itt az „urban fantasy-t” (lásd Harry Potter-sorozat) vagy a „dark fantasy-t” (Cthulhu hívása). De lássuk csak, miben is különbözik a Ködszerzet a sztereotíp társaitól.

Politizáljanak a gazdagok

A történet szerint, a Végső Birodalomban kétféle társadalmi réteg létezik. A nemesek és a szkák. Szerintem a nemeseket nem nagyon kell kifejtenem, hogy kik is lehetnek, viszont a szkák talán több figyelmet érdemelnek ezen a téren. Ők a köznép vagyis inkább a rabszolgák. Éhbérért dolgoznak a földeken vagy gyárakban. Egyszerű, néha buta tanulatlan emberek, akiket borzasztó egyszerűen lehet irányítani. Rettegnek a nemesektől, az Uralkodótól és tálán mindennél jobban a minden éjszaka leszálló ködtől. Minden napjukkal csak egy újabbat váltanak meg, a nemesek szemében csak eldobható eszközök. Persze nekik is van némi áruk. A nemesek a szkákat az Uralkodótól bérlik, aki mindennek az ura és parancsolója. Mindenki szerint egy istenség, aki elhozta a megváltást és a „jólétet” egy jóslat szerint.

Varázsolj a fémekkel

Ha már istenség, nem maradhat el az ő hatalma sem. Egyesek szerint mikor az Uralkodó hatalomra került, erőt osztott szét a nemesek között és ez a könyv egyik legérdekesebb pontja. Itt a mágiát allomanciának nevezik, ami egyfajta „fém-mágia”. Ez első hallásra nagyon idegennek hangzik, nekem is voltak fenntartásaim, de gyakorlatban ez igenis működik. Minden nemes, aki allomaciára érzékeny, egy fém használatára, vagyis „égetésére” képes. A fémek más és más képességekkel ruházzák fel a mágust, így aztán van itt mindenféle. Ezeknek van gyűjtőneve, de mivel nyolc alapfém tartozik ide, nem szeretném mindet felsorolni, ez maradjon meglepetés. (Megsúgom a könyv hátuljában van is kislexikon a nevekkel és leírásokkal.) Ahogy minden jó fantasy történetben itt is vannak kivételek. Azok, akik minden fémet képesek uralmuk alá vonni a ködszerzetek. Ennyire egyszerű és mégis egyedi mágikus rendszerrel még sohasem találkoztam. Ettől a karakterek és a harcok is sokkal érdekesebbé válnak. Főleg ha két ködszerzet egymásba botlik.

Mind emberek vagyunk

Mint említettem, csakis a nemesek rendelkezhetnek allomaciával, de igazából mégsem, és itt mutatkozik meg a könyv talán legerősebb pontja. A karakterek képesek lejönni az oldalakról. Mivel a nemesség egy belterjes nemzedék, ezért olykor-olykor szemet vetnek a szkákra is, amiből természetesen szká allomanták születhetnek. Az ellenpólus így meg is van. Egyszerű megoldás, de nagyszerű.

Az egoista, nagyzoló főhős

Ez egy újabb érdekes pontja a könyvnek. A legtöbb történetben a főszereplő könnyen megszerethető alak, hogy az olvasó a lehető legegyszerűbben azonosulhasson vele. Kelsier pont ennek az ellenkezője. Vakmerő, beképzelt, öntelt és felelőtlen. Csak a saját feje után képes menni csak azért, hogy elérje a célját, még akkor is, ha ezzel a legnagyobb felfordulást okozza is maga körül. A szkák célja a lázadás, amivel megdönthetik az Uralkodó hatalmát, de amikor Kelsier úgy gondolja, hogy a személyes problémája nagyobb, mint egy titkos hadsereg védelme és biztonsága, teljes nyugalommal dobja sutba a biztonságot. Ennek ellenére szerethető karakter, de minden esetre igencsak meglepő.

A Végső Birodalom

Soha ne döntsünk a borító alapján! Ez nagyon fontos, már alsó tagozatban megtanították nekünk, de őszintén szólva nagyon sokáig ez tartott vissza. Kerülgettem, megszemléltem, volt, hogy egy bottal böködtem, mire sikerült rávennem magam, hogy elolvassam. Aztán mikor végre elkezdtem, már az első oldaltól megvett engem kilóra. Bár azért az író nem spórol a szavakkal, így vannak olyan részek, ahol kapunk rendesen leírást a tájakról, a zsúfolt utcákról és a véget nem érő bálok unalmas pillanatairól. Nagyon szórakoztató és lebilincselő regény. Viszont nem szabad elmenni szó nélkül a kiadása mellett. Nálunk a trilógia minden részét (mert ez egy trilógia első része, jut eszembe) két kötetre bontották, tehát az első és a második könyv, igazából a trilógia első része. Az a baj, hogy ezt sehol sem jelölik igazán, sem egy egységes csomagolással, vagy akár egy szalaggal. Csak óvatosan, figyeljetek oda, ha kedvet kaptok hozzá.

Meg kell, hogy mondjam, Brandon Sanderson neve teljesen ismeretlen volt számomra korábban, de megjegyeztem egy életre. Nagyon csavaros történetvezetése felejthetetlenné tette nekem a könyvet. Külön megjegyezném, hogy állítólag a Ködszerzet-trilógia egy nagyobb Trilógia első egységét képezi. Állítólag a többi egység más korokban és helyeken fog játszódni. Kíváncsian várom, hogy mit is fog kihozni belőle az író. Addig is óvakodjatok a fémekkel, mert ha túlzásba viszitek könnyen a rabjává válhattok, ahogy Kelsier is kifejtette már előttem.

A világvége témáját számtalan formában feldolgozták már: filmen, könyvben, képregényben, sorozatban vagy akár videó játékokban. A tálalás természetesen mindig más és más. Van köztük ami drámaian és van ami, akár viccesen is kezelheti az alaptörténetet. De elgondolkodtam, miért is szeretjük ennyire végignézni, ahogy civilizációnk a földel lesz egyenlő. Mi motivál minket, hogy újra és újra átéljük a pusztulást és milliók elvesztését?

A világ pusztulása után egy új világ sarjad

A posztapokaliptikus világ eljövetelét számos dolog okozhatja. A legjellemzőbb, (amit szinte már unásig ismerünk) a kísérletekből fakadó katasztrófák. Nem véletlen, hogy ezek a történetek kéz a kézben járnak a zombis történetekkel. A megalomán gondolkodás produktuma mindig valami vírus vagy fertőzés lesz, a tisztességes honpolgárok nyáladzó, gügyögő agyzabáló katonává alakítása haláluk után... ha már máshogy hasznát nem vették nekik. Természetesen más is akad, nem kötelező leragadni ennél a kiváltó oknál, találni zömmel másokat is. Az atomkatasztrófa egy másik kedvelt fajtája a poszt világok megteremtésének vagy a környezteti katasztrófák. De persze láttunk már cifrábbat is, mint például majmok invázióját, repülő csészealjakat támadni vagy akár számítógép lázadást is. Mondjuk az utóbbitól jelen pillanatban is rettegek. Nem szeretném, hogy a monitor minden figyelmeztetés nélkül lefejeljen.

Egyedül vagy csapatban?

Ha már megtörtént a baj, jogosan merül fel a kérdés, hogy egyedül vagy csapatban jobb átvészelni a kegyetlen, elkövetkező időket. Mindennek természetesen megvannak előnyei és hátrányai is. Több ismerősömmel filozofáltunk már el ezen sörözések alkalmával és mindig érdekes következtetésre jutunk, hiszen egyértelműen nem tudjuk eldönteni melyik a legjobb mód a túlélésre. Tegyük fel, hogy egyedül rójuk a kihalt utcákat. Ha ránk tör egy zombihorda csak a saját bőrünket kell menteni, nincs felelősségünk másokkal szemben. Persze, csapatban kószálva hasonló szituáció esetén mindig van valaki aki kihúzni minket a pácból. Ez a csapatmunka előnye: képesek vagytok erősek lenni. De ha beüt a baj, muszáj végignézni társunk haláltusáját. Ilyen egyedül soha nem történhet meg. Az készleteidet sem kell megosztani mással és nem is kell ébren aludnod azon morfondírozva, hogy mikor árul el az egyik társad. Főleg, ha megharapták és „elfelejt” erről szólni. TIPIKUS! Előnye-hátránya mindennek van, de minden ilyen beszélgetés vége az lesz: „Na, majd meglátjuk, ha eljön a Z-nap!”

A kötelező dráma

Lehet mondani, hogy ha egyet láttál, akkor mindet láttad. Szerencsére ez nem igaz. A dráma az, ami leginkább dominál ezeknél a műveknél. Akár egy haláleset, vagy csak félre sikerült akció. Engem leginkább a személyes drámák indítanak meg. Végignézni, ahogy egy erős jellem hogyan változik meg és alakul át valami mássá, amit megkövetel tőle a túlélés. Az áldozatok amiket meg kell hoznia, de mindezek mellett meg akarja őrizni józan eszét és egyéni erkölcsi nézeteit. Érdekes, amint átalakul a szereplők környezete és annak értéke. Ha felemelnek és megcsodálnak mondjuk egy könyvet, nem csak egy könyvet fognak látni. Ezek az egyszerű tárgyak képviselik a veszteségüket, mint egyéni, mint globális értelemben is. Természetesen ott van még a keményebb kérdés: a gyerekek. Az egy dolog, hogy egy szereplőnek meg kell küzdenie önnön értékrendszerének változásával, de a gyerekek már itt szocializálódnak. Ők már teljesen máshogy látják a világot, hiszen nekik nem kellett átélniük egy eszme, egy álom, egy világ elvesztését.

Otthon, édes otthon

Sokan imádják ezeket a sztorikat. De tulajdonképpen mi is az amit szeretünk bennük? A válasz egyszerű. Azért, hogy elkerüljük a mindennapokat... a lehető legextrémebb módon. Nézzen mindenki őszintén magába. Szeretnénk hősök lenni. Mindenki szeretne az lenni és egy ilyen világban, nem olyan nehéz. Levetkőzzük a múltunkat, bárki lehet belőlünk. Amint lekerül a nyakkendő, azonnal átválthatunk élőhalott-csépelő szuperhőssé, kalandorrá, megmentővé. A korábbi életünk megszűnik létezni, ami hatalmas megkönnyebbülésnek élhetünk meg. Nincs több számla, nincs több telefoncsörgés, sőt még wi-fi sincs Az élet maga lesz a kaland és egy vacsora elkészítése is lélegzetelállító kalandba torkolhat. A világ pusztulásának köszönhetően megszűnnek a törvények, így a felelősség is eltűnik és amint elül a por, amint a túlélők megteszik a lehetetlent is: a jutalmuk, egy új világ teremtése. Saját képükre, szabályaik szerint alkothatják meg a jövő társadalmát, ami szilárdabb és erősebb lehet a mostaninál.

Szerény véleményem szerint, elbújni a világ elől, a világ végén lehet a leginkább... vagy egy zombi háta mögött. Tartalmas és izgalmas történetek alakulhatnak ki egy hétköznapi cselekedetből is. Ha még nem olvastatok ilyen történetet, válasszatok egyet! Szeretni fogjátok.

Már csak egy kérdés maradt: Egyedül vagy csapatban? Te hogy vágnál neki?

Keveset olvasol? Mindig csak ugyanattól a szerzőtől? Itt van a 2015-ös év kihívása. Kifejezetten későn bukkantam rá erre a kihívásra, viszont aki legénynek érzi magát a talpán az ne várjon, vágjon bele! A kihívás lényege, hogy olvass el 50 könyvet (ami igazából 52, mivel a trilógia egynek számít) egy megadott lista alapján. Van itt mindenféle a megríkatós szerelmi történettől kezdve a fantasy-ig minden. Csak győzze az ember idővel és energiával.

Meg kell, hogy mondjam, ezt egy baromi jó kezdeményezésnek tartom. Az olyan olvasók is mint én, akik kihívást keresnek, szeretnének új dolgokat megismerni, azoknak remek móka lehet. Kiszakadni egy kicsit a olvasói komfort-zónából, kifejezetten felüdítőnek hangzik. Lehetséges, hogy magamtól soha nem olvasnék el egy könyvet egy szerelmi háromszögről. Viszont nekem is fejlődnöm kell, kitudja, még élvezhetem is a dolgot. Valószínűleg nem fogok átpártolni a Danielle Steel könyvekhez, de ha megerőltetem magam, biztosan találnék olyat, ami érdekelne, csak eddig nem érzetem késztetést rá. Mindenesetre a 2015 Reading Challenge egy nagyon jó ötlet, én lehet megpróbálkozok vele, még akkor is, ha nem tudom időben befejezni. Egy új élménnyel és tapasztalatokkal gazdagodhatok, amit nem kellene kihagyni. Biztosan meglep majd, hogy mi fog tetszeni és mi nem...

A listát mindenesetre mellékelem, ha valaki kedvet kapna hozzá. Sok sikert és kitartást mindenkinek!

Justin Cronin – A szabadulás

Alapvetően nagyon szeretem a világutáni világok eseményeit olvasni. Pontosan ezért szemeztem már egy ideje Justin Cronin, A szabadulás című könyvével. A hátsó borító igencsak kecsegtető volt számomra, mivel egy pár mondatos ajánlóval még az öreg Stephen King is elbűvölően értekezett. Nagy lelkesedéssel vetettem rá magam – az egyébként trilógiának jelzett – a könyvre. Egy Szeged-Budapest úton kezdtem el, mikor a vonat kellemesen zötyögött a történetbe. Ekkor ért az első csalódás. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen érteni a könyvet 3 nagyobb egységre lehet bontani.

Apácák, kísérlet és a végtelen amerikai utak

A történet elég sejtelmesen kezdődik, a Sehonnan Jött Lányról, az iowai Amyről. Lényegében ő lesz a főszereplő és egyben mégsem. A spoilerek elkerülése érdekében nem sokat akarok elárulni, legyen elég annyi, hogy létezik a „NOÉ-program”, ami leginkább egy vírus. A kísérlethez alanyokat keresnek, így kerül a képbe Wolgast ügynök, hogy gyűjtse be őket.

Csak nekem tűnik fel, hogy sehol sincs a posztapokaliptikus világ? Kezdtem érezni, hogy mintha kicsit átvertek volna, de nyugtattam magam, hogy „na... na mindjárt... mindjárt jön az a rész”. Persze aztán megtörtént a csoda, mert a vírus elszabadul és mindent elöntenek a fertőzöttek.

Ha már fertőzöttek. Szerintem mindenki tudja mi az a The Walking Dead, ha mást nem csak hallomásból. Csoszogó, hörgő, gyök2-es értelmi szinttel próbálják kiszürcsölni az velőt a túlélők kobakjából. Mindenki ismeri már a zombi-kultúrát, lassan már egy öt éves is nagyon jót tudja, hogyha eljön a Z-nap, mint kell tenni. Golyó a fejbe és már ártalmatlanok is. Cronin itt kicsit emelte a tétet, mert a fertőzöttek inkább emlékeztetnek vámpírra mint élőhalottakra, így a szabályok is változnak. Nem nagy mértékben, de a történet szempontjából tőlem vérnyulak is lehettek volna, nem sokat nyomna a latba. Így egy kicsit olyan érzés támadt bennem, hogy márcsakazértis módon változtatott az író az alapkoncepción. Aláírom, ezek legalább gyorsak és piszok erősek. Legalább nem farkasemberek...

Mátyás király tér a sivatagban

Rögtön ugrik is a történet röpke 90 évet. Itt megint csak furcsán vette ki magát a dolog, mivel újra szereplőket kell megismerni. Senki sincs a régi arcok közül. Egy naplórészletből kiderül, hogy mi is történt közvetlen a kitörés után. Relatíve gyorsan képbe is kerülünk és máris kezdetét veszi a Barátok közt a világvégén című epizód. Emberek, ha már látott valaki ennyiféle kavarást, azt csakis a hasonló színvonalú műsorokban. A politikai berendezkedésük viszont nagyon érdekes. Viszont az miatt, hogy ismét ennyi szereplő és szál kerül bele, kissé megoszlik a figyelem és aki csak egy kicsit is elkalandozik, a nevekben el fog veszni. Szerintem ez a könyv legtúlírottabb része. Véleményem szerint legalább egy ötven-száz oldalt simán ki lehetett volna emelni a történetből. Szálak nem vezetnek sehová, sok a funkció nélküli karakter. Persze tévedhetek és a későbbiekben változhat a helyzet, de jelen állas szerint túl sok infónak, amivel a későbbiekben nem foglalkozik a könyv.

Természetesen itt is vannak gondok. A Kolónia (egy kis tábor amit a hadsereg épített fel a túlélőknek) már jól betanult rutinnal él, magas falakkal körbevéve, amiket gyilokjáróin az Őrség véd. Éjszaka hatalmas reflektorokkal világítják a falon kívüli placcot, megakadályozva a fertőzöttek támadásait. Viszont az akkumulátorok kezdik feladni és egy rejtélyes rádió jelzés is arra készteti néhány szereplőt, hogy ki kell deríteni a forrást. Az már csak hab a tornán, hogy a kapuk előtt megjelenik Amy, aki szemmel láthatóan nem sokat öregedett. Mondjuk az kimondottan nagyon tetszett, hogy a csapat felépítése igencsak ésszerű volt. Nemcsak katonák indulnak el, hanem van köztük orvos, mérnök és terhes nő is, akiknek megvan a motivációjuk és egyben a szerepük is.

Mindenhol jó, de legjobb a posztapokaliptikus pokolban!

Végre, eljutottunk a lényeghez. Itt már dörzsöltem a tenyerem. A csapatnak át kell verekednie magát a sivatagon, hogy megleljék a jeladó forrását.

A történet itt elkezdi a jól megszokott kliséket. Fertőzöttekkel teli város? Pipa. Utolsó pillanatban megjelenő segítség? Pipa. Mindig van egy rohadék a csapatban aki nem szólt, hogy megharapták? Pip... Mi? Őszinte meglepetésemre ezt nem játszotta el az író és klisék ide vagy oda, ezek mégis újnak és frissnek hatnak. A történetről bővebben nem szeretnék beszélni. Viszont külön kiemelném, hogy a csapat képes csapatként működni. Ha baj van, segítenek egymásnak, ha kell külön válnak. Nem viselkednek idiótán. Azt azért meg kell említenem, hogy nem kifejezetten érdekes karakterek. Hozzák a megszokott séma szereplőket, nem nagyon vannak árnyalva, de azért akad egy-egy érdekesebb és kidolgozottabb is.

Most mindenek az jöhet le, hogy ez a könyv nem jó. Ez nem igaz. Nem mondom, hogy a legjobb könyv amit valaha olvastam, de ezért élveztem. Jól felépített, izgalmas sztori. Remekül előkészíti a következő eseményeit is. Van egyfajta misztikuma a könyvnek, de csak annyi, hogy a fantasy rajongókat is kellőképp lekösse. Az mellett nem lehet elmenni szó nélkül, hogy ez egy krónika. Ebben a felépítése is nagyban közrejátszik. A naplóbejegyzések és e-mail váltások végtelenül szórakoztatóak és sokat hozzá tesznek az élményhez.

Csak hogy szót ejtsek a könyv kiadásáról is: a borító belső füle perforált, így letéphető a történet egy idézete, ami könyvjelzőként szolgál. Nem nagy valami, de ötletes. Egyébként ez jellemző a kiadó könyveire.

Hogy mennyire és kiknek ajánlom? Nos... nem egyszerű kérdés. Kell hozzá türelem, mire beindul. Nem is kevés. Az olyanok mint én, akik egy könnyed poszt sztorira vágynak kissé csalódni fognak valószínűleg a fent említett dolgok miatt, de a fantasy szerelmesei szerintem kedvelni fogják és azok is akik szeretik a lassabb, kicsit agyalósabb történeteket.

Mindent összevéve élvezetes kis regény. Olvassátok el, ha éreztek magatokban erőt. És ne menjetek éjszaka az árnyékba. Ki tudja mi bújik meg benne.