Az elmúlt években egyre nagyobb divat a képregényhősöket és antihősöket vászonra vinni. Mióta a "Marvel-gépezet" beindult, azóta a képregény olvasás nem is olyan ciki. Persze mindenki olvasott gyerekkorában (vagy akár később is) képregényeket, de itt most nem a Donald kacsa kalandjaira, vagy a Rózsaszín Párducra, hanem a keményebb műfaj képviselőire gondolok. Nem tagadom, ha kutatnék egy kicsit biztosan találnék egy-egy példányt ezekből a számokból.

Magyarországon sajnos sohasem volt akkora térhódítása a képregényeknek, ellenben külföldön már igen hamar nagy népszerűségnek örvendtek. Hogy mi ennek az oka, nem firtatnám és azt sem, hogy honnan erednek az első képregények. Lépjünk inkább előre jó néhány évet egészen a negyvenes évekig. A legtöbb esetben ezek a kis füzetek az ifjúságnak szóltak, ahol a karakterek – Tin Tin, Lucky Luke vagy Asterix – vicces kalandokba kerülnek, de mindig szerencsésen kikerültek belőlük. Rövid történetek és egyszerű poénok jellemezték őket, ezért hódítása egyre nagyobb teret nyert és nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek is kezdték érdeklődéssel követni a gyakran hétről hétre megjelenő sztorikat. Az igény egyre nagyobb lett, így egyre több képregényhős jelent meg, hogy mindenkinek ki tudják elégíteni az igényeit. A történetnek itt vége is lehetne, de akkor megtörtént...

Az eseményeket bemocskolta a második háború. A rövid és vicces sztorikat elkezdték felváltani a komolyabb történetek. Az embereknek hősökre volt szüksége. A kilátástalan helyzetekben megjelentek az első szuperhősök, akik képesek voltak egyedül megmenteni az egész világot, úgy mint Superman vagy Amerika Kapitánya.

Ma már rengeteg szuperhős létezik, ki kisebb, ki nagyobb hatalommal. Ezen álarcos igazságosztók léte saját világukban megszokott, sőt szükségszerű is. De mi van az olyan hősökkel akiknek nincsenek képességeik? Ez a kérdés nem új keletű, hiszen ott van a Batman, aki szerkezeteire és kütyüire hagyatkozva menti meg Gotham-et a gonoszoktól. A Megtorló katonai képzettségét és fegyverismeretét veti latba, hogy rendet teremtsen, de hogy csak a kedvenc képregényemet említsem, a Watchmen hősei sem rendelkeznek szupererővel. Ezek a történetfolyamok mindig is jobban lenyűgöztek, mint a repülni képes, szupererős, szupergyors, hálószövő társaik. De tételezzük fel, hogy mi történik, ha ezek a szuperhősök elveszítik a képességeiket? Akkor is képesek lennének helyt állni?

Erre a kérdésre keresi a választ a Powerless (az az Erőtlenül) című rövid – csupán 6 részes - Marvel képregény sorozat. Az ötlet Matt Cherniss és Peter Johnson fejéből pattant ki és Michael Gaydos rajzolta meg. A történet központi szereplője Dr. Watts, aki háromnapos kómából ébredve úgy érzi, hogy egy egész életet töltött egy olyan világban, ahol piros-kékben ugrándozó és hihetetlen regenerációval rendelkező – vagy ehhez hasonló képességű – hősök mentik meg New York lakosságát. Mindez csak egy álom lett volna? Az ébredés után Dr. Sue Richards elmagyarázza, hogy senki sem érti mi okozta a kómát. De nem ez a legfurcsább dolog. Amint Dr. Watts vissza megy rendelni, (mivel az öreg pszichológusként dolgozik) találkozik egy fiatal, ambíciózus, de mégis félénk fiúval. Vág az esze, de a sportokban nem a legkiválóbb. Kezén egy óriási, pókcsípésre emlékeztető duzzanat. És a neve is ismerősen cseng: Peter Parker. Azonban az átalakulás nem következett be. Peter Parker tényleg csak egy átlagos fiatal srác a korának megfelelő problémákkal. De nem ő lesz az egyetlen. A szemfülesek indíthatják a számlálót, mert lesz egy jó pár "hős" a háttérben megbújva is.

A történet során megismerkedünk a vak államügyésszel, Matt Murdockkal, aki egy Frank Castle nevű gyilkost véd a bíróságon. A későbbiekben előkerül Logan, aki amnéziától szenved, Bruce Bannerrel, aki egy sötét lényt próbál önmagában legyőzni, és így tovább. Rengeteg ismert karakter fog megjelenni, de mindannyian a képességeik nélkül. Egy hőst csak az teheti hőssé, ha meg van a megfelelő ellenfele. Nos... ők sem fognak elmaradni. Minden karakter összeütközik riválisával, de ebben a képregényben nem mint hősök, hanem mint átlag emberek. Vajon sikerülni fog nekik így is?

De ha már itt járunk, Dr. Watts is erősen emlékeztet engem valakire.

Az Erőtlenül sorozat igencsak szórakoztató, nem csak olyan rajongóknak, mint én is, akik jobban szeretik a képesség nélküli hősöket, hanem azoknak is, akik egy kis vérfrissítésre vágynak. Tényleg lenyűgöző, amint Dr. Watts elméjének világa és a valóság pellengérén egyensúlyozik. A képregények szerelmeseinek egyenesen kötelező darab. Az egyetlen negatív dolog, amit fel lehet róni, az csupán a hossza, de a történet azért képes feledtetni velünk ezt is.

Aki szeretné elolvasni, annak lehetősége van rá, köszönhetően a HálóZsák.hu-nak. Köszönjük srácok!

Ha érdekel az Erőtlenül, csak kattints a  képre:

Már öt éve annak, hogy a horror koronázatlan királya, Stephen King, levelet fogalmazott meg a tizenhat éves önmagának. Levelének egyértelmű üzenete: „Maradj távola az élvezeti szerektől!”

Üzenete nem véletlenül fontos, hiszen Stephen King a Carrie megjelenése után évekig küzdött az alkohol, majd a különböző drogok rabságától. Ez a fajta mámor munkáiban is megnyilvánul, és saját bevallása szerint a Rémkoppantók című regény eseményeire csak ködösen emlékszik. Ez a függőség közel tíz évig tartott, melyre tizenhat éves önmagának figyelmét is felhívja.

A már 67 éves szerző szerencsére kigyógyult betegségéből, de ezt a levelet nem csak saját magának, hanem másoknak is nevelő célzattal fogalmazta:

„ Tehetséges vagy és rengeteg embert boldoggá fogsz tenni a történeteiddel, de – sajnálatos módon, de tény – te is csak egy narkós vagy, aki eseményre vár. Ha nem törődsz ezzel a levéllel és nem változtatod meg a jövőt, legalább tíz jó éved – a harmincas éveidtől a negyvenig – a sötétségbe fordul, ahol cserben hagysz egy csomó embert és képtelen leszel élvezni a sikered. Több alkalommal kerülsz majd közel a halálhoz. Tégy magadnak egy szívességet és élvezz egy világosabb, produktívabb világot. Emlékezz erre, mint a szerelemre, a kísértés legyőzése teszi erősebbé a szívet.”

Legyen ez lecke mindenkinek!

Ti mit üzennétek kamasz önmagatoknak, ha lehetőségetek lenne rá?

Arthur C. Clarke & Stephen Baxter – Az idő szeme (Időodisszeia I.)

„Az idő elröppen mellettünk, ha nem vigyázunk!” Ezt a közhelyet mindenki ismeri és valószínű, hogy a háta közepére kívánja. De csak egyetlen pillanatra gondoljunk bele, mit is jelent számunkra az idő? Egyetlen nap? Egy óra vagy csupán egy röpke pillanat? Mindent megteszünk annak érdekében, hogy a rendelkezésünkre álló időt a lehető legoptimálisabban töltsük el? Vagy menjünk kicsit messzebbre. Mit tennénk, ha képesek lennénk uralni az időt? Élnénk a lehetőséggel vagy csendben próbálnánk megfeledkezni erről a képességünkről? Mi történne, ha valaki más lenne képes uralni a mi időnket? Vajon képesek lennénk akkor is helyt állni, ha egy számunkra ismeretlen időben találnánk magunkat?

Egyszer volt, hol nem volt...

Arthur C. Clarke és Stephen Baxter regénye, Az idő szeme megpróbál magyarázatot adni a fent említett kérdésekre, ugyanis a történet szerint egy 21. századból származó ENSZ békefenntartó egység időutazás áldozatává válik. Repülőjüket lelövik, de szerencsére apróbb sérülésektől eltekintve épségben földet érnek. Azonban egy percnyi nyugtuk sincsen, mivel gyorsan kiderül, hogy 1885-ben landoltak. Eddig a történet semmi egyedit nem tartalmaz. Nem egy ilyen, vagy ehhez hasonló sztorit olvashattunk már, de az égen megjelenő titokzatos „szemek” csak tovább árnyalják az eseményeket. Mindenki értetlenül áll az eset előtt. A 19. századi Indiában állomásozó brit katonák ugyan készségesek, de ők sem értik az esetet, továbbá ők is elveszítették a kapcsolatot a támaszpontjukkal.

A bonyodalmak csak itt kezdenek el igazán kialakulni. Nem is szeretnék sokat mesélni a történetről, mert ha belemelegednék, biztosan elszórnék néhány spoilert.

Mondjuk azt azért megemlíteném, külön tetszett, hogy nem sokat agonizáltak az időtörés lehetőségén. Mindenki szépen tudomásul vette és az élet megy tovább.

Az "időtöröttek"

Az Időtörésnek nem csak Bisesa és csapata voltak az áldozatai, hanem szinte mindenki. Ott vannak a britek 1885-ből, a Fürkész nevű előember valamikor időszámításunk előttről, és az űrben ragadt Szujez űrhajó legénysége, szóval leszek itt áldozatok rendere. Persze ezt nem minden szereplő gyomra veszi be azonnal. Ezt az írópáros nagyon szépen szemlélteti is a regényben:

„Amikor H. G. Wells megjelentette Az időgépet 1895-ben (az is csak tíz év múlva lesz ebben az időzónában!), húsz vagy harminc oldalon át kellett magyaráznia, hogy mit tesz a szerkezet. Nem azt, hogyan működik, csak azt, hogy mi az. Mi már túlestünk a kulturális alkalmazkodás folyamatán."

Azután ott vannak még a szemek. Hogy mik vagy milyen célt szolgálnak a lebegő szemszerű golyók, azt még a legfejlettebb szereplők sem tudják megmagyarázni. De mindezek eltörpülnek azon tény mellett, hogy a történetben előidézett időkuszálás következtében történelmi alakok jelennek meg, akik ha kell egymásnak fognak feszülni. Meg kell, hogy említsem, én nem nagyon szeretem, ha egy harc órákig el van nyújtva. Számomra könnyedén érdektelenségbe tud fulladni. Az idő szemében szerencsére ez nem így van. A harcok változatosak, de lényegre törően vannak megírva, mégis igényesen.

A „MIR”

Amikor az Időtörtés megtörtént, nem csak emberek csúsztak át az időn, hanem konkrét területek is. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a teret és az időt felszeletelnék és véletlenszerűen egymásba illesztették volna. Így helyet kapnak letűnt civilizációk lenyomatai vagy már lerombolt városok maradványi is. Rendkívül szórakoztató, amint Bisesa és a szedett-vetett csapat próbál előre nyomulni az ókori sivatagon és a régmúlt jégkorszakának egy-egy szeletén. Az már csak hab a tortán, hogy elképesztően és korhűen ábrázolják a letűnt korok szereplőit és helyszíneit.

Amint a szereplők egyre többet tudnak meg a szemekről és az Időtörésről, annál több kérdés fogan, ami csak még több kérdést szül. Véletlen okozta ezt az eseményt? Itt létükkel és tetteikkel befolyásolják a történelmet?

A MIR-en (mert már Földnek nem nevezhető „bolygó”) egyetlen ismétlődő jelet képesek fogni, amit a mostani Irán terültéről sugároznak. Ez az egykori Babilon. Ezért mindenki felkerekedik, hogy kiderítsék mi a jel forrása és talán ott választ kaphatnak minden kérdésükre.

Ideológia

A könyv több ideológiával foglalkozik. A hatalom kérdése, a fejlettebb, felettünk álló értelmes tudat létének céljai és a manipuláció mellett a háború jellemzése tetszett a leginkább. Lényegre törő és nyers, mégis igaz.

„Josh, az emberek mindig háborúzni fognak, mert az emberek mindig emberek lesznek, és a háború mindig nagy móka lesz.”

A szerzőpáros egy remek könyvet hozott össze. Kifejezetten ki kell emelni, hogy a könyvben könnyen értelmezhetők a fizikai és matematikai magyarázatok. Egyetlen pillanatra sem érzi magát az ember korlátoltnak vagy butának. Minden alkalommal beavatja az olvasót a hipotézisek minden részletébe. Csavarokban igencsak bővelkedik, számomra főként a legvége volt a legmeglepőbb. Ordít a folytatásért. Mindenképpen olvassa el az, aki szereti a sci-fit. Az időutazás szerelmeseinek egyenesen kötelező darab.

A történelem során rengeteg olyan alak született, aki hozzátehetett társadalmunk fejlődéséhez. Tetteivel, elméleteivel, gondolataival vagy csupán megjelenésével beírta magát véglegesen a történelemkönyvek lapjaira. Mégis időnként születnek olyan meg nem értett vagy el nem ismert zsenik, akik sajnos az árnyékban ragadnak és nevüket nagyon kevesen vagy szinte senki sem ismeri, mégis meghatározó szerepet töltöttek be múltunkban. A fizikában például Nikola Tesla, akinek a felfedezéseinek egy részét a mai napig kétkedéssel csodálják, vagy a '80-as évek egyik legnagyobb hatású gitárosa, Jason Becker kilétét is sokak előtt homály fedi. Az irodalomban is számos alak veszett el a feledésben, pontosan úgy, mint Howard Phillips Lovecraft. (1890-1937)

I AM PROVIDENCE

Lovacraft nevét gyakran nagyítóval kell keresni az irodalmi lexikonokban és sajnos az internet sem áradozik róla túl sokat. Életrajzát néhány mondatba foglalva találhatja meg az olvasó. Mégis, aki valaha elolvasott legalább egy novellát tőle, be kell vallania, hogy lehengerlő és egyedi stílusa van. Munkássága rengeteg mai szerzőre volt hatással;  Ray Bradbury, Clive Barker vagy Stephen King büszkén állítják, hogy Lovacraft írásai mélyen hatottak rájuk.
Történeteinek cselekményét igencsak nehéz elmesélni, mert nem a történet, hanem inkább a hangulat dominál. Saját maga által megalkotott világában játszódnak novellái, ahol a szereplők egy sokkal nagyobb és veszedelmesebb fenyegetés ellen küzdenek. Vagy épp ők okozzák majdnem teljes civilizációnk pusztulását. Lovecraft világában a mi általunk ismert élet mögött megbújik egy másik, ami sokkal veszedelmesebb a miénknél. Főszereplői egy véletlen következtében vagy direkt próbálnak belesni eme világba. Gyakran ennek ára van. Hiszen a másik világból származó tudást képtelenek vagyunk felfogni, ezért a szereplőkön eluralkodik a téboly és végleg megőrülnek.
De nem csak rémtörténeteket alkotott Lovacraft. A sci-fi alapköveinek letételének első lépéseit is megette. Mondjuk nem a megszokott formában. Írásaiban a sci-fi elemek még nem tisztultak le teljesen (például a Suttogás a sötétben című novellában), de az űr és annak feltérképezésének gondolata már itt megfogant az irodalomban.

Chulhu-mítosz

„Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn”

Lovecraft történeteinek központi témája a Nagy Öregek. Ezek a lények egy másik világból jöttek ide, egyesek hatalmas szárnyikkal szelték át az étert, hogy leszálljanak a mi Földünkre és elkezdjék évmilliókig tartó uralkodásukat. A mítosz szerint ezeknek a lényeknek el kellett hagyniuk a planétánkat, de szándékukban áll visszatérni. Ehhez dimenziókapu vagy a csillagok megfelelő együttállása szükségeltetik. Addig is várnak.
A Nagy Öregek maguk mögött hagyták néhány társukat. Ide tartozik Cthulhu. Egy polipszerű, óriási lény, aki az óceán mélyén alussza végtelen álmát. Lovecraft annyira részletesen alkotta meg saját mitológiáját,  hogy azt is tudjuk, hogy hol van a Nagy Cthulhu nyughelye. Ez a hely R'lyen városa, egy vízalatti rom amely "47°9′D 126°43′Ny" a déli Csendes-óceánban, August Derleth (Lovecraft egykori tanítványa) írásaiban R'lyeh "49°51′D 128°34′Ny"-on található. Ez a hozzáférhetetlenségi pont. Ez annyit tesz, hogy a lehető legtávolabb van bármilyen szárazföldtől.
Számos rituálén is megemlítik a város nevét: „Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn” ami körülbelül annyit jelent, hogy „R'lyeh-i otthonában a halott Cthulhu álmodva vár".
Ha ezek a lények egyszer visszatérnek vagy végleg felébrednének, egyértelműen elhoznák a világvégét csak káoszt hagyva maguk után.
Rengeteg Lovecraft novellában esik róluk szó. Ahhoz, hogy a teljes mítoszt megismerhette az olvasó egyre több és több művet kell elolvasnia, mivel az egész történetet senki sem ismeri, így más-más szereplők tapasztalatain keresztül kell információkat szereznünk.

Necronomicon

Az író világában sok rituálé, ráolvasás és mágikus tárgy jelenik meg. Ilyen a Necronomicon is. Ez az írás tulajdonképpen egy grimoár, amit Abdul Alhazred, egy őrült arab férfi alkotott meg. Sötét mágia lengi körül. A kötet emberi bőrrel fedték be és 738-ban íródott Damaszkuszban. Számos novellában előkerül, de sajnos teljes hosszába sohasem kapunk betekintést, csakis részleteket tudhatunk meg belőle. A Necronomicon közel húsz novellában tűnik fel, leginkább a Nagy Öregekkel kapcsolatban.

Démoni lélek, angyali szívvel

Lovecraft sohasem kérkedett tehetségével. Élete nagy részét szegénységben töltötte, de még így is bármikor segített másoknak. Mindig támogatta más fiatal írók munkáját. Levelezett velük, elolvasta kézirataikat és gyakran javította is őket. A fáma szerint az ilyen javításait és tanácsait tartalmazó levelei gyakran meghaladták az ötven sűrűn gépelt oldalt is. Sokszor ezen levelek tartalma túltett a szóban forgó mű terjedelmén.

Bármennyire is kedvelem Lovecraft munkásságát, azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem egyszerű megemészteni az írásait. Mai szemmel kissé nehezen olvasható és értelmezhető munkái csak egy réteget szólítanak meg. Teljes történetet ritkán kaphat az olvasó a fent említett legendáról, így a kezdők gyorsan feladhatják. Kitartónak kell lenni. Talán ezért foglalkoznak vele kevesen.
Nagyon termékeny szerző volt, de azt meg kell említeni, hogy tizenhárom álnév alatt alkotott, így lehetséges, hogy még több Lovecraft novella is létezik. De az viszont vitathatatlan, hogy nagyon nagy hatással volt munkája más alkotókra, nem csak az irodalomban, hanem más téren is. A zeneiparban például a Metallica írt egy számot a szerző egyik kisregényének tisztelegve (Call of Cthulhu). Remélem idővel nagyobb elismeréssel beszélnek majd róla, hiszen egy úttörő volt. És az úttörőknek kijárna  a megfelelő tisztelet.
Nyugodjon békében a víz alatt a Nagy Cthulhu mellett!

Mindannyian szeretünk könyvesboltba járni. A hangulat, a légkör, még a könyvek illata is megnyugtatóvá válik. Olyankor egy másik világba csöppenünk, ahol a fizika szabályai megszűnhetnek. A tündérek és óriások léteznek és a hősök midig győzedelmeskednek a gonosz felett.

Mexikó egyik legnagyobb könyvesbolt hálózata, a Gandhi Bookstore, minél jobban szeretné ösztönözni a betérő érdeklődőket az olvasásra. Ezt nem csak az üzleteiben, hanem az interneten is propagálja. Elhíresült mókás reklámjai gyorsan bejárják a webet, de a legutóbbi azt hiszem az eddig legjobban sikerült.

A reklám több ismert könyv jellegzetes eseményeit dolgozza fel. Te felismered az összeset?

Szeretünk rettegni. Ilyen-olyan formában mindenki szeret egy kicsit rettegni. Körül vesz bennünket még akkor is, ha nem vesszük észre. Hogyan fizessük be a számlákat? Vajon jó jegyet fogok kapni? Ugye nem késem le a buszt?

Társadalmunk fejlődésével párhuzamosan mindig jelen volt a félelem akár legendákban, mesékben, a későbbiekben filmekben és az irodalomban is. Hisz gondoljunk csak bele. Az esti meseként gyakran előbukkanó Grimm-mesék is a maguk módján mind ijesztőek. A farkas felfalta a nagymamát, a szegény parasztfiúcska felmászik a paszulyon és végül megöl egy óriást. Ha jobban megvizsgáljuk, majdnem minden egyes történetet gyilkosság szegélyez, ahol nem minden esetlen jogos a „gonosz” szereplő halála.

A félelem

Sokan állítják, hogy nem szeretnek megijedni. De ez egy reakció és végtelenül fontos. A félelem alapvető szükségletünk az életben maradáshoz, hiszen ha nem rettegünk, könnyen meghalhatunk. A félelem érzete, az a kis vészjelző a fejünkben ami jelzi, hogy valami baj van és ideje lenne tovább állni. A józan eszünk mozgásra késztet, de ez az ösztön nem mindenkinél ugyanakkor kapcsol be, így végignézni mások óvatlanságát talán még nagyobb félelmet kelthet. De amint látjuk, hogy a másik is odébb áll, a feszültség megszűnik és végre, ha csak pillanat erejéig is, megkönnyebbülünk minden más gondunkat elfeledve. Ezt a mesterséges megkönnyebbülést használja ki minden szórakoztató ipari csatorna, mivel a rettegés mindig ott motoszkál a fejünkbe és ettől szabadulni szeretnénk.

Clive Barker, a Hellriser és az Abarat szerzője, úgy tartja, hogy szinte ez irányítja életünket.

„Nincs olyan gyönyör, mely felér a rettegéssel. Ha odaülhetnénk láthatatlanul két ember közé a vonaton, egy váróteremben vagy egy irodában, a társalgásuk idővel újra és újra visszakanyarodna ehhez a témához. Nyilván eleinte valami egészen másról beszélgetnének – az ország helyzetéről, az országúti balesetekről, az emelkedő fogorvosi árakról –, de ha lehántjuk a metaforákat, a burkolt megjegyzéseket, a csevej központjában végül csakis a rettegés marad.”

 

részlet a Rettegés című novellából

Fajtái

Rengeteg eszköze van azoknak akik rémtörténeteket találnak ki. Ott van a jó öreg klasszikus, az őrült sorozatgyilkos, a természetfeletti vagy akár saját belső világunk. A végtelenségig lehetne sorolni az elemeket a kezdetektől napjainkig. De az nem mindegy, hogy milyen fajtáját választjuk a félelemnek. Szerény véleményem szerint három fajtája van a horrornak.

Az első az úgy nevezett „jump scare”-rekkel operáló történetek. Ezek javarészt az olcsó ijesztgetéseken alapszanak. Mindenki ült már a tábortűz mellett és hallgatta, amint valaki rákezd egy rémtörténetre. Szinte minden mese úgy kezdődik, hogy táborozók egy erdőben vagy kempingben ragadtak, majd mikor már mindenki a mesélőre figyel és megteremtette a hangulatot, bumm, jön egy haver és jól ráijeszt mindenkire. Olcsó, de hatásos. A found footage filmek is pontosan ezt a receptet követik. Nem kell hozzá más, mint egy kamera és egy egyszerű történet. Csak itt a képernyő másik oldalán szemlélő néző lesz a tábortűzi hallgatóság és az az ismeretlen (legtöbb esetben láthatatlan) entitás lesz az a barát, aki a frászt hozza mindenkire. Mint mondtam, olcsó és hatásos. Első kézből tapasztalhatjuk meg a szereplőkön keresztül a félelmet. Olyan érzésünk támadhat ettől, mintha mi is ott lennénk. Ebben rejlik ezeknek a nagysága.

A második a „slasher” műfaj. A legtöbb ember automatikusan párosítja ezt a műfajt a horrorral. Ezt a módszert leginkább filmekben alkalmazzák, mivel a több hektoliter vér és az üvöltözés jellemzi. A '70-es és '80-as években terjedtek el és alkottak maradandót, mint például „A texasi láncfűrészes mészárlás” vagy a „Rémálom az Elm utcában”. Itt van egy megfogható ellenfél. A néző könnyen azonosul a túlélésért menekülő szereplővel és mikor végre megmenekül, nagy kő eshet le a szívéről.

A már-már túlságosan valós, naturalista ábrázolás sokakat lebilincsel. Itt a történet kissé visszaszorul ugyan, de az elemi félelemkeltés marad.

Végül a harmadik, a pszichológiai horrorok. Itt nincsenek ijesztgetések. Csak a történet marad és a hangulat. Filmekben gyakran az ilyen sztorik a thriller kategóriájába esnek. Fő motívum lehet mondjuk egy csavaros eszű örült aki nyomokat hagy minden gyilkosság helyszínén vagy egy halott szerettünk visszatérte. Ezt a módszer alkalmazza az irodalom, hiszen a képi világot csakis szavakkal képes megalkotni. Szerencsére ezen műfaj kiemelkedő alakjai szinte a tökéletességig fejlesztették a pszichológiai horrort.

Persze a tökéletes rettegés érdekében azért ezeket az elemeket szokták ötvözni.

Képviselők az irodalomban

Napjainkban egyre több szerző képviseli ezt a műfajt, ami egyre nagyobb átalakuláson megy át. Egyre modernebb és változatosabb alkotások ezek. Sokan tartják, hogy aki egy ilyen könyvet olvasott, akkor már mindet olvasta, de szerintem ez nem igaz. Tény, hogy nincs új a nap alatt, mégis időről időre felbukkannak olyan személyek, akikre nem ok nélkül vetül a reflektorfény.

Had mutassam be néhányukat a sokaságból:

Stephen King, a horror koronázatlan királyát szinte mindenki ismeri. Hétköznapi eseményeit természetfeletti elemekkel ruházza fel, mellyel bárkit a sírba ijesztgetne. Népszerű regényeiben javarészt átlagemberek szerepelnek, akiknek problémáival könnyen azonosulhatunk és érezhetjük, hogy ezek a dolgok velünk is bármikor megtörténhetnek. Clive Barker neve sajnos már nem annyira ismert, mint Kingé, pedig végtelenül „beteg”és határtalan fantáziája egyszerűen utánozhatatlan. Még Stephen King is nagyon elismerően nyilatkozott róla:

„Amit Barker művel, amellett úgy tűnik, mintha mi, többiek átaludtuk volna az utolsó tíz évet.”

Barker az emberi alapvető gonoszságot és a mesék népszerű elemit ötvözi, ezzel is kirántva az olvasót a megszokott biztonságos környezetéből. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ha feljön a nap, akkor minden gonosz teremtmény, az éjszaka gyermekei vagy a szellemek, mind visszamennek oda, ahonnan jöttek. Nos, Barker regényeiben csak itt kezdődik igazán a rettegés. Felrúg minden megszokott szabályt, amivel frissé és eredetivé teszi műveit.

Minden híres alkotónak voltak példaképei. A horror műfajának egyik legismertebb alakja Edgar Allan Poe. Poe jóval megelőzte a saját korát, de műveit a mai napig olvassák és tanítják az iskolákban. Az író magát a félelemkeltés eszközeit teremtette meg és letette az alapszabályokat. Mégis, személyes kedvencem, H. P. Lovecraft ennél is egyedibb rálátással alkotott. Megalkotta a Cthulhu mitológiát, Dagon Ezoterikus Rendjét és a Nekronomikont, de műveinek középpontjában mégis az emberi őrület állt. Az átlag személy amint találkozik a Meggyarázhatatlannal, próbál ellene küzdeni, de előbb vagy utóbb összeroppan. A varázslatok, az idegen lények vagy technikák nem e világiak, így a főhős képtelen megküzdi velük. Rettentően részletesen képes papírra vetni az emberi rémületet, ahonnan legtöbbször csak a halál vagy a totális téboly a kiút.

Ők csak néhányuk a rengeteg csodás alkotó közül, akik a horror műfajban alkotnak vagy alkottak. Számos alakot lehetne felsorolni, akinek nevét megismerte a világ.

Ha feljön a nap

Számos módját megtalálhatjuk a félelemnek, alkotás akad bőven. Persze mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek csak történetek és nem történhetnek meg, mégis szükségünk van a félelemre. Remekül oldja a stresszt és a feszültséget. Képzeletünkben hősök lehetünk, még akkor is, ha a történet szerint senki sem fogja megtudni. Legyőzhetünk egy nagyobb, hatalmasabb, fenyegető problémát, mely mellett hétköznapi gondjaink eltörpülhetnek. Csak az kérdés, hogy van-e elég erőnk szembenézni a félelemmel. Neked lenne erőd hozzá?

Hannu Rajaniemi - Kvantumtolvaj

Az emberiséget mindig is lenyűgözte a világűr. Nem is véletlen, hogy mindmáig azért küzdünk, hogy meghódítsuk a messzi ismeretlent. Mindent tudni akarunk idegen kultúrákról, létformákról, planétákról. De amíg ez nem sikerül, itt van nekünk a sci-fi. Bárki beszállhat képzeletbeli űrsiklójába és elindulhat a Holdra vagy akár a Marsra. Pontosan úgy, ahogy Hannu Rajaniemi is tette.

Press Start

In medias res. Nagyon szeretem az olyan történeteket, amiknek azonnal a sűrűjében találjuk magunkat és kapkodni kell a fejünket, hogy kirajzolódjon körülöttünk a háttértörténet. A Kvantumtolvaj is egy ilyen regény, de igazából még sem, hiszen a legtöbb hasonló regényben (legyen az kémtörténet vagy kaland, esetleg thriller) a főszereplő ugyan tisztában van az eseményekkel, de az olvasóval ezt nem közli, hanem párbeszédeken vagy visszaemlékezéseken keresztül tudhatunk meg többet és többet. Történetünkben Jean la Flambeur, a mestertolvaj, egy speciális börtönben sínylődik és végtelen büntetését tölti, ahol saját másolataival kell élet-halál küzdelmet folytatnia, míg a titokzatos Mieli meg nem menti. A megmenekülést követően a lány közli vele, hogy a mentőakciónak ára van, így ideje törlesztenie. Csak az a bökkenő, hogy Jean nem emlékszik szinte semmire sem a korábbi életéből. És miért is említettem, hogy a könyv ilyen is, meg nem is? Mert az emlékeit ő maga rejtette el... a Marson. Innentől kezdve elkezdődik egy borzasztóan kusza kaland.

Select a character

Jean úri mestertolvaj lévén, igencsak beképzelt és arrogáns. Büszkén vállalja mesterségét és azt, hogy bármit képes ellopni. Noha azért ez nem mindig igaz... ha mást nem is, legalább sértetlenül le tud lépni a helyszínről. Flambeur karaktere egyébként kísértetiesen hasonlít Aséne Lupin-ére. Itthon annyira nem ismert ez a név, de a francia irodalom egyik ismert alakja, aki közel 20 regényben tevékenykedett. A két szereplő szinte ugyanolyan, bár ezt Rajaniemi sem tagadta, hiszen Jean a hyper-kor Lupinje, egy modernizált változata. Természetesen minden "hősnek" kell egy ellenfél: Isidore, a Mars legjobban képzett detektívje próbálja lefülelni. A két karakter teljesen különbözik. Isidore megfontolt, higgadt és becsületes, de pont olyan csavaros logikával rendelkezik mint Jean. Remek olvasni, amint ez a két elme egymásnak feszül.

Jobb klikk → tulajdonságok

Ha valaki azt kérné, hogy mondjam ki az első szót, ami ezzel a regénnyel kapcsolatban eszembe jut, akkor az a  „cyberpunk” lenne. Az extravagáns megjelenés és viselkedés kora, ahol a szegénység pontosan akkora látványosság, mint a gazdagság. Szinte minden második ember rendelkezik valamilyen technikai beültetéssel. Automata célzórendszerek, alakváltás, láthatatlan pajzsok. Ez eglepővé és igazán izgalmassá tudja varázsolni a legmegszokottabb és kiszámíthatóbb összetűzéseket is.

Az emberek úgy beszélnek egymással, mintha csak az inteface-t látnák maguk előtt az arcokat nem. Az életük gyakorlatilag olyan, mintha egy internethez kötött „chat” ablakon keresztül szemlélnék. Érdekes és egyben szomorú utópia, de papíron nagyon jól fest. És akkor ott van még a Mars állami berendezkedése. A Hallgatagok és az álarcos igazságtevők, zokuk, gogolok, szobornoszt és még sorolhatnám. Nagyon sok a tartalom és igazán át lett gondolva. Külön tetszett, hogy a Marson van egy központi tudat, mint egy könyvtár, amiből bárki bármikor kedvére kérhet le adatokat vagy akár térképeket. Litániát lehetne írni az elemzésükről, de ezeket a felfedezéseket inkább rábízom az olvasóra.

Beállítások

És ha már beültetések... A könyv kritikai visszhang igencsak megosztó volt, pontosan a technikai magyarázatok, vagyis azoknak hiánya miatt. Tény, hogy az író nem bocsátkozik olyan magyarázatokba, hogyan működik egy combcsontba épített implantátum, de szerintem ez nem is baj. Pontosan ez miatt emelkedik ki a középszerűségből. Kiváló hangulatot teremt ezzel, hiszen a szereplőknek ezek a ketyerék megszokottak, és úgy használják, mint mások a levegőt veszik. Elvégre egy fantasy regényben sem magyarázzák túl azt, hogyan kell egy tűzgolyót megidézni. A lényeg, hogy a mágus kezében ott lobog a kis láng és a többi annyira már nem is fontos. Viszont azt nem tagadom, hogy meg kell szokni az új elemeket, amikről korábban nem volt szó, de ezt leszámítva lenyűgözően kezeli az író ezeket az eszközöket. Változatosak és nagyon feldobják a történetet.

Please insert CD 2

Igencsak meglepő befejezést talált ki a szerző, de erről nem kívánok több szót ejteni, viszont a folytatásról annál többet. A könyv egy cliffhanger-rel ér véget, szóval lesz miért izgulni a második részben is. Remélhetőleg még többet lehet majd megtudni Jean múltjáról. Én mindenképpen el fogom olvasni a Fraktálherceget.

Set as a wallpaper

Nem nagyon szoktam kiemelni, de a magyar kiadás (ami az Ad Astra kiadó szineiben jelent meg) valami gyönyörű. A könyv borítója szinte azonnal rabul ejtett,  Sánta Kira egyszerűen csodát alkotott. A borító egyben szürreális és lényegre törő. Le a kalappal, több ilyen grafikának kellene megjelennie.

A másik lehengerlő dolog a fordítás. Rengeteg olyan kifejezést tartalmaz a könyv, amelyek a valóságban nem léteznek, így a fordítót, Juhász Viktort, igencsak megizzaszthatta. De szerencsére nagyon jól megoldotta, így a mai napig megmaradtak a frappáns megnevezések, mint a „kriptaktőrök”, csak hogy egyet említsek.

Meg kell jegyeznem, hogy korábban még csak hasonlót sem olvastam, és valószínűleg ezért elfogult is vagyok a könyvvel kapcsolatban. Bevallom férfiasan (még) nem olvastam a cyberpunk nagymesterének, William Gibson, Neurománc-sorozatát, de azt is mindenképpen pótolni fogom. Minden esetre, ez egy kellemes belépő  lehet azoknak, akiket érdekel ez a téma.

A sorozat következő részéről készült kritikát itt olvashatod: Fraktálherceg

Daniel Keyes – Az ötödik Sally

Társadalmunk fejlődésével és növekedésével párhuzamosan egyre jobban felütik a fejüket a furcsábbnál furcsább betegségek. Természetesen nagy részét már sikeresen tudjuk gyógyítani és a régi korok kórjai, mint például a pestis vagy a tüdőbaj messze elkerülnek bennünket. Szerencsések lehetünk, de sajnos a mentális betegségektől senki sincs védve. Nem léteznek rá oltások, sem jól bejáratott, rutinszerű gyógymódok. Ilyen például a többszörös személyiségzavar is.

Nem vagyok beteg!

Nem egyszerű papírra vetni egy beteg ember gondolatait és érzéseit, főként ha annak az embernek van egy pár plusz személyisége. A történet főszereplője Sally Porter, aki egy öngyilkossági kísérlet miatt kórházba kerül. Láthatóan semmi oka  nincs rá, hogy végezzen önmagával és ezt ő is állítja... meg azt, hogy semmire sem emlékszik. Gyorsan ki is derül, hogy számára szinte teljesen normális, hogy időnként kiesik egy kis idő az életéből. Olyan helyekre kerül, amiket nem ismer, olyan emberekkel van, akikkel sohasem találkozott korábban. Még a ruhatára is megváltozik, de megtanult ezzel együtt élni, és teljesen „normálisan” kezeli ezt a helyzetet. Ekkor találkozik Dr. Ash-el, aki gyanítja, hogy valami nincs rendjén. Sally állítja, hogy neki semmi baja, de lassan rá kell döbbennie, hogy azért mégis a betegsége irányítja az életét.

Helló, a nevem Sally! Többszörös személyiségzavarban szenvedek!

A könyv már nem mai, de megállja a helyét. Egészen jól és szépen öregedett. Ez bizonyítja Dr. Ash gyógyterápiája. Egy beszélgetésre invitálja Sally személyiségeit. Persze ez így első hallásra nagyon furán hangzik, de baromi ötletesen meg lett oldva. A teremben csak Sally és Dr. Ash foglal helyet, míg a többi széken csak tükrök vannak. Ezzel is sarkallva Sallyt arra, hogy nézzen szembe önnön félelmeivel, vagy ha úgy tetszik, személyiségeivel. Először senki sem akar akar megjelenni, de a terápia során egyre bátrabban merészkednek elő. Érdekes megoldás.

A jámbor, az érzéki, a jóindulatú, az intellektuális és az agresszív

Sally nem egy egyszerű eset, hiszen nem csupán egy, hanem rögtön öt személyisége is van. Ezek mind különböznek egymástól. Van aki merő jóindulat, de akad vérengző, állati ösztönökkel rendelkező személyiség is. Mindegyikőjüknek megvan a maga létjogosultsága és bármilyen furcsán is hangzik, ők csak azért vannak, hogy Sallyt óvják. Amin a leginkább meglepődtem, hogy mindenkinek külön története van; hogyan jelentek meg és miért vannak Sally mellett. Komplett életük, hátterük és szokásaik vannak. Mindannyian szerethetőek a maguk módján. Vágyak, érzések és célok vezérlik őket, nem holmi gonosz ének, akik mindenki életét meg akarják nehezíteni, amit szinte minden más hasonló sztoriban eljátszik a szerző.

Egy aki mindent tud

Nagyon kíváncsi voltam, hogy ezek után hogyan oldja meg Keyes a történet mesélését. Minden regénynek kell egy központi szereplő és itt bármilyen meglepő is, ez nem Sally, hanem az egyik énje, Derry. Ő az egyetlen, aki az összes személyiségről tud és tyúkanyó módjára terelgetni is próbálja őket. Az egész történetet ő meséli el, mint egy külső szemlélő, kivéve mikor ő jelenik meg és próbál rendet teremteni Sally életében. Olyan ez, mint egy családregény, csak itt a család egy ember fejében él. De ebből következik, hogy akkor most ki kicsoda? Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor ki az alap személyiség? Ki az eredeti? Többek között ezzel a kérdéssel is foglalkozik a regény.

Móka és kacagás

Sokszor lehet hallani azt a közhelyet, hogy az élet nem egyszerű. Ez igaz, de Sally élete még ennél is nehezebb. Igazából nem kell a könyvtől egy pörgős thrillert várni, mert akkor nagy csalódás lesz a vége. Az ötödik Sally a hétköznapok nehézségeit hivatott bemutatni. Mindazok az egyszerű dolgok, amelyiket Sally átél (a többi személyiségét leszámítva), teljesen mindennapos. A szerelembe esés, a csalódás, a művészet szomjazása, a bosszú. Azok a dolgok, amiket Sally ( saját maga szerint ) nem lenne képes elvégezni, megteszi más, és egy másik „arc” mögé bújik. Szinte mindig álarcot ölt és nem önmagát adva él, míg végül azok élik saját életüket. Ezek az érzések ott vannak bennünk is. Daniel Keyes csak "megformázta" őket, ezért is könnyű együtt érezni Sally gyötrelmeivel.

Az ötödik Sally nem akcióban bővelkedő kalandregény, hanem egy nagyon erős dráma, ezért jól gondolja meg, hogy ki vállalkozik rá. Kétségkívül egy remek könyv, hatalmas fordulatokkal, de időnként nagyon sötét és szomorú. Egy érzelmi hullámvasút, de a szó legjobb értelmében. Nekem egy nagyon régi példány van meg, amit már rongyosra olvastam. Remélhetőleg ez bizonyítja, hogy tényleg egy kiváló könyv.

Napjaink egyik legismertebb televíziós sorozata a 'The Walking Dead'. Lassan ötödik éve izgulunk és élünk túl mindent a szereplőkkel együtt. De belegondoltatok, hogy hogyan is lehet vége egy ilyen kilátástalan küzdelemnek?

Robert Kirkman, a képregény alkotója, nemrégiben beszélt a WTF Podcast-ben Marc Maron-nal a történet befejezéséről. Állítása szerint mindenképpen egyedi ötlettel szeretné lezárni a sorozatot, mivel egyáltalán nem kedveli a klisé zombi-filmes befejezéseket. Nem mutatják be megfelelően a világ vége utáni eseményeket és nem kínálnak reális megoldást egy ilyen helyzetben. Kirkman kifejezetten kíváncsi, hogy mi is történne az emberiséggel valójában egy ilyen zombi apokalipszisben, ahol az embereknek mindent meg kell tenniük a túlélés érdekében.

„A film végén úgy vannak vele: 'Ugyan a világ tele van zombikkal és kifutottunk az időből, de majd találkozunk srácok.' Kíváncsi voltam, hogy ez után hogyan találnak ételt, menedéket és hogyan védik meg évekig a szeretteiket a [bukott] társadalomban. Be akartam mutatni, hogyan is érintené ez az embert; a gyenge ember megerősödik, az erős elgyengül és a normális emberek hogyan válnak őrülté.”

 

Az alkotó meg szeretné válaszolni, hogyan kerekednek felül a zombi világvégen. Ezzel is egyedibbé téve saját képregény szériáját.

„Látom a történetet az elejétől a végéig hosszú évek óta. Szerintem ez egy reményteli történet az emberiség felülkerekedéséről a legyőzhetetlen felett a világvégén. Ez hosszú idő lesz, míg véghezviszik.”

 

Szerény személyem még évekig élvezné a kis csoport küzdelmét, hiszem minden évben veszélyesebb és kegyetlenebb kalandokba keverednek a 'The Walking Dead' szereplői. Az AMC csatorna állítása szerint addig fog futni a sorozat, ameddig csak lehetséges, de a befejezés ugyanaz lesz. Előre dörzsölhetjük a kezünket, hiszen október 11-étől indul a 6. évad.

A teljes WTF Podcast-et itt hallgathatjátok meg.

Martin nem sieti el az írást. Ez egy tény, de ahogy a mondás is tartja, jó munkához idő kell. De a rajongóknak csak egy kérdése van: még mennyi? George R.R. Martin korunk Tolkienje, ez vitathatatlan, mégis mindenki türelmetlen. Természetesen az író mindent megtesz azért, hogy befejezze az új könyvet. De most lehull a lepel, hogyan is készül a "The Winds of Winter" című kötet.

Conan O'Brien, a népszerű humorista, a 'Late Night with Conan O'Brien' és a 'The Tonight Show with Conan O'Brien', talk show műsorvezetője legutóbbi adásában bemutatta a közönségének, hogy mi is történik Marin háza táján.

„Meghekkeletem George R. R. Martin otthoni biztonsági rendszerét.”

A videó provokatív ugyan, de futótűzként terjed a neten. Conan közönsége végtelenül jól szórakozott, ahogy a felvétel is mutatja. Azért őszintén remélem, hogy a valóságban ez nem teljesen így történik.